KÖNYVTERASZ
Legtöbben akkor ismertük meg, amikor felbukkant az X-Faktor mentoraként a tévében. Pedig akkor már túl volt élete egyik nagy sikerén: magyarként nyerte meg a rangos memphisi bluesversenyt. Most pedig megírta egy könyvben a világban átélt kalandjait (erről bővebben itt). A Ráckeresztúrról indult Szűcs Gáborral a lassú bluesról, a kereskedelmi rádiók diktálta ízlésről beszélgettünk, meg arról, hogy milyen nehéz volt kitenni a saját bátyját a zenekarából.
– Azt olvastam a könyvben, hogy a bluesnak inkább a pörgősebb, vidámabb változatát szereted. Pedig a laikusnak a műfajról mindig a szomorúbb, melankolikusabb taktusok jutnak az eszébe.
– Eleinte így volt. Fiatalkoromban jött be nekem a blues „durvább” változata, amikor rockzenét hallgattam, meg keményebbet is, metált. Metallicát, Slayert egész konkrétan. Akkoriban az az erőteljes, ugrálható hangzás passzolt hozzám. Tizenhat éves voltam, szerintem ez érthető. Aztán az évek során mindez átalakult. Ma már nagyon szépen elvagyok John Lee Hooker egy szál gitáron előadott zenéjével, amelyben nincs egy felesleges hang sem. Órákon át tudom hallgatni. Talán ezek azok a pillanatok, amikor teljesen beleélem magam a műfajba, amikor átérzem a lényegét.
– Ez a múló évekkel jár együtt?
– Nem teljesen, bár nyilván az is belejátszik. Viszont emlékszem, hogy amikor fiatalon elmentem egy-egy koncertre és a banda belekezdett egy lassú bluesba, akkor mindig előrefurakodtam az első sorba, és leültem a színpad elé. Ezt semmi más nem váltotta ki bennem, csak azok a tíz-tizenöt perces, hömpölygő zenék. Ugyanakkor az elmúlt, nagyjából öt évben rengeteg soul, rhythm and blues, funk muzsikát hallgatok, amelyek a hatvanas évektől kezdtek kialakulni, és új hangzást, új ritmusokat hoztak az afroamerikai kultúrába. A legújabb, Play On című lemezem ezt a hangzásvilágot próbálja bemutatni.
– Ma már rétegzene a blues?
– Dehogy! Nagyon is közönségbarát. És még inkább az lenne, ha a multik, vagy azok, akik döntenek egy-egy kereskedelmi rádió lejátszási listáiról, hagynák, hogy eljusson az emberekhez. Akkor azért nagyobb lenne ez a klub!
Ezt a műfajt elég mostohán kezelik, így az új generációk alig találkoznak vele. Az idősebb nemzedék pedig, amely B. B. Kingen vagy Hobón nőtt fel, egyre fogy.
És hát nincs utánpótlás. Illetve van, de mégis mindig az a válasz az „irodából”, hogy ez kereskedelmi szempontból nem számottevő. Pedig foglalkozni kellene vele, hinni kellene benne. Magyarországon a zenei piacon dolgozó üzletemberek nem mernek kockáztatni, új műfajokat bemutatni, mondván nincs rá igény, a magyarok nem beszélnek angolul, stb. Ugyan már! A magyar nem hülye, érzi a zenét. Több nem kell.
– De azért a sikerre is van példa.
– A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években is mindig volt egy-egy kiugró név vagy zenekar, de a siker legtöbbször egy-egy tehetősebb menedzser saját energiáiból, hitéből eredt. Kvázi a saját pénzéből és forrásaiból el tudta érni, hogy ajtók nyíljanak ki, és lesz, ami lesz alapon esélyt adjanak egy-egy előadónak a médiában. The Black Keys, Jack White, Alabama Shakes, Gary Clark Jr. és még sorolhatnám, mind így törtek be a köztudatba. Mert a jó blues hamar maga köré gyűjti a rajongóit, csak kell hozzá a megfelelő csatorna. A hazai menedzserek a biztos trendkövetés alapján dolgoznak. Ez meg is látszik a magyar mainstream zenei színvonalán. Szerintem.
– Mások is panaszkodnak, hogy a magyar átlagízlése meglehetősen konzervatív, a tízmilló retróhallgató országa vagyunk. Te is így látod?
– Én nem ezt mondom. Hanem azt, hogy a multik mesterségesen kreálnak trendeket. Ha sokszor elmondják, hogy ez finom, akkor elhisszük, megvesszük, megesszük. Hiszen le volt írva, el volt mondva százszor, ez a menő, ez finom, akkor ez az igény. A többiek is ezt eszik. Nem akarok kimaradni, én is megeszem. Érted? Nézd, aki a divatban követi az aktuális napi trendet, az a muzsikában is ezt keresi általában. És ez egy elég széles réteg. Nincs ezzel semmi baj. De Magyarországon és Közép-Európában van egy igen jelentős, nem kifejezetten a mainstream zenei irányzatokat és kultúrát követő réteg is. A harminc-, negyven-, ötven-, hatvanévesek, akik már tudatosan keresnek mást. Mert azért nem mindenki azt eszi, amit a kereskedelmi tévék és rádiók kikevernek nekik. Velük mi legyen? Az ő ízlésüket ki képviseli?
