PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Szinte felfoghatatlan tekintélye és hatalma volt a Magyar Televíziónak a hőskorban, amikor még csak legfeljebb két csatorna közül lehetett választani. A műsorok adták a másnapi beszélgetések témáját, és megpróbáltunk úgy öltözködni, viselkedni, ahogy azt a tévében láttuk. A karrierjét szintén a tévében megalapozó Radnai Péter húsz legendás tévéssel készített beszélgetését jelentette meg könyv formájában (itt olvashat róla bővebben). Erről, illetve a mai és a régi köztévéről beszélgettünk.
Athenaeum, 293 oldal, 5699 Ft
– Tizenkilenc évesen kerültél be a Magyar Televízióba. Maradt még akkor valami a régi hatalmából?
– Több mint harminc év után nehéz erre válaszolni, de az biztos, hogy tizenkilenc évesen szinte sorsfordító élmény volt az akkori Híradóban gyakornokoskodni. Hirtelen megnyíltak a kapuk, bejutottam például a parlamentbe, addig előttem ismeretlen helyekre, és mivel az átlagosnál lelkesebb voltam, illetve felkaroltak az akkori vezető riporterek, ezért rengeteg érdekes emberrel találkozhattam. Például emlékszem, hogy Radics Péter bemutatott az új miniszterelnöknek, Antall Józsefnek.
– Milyen volt a találkozó? Lámpalázas?
– Az történt, hogy az akkori Fórum Hotelben valamilyen nemzetközi értekezlete volt a kereszténydemokrata pártoknak, amin részt vett talán Andreotti, Mazowiecki és Helmut Kohl is. Antallnak valamelyikkel volt négyszemközti találkozója, amiről a vendég néhány percet késett. A miniszterelnök már a szobában volt, így, hogy gyorsabban teljen az idő, Radics – akivel Antall jó viszonyban volt – bemutatta neki a jelenlévő stábtagokat, köztük a gyakornokot is. Hát így fogtam kezet Antall Józseffel. Ez nyilván egy tizenkilenc éves gyereknek nagy élmény. De hogy az előbbi kérdésre is válaszoljak, szerintem a televíziónak akkor még igenis komoly befolyása, ha úgy tetszik, hatalma volt.
– Mit veszítettünk el végképp ahhoz az időszakhoz képest?
– A televíziózásnak akkor nem csupán szórakoztató, hanem informatív és edukatív funkciója is volt. Ha a mai két nagy kereskedelmi televíziót nézzük, amelynek szélesebb a közönségtábora, akkor azoknak a funkciója 90 százalékban a szórakoztatás, és a kötelező hírműsorokon kívül elenyésző az edukatív funkció. A közmédia sajnos általában a mindenkori kormányzat kommunikációs csatornájaként funkcionál, a talk tévék pedig leginkább a saját közönséget szolgálják ki. Talán a tematikus csatornák azok, ahol feltűnnek olyan tartalmak, amelyek jellemzőek voltak a korábbi Magyar Televízióra. Ezeket a tematikus csatornákat viszont kevesebben nézik. Bele lehetne még menni számos részletbe, mint hangvétel, beszédstílus, de ez már végképp nagyon boomerkedésnek tűnik.
„Másfajta hírszerkesztést tanultam” – Radnai Péter
– Az még nem boomerkedés, hogy véleményed van.
– Semmiképpen sem állítom azt, hogy az egykori Magyar Tévében minden jó volt, ugyanúgy voltak benne vállalhatatlan dolgok, akár ízlésbeli, akár politikai oldalról nézve. Sőt abban is biztos vagyok, hogy annak a fajta Magyar Televíziónak ma már nem lenne létjogosultsága, mert annyira felgyorsult a világ és megváltoztak a nézői igények. Persze jó lenne látni ma is olyan igényes produkciókat, mint például a Lehetetlen, amely úgy volt szórakoztató, sőt alkalmanként harsány, hogy közben minden másodperce vállalható volt.
– Hogyan jött az ötlet, hogy beszélgetés-sorozatot indítasz a régi, legendás tévésekkel?
– 2020 tavaszán láttam Feledy Péter beszélgetését Szabad Györggyel, Tölgyessy Péterrel és a többiekkel, és akkor jutott eszembe, hogy felhívom őt telefonon, hogy egyszer meséljen már személyesen is erről az időszakról.
Kíváncsi voltam, milyen lehetett a televíziózás a hirtelen jött szabadságban, hogyan tudták ők abban az időben bemutatni a közéletet, milyen riportalany volt Antall József, hogyan került rá a pizsama a legendás interjúban.
Aztán elmeséltem az ötletemet az egyik mentoromnak, Román Péternek, akinek megtetszett, és felvetette, hogy miért nem kamera előtt beszélgetek. Innentől beindult a fantáziám, összeszedtem egy remek stábot, találtam egy gyönyörű helyszínt, és Feledy Péter mellett Gát Györggyel is rögzítettünk egy beszélgetést, aki teljesen az ellentéte Feledynek. De még mindig nem tudtam, hogy mi lesz a felvétel sorsa. Aztán szerencsém volt, mert a munkahelyemen