– De mintha a nyolcvanas években sem ömlött volna a blues a rádióból. A tévében azért néha-néha felbukkant a Hobo Blues Band egy klip erejéig.
– Akkoriban külföldi popzene se nagyon volt, csak pár rádióműsorban szólhatott. Aztán 1987-ben James Brown koncertjén egy tűt nem lehetett leejteni. De Tina Turner sem maroknyi ember előtt énekelt. Hivatalosan nem látszott ez az igény, de a stadionban nagyon is kézzelfogható volt. Puszta belemagyarázás folyik. A normális zenei fesztiválok többségén nincs egy mainstream poparc vagy celeb sem. Vajon miért? Na! A celebség és a popkultúra is a kultúra része, az is egy munka, ne értsd félre, egyáltalán nem nézem le őket. De azért tudomást kéne venni egy jelentős fogyasztói rétegről, amelyik másképp gondolkodik. Van elég hely mindenkinek.
– A könyvből kiderül, hogy a hullámhegyeket milyen völgyek követték. Volt olyan pillanat, amikor azt mondtad, hogy leteszed a gitárt, kész, ennyi volt?
– Volt ilyen persze, hiszen rengeteget mentem, rengeteget koncerteztem. Időnként elfárad az ember. 25 év, kábé kétezer koncert húsz országban. Ugye mi, blues zenészek nem vagyunk túlfizetve, nincs mese, csinálni kell, meg kell élni valamiből. Volt, hogy azt mondtam: elég. Aztán az utolsó pillanatban mindig történt valami, ami adott egy újabb lökést. 2016-ban például azt mondtam, hogy soha többé nem veszek fel lemezt. Azóta kiadtam hármat. Ezért is Játssz tovább a könyv címe, az új lemezé pedig ugyanez, csak angolul: Play On.
(FOTÓ: Marilyn Stringer)
– Nekem úgy tűnik, hogy ez a sok megtorpanás, kacskaringó adja a műfaj lényegét. Valahogy ettől lesz hiteles. A pop vagy a techno ezzel szemben néha egészen gondtalannak tűnik.
– Oké, de azért ezt átélni nem nagy vidámság. Tehát azt azért gondoljuk át, hogy egy nagyon érzelmes, szívhez szóló, szomorú dal mögött igazi élet és igazi könnyek lapulnak. Amúgy meg a popzenésznek is megvannak a maga bajai. Nem nagyon lehet ezt megspórolni. Miles Davis is letette egy alkalommal öt évre a trombitáját. Más zenész is döntött úgy, hogy a családját választja inkább, vagy anyagi, vagy egészségügyi okokból. A profi zenész élete azért elég összetett, nemcsak koncertekből áll. Gyakorolni kell, zenét írni, szervezni, törődni a marketinggel. Tulajdonképpen három ember munkáját végzem. Bár ha belegondolok, hogy sokszor én vagyok a sofőr, és a cuccot is én cipelem, akkor van az öt is. Nem panaszkodom, ne értsd félre. Én választottam ezt és jól választottam. Csak azért mondom mindezt, hogy teljes legyen a kép. És ahogy mondod, így legalább hiteles a muzsika.
– A könyv egyik emlékezetes sztorija, amikor a bátyádat, a basszusgitárost ki kellett tenned a zenekarodból.
– Nem volt más választásom. Meg kellett hozni ezt a döntést. De hát ezt ő is tudta. A népzenében is egészen másként húzza egy klasszikus zenén nevelkedett hegedűs, mint az a moldvai csángó, aki világéletében ezt játszotta. Szóval tudomásul vette, és más életet választott.
– Leírva ez kissé drámaibbnak tűnt. Azt írtad, hogy soha többé nem vett hangszert a kezébe.
– Igen, de akkor már ő is látta, hogy ez azért nem egy szüreti bál. Fűtetlen kisbuszban utaztunk, volt, hogy nem akartak kifizetni a buli után, stb… Szóval, ő maga is elég bizonytalannak látta a zenészéletet. Vagyis ilyen értelemben nem is volt olyan tragikus döntés, sőt egy sikeres üzletember lett a bátyámból. Azóta egyébként gitározik néha.
– Volt még ilyen nehéz pillanat?
– Sokszor tényleg nehéz, mert én a folyamatos fejlődés híve vagyok. Ha valaki nem tud velem tartani, akkor annak őszintén meg kell mondani, hogy mi a helyzet. Így aztán néha voltak kisebb súrlódások, amelyeket kezelni kellett. Mert, és most nem akarok beképzeltnek tűnni, ez az én vállalkozásom, nekem kell vinnem, nekem kell vállalnom érte a felelősséget. Lehet, hogy ez csak egy újságosbódénak felel meg a zeneipar cirkuszában, de az én újságosbódém, és itt én mondom meg, hogy mit árulok. Hála istennek a jelenlegi akusztikus és elektromos zenekaraimban teljes az összhang, nagyon kedvelem és tisztelem a zenésztársaimat.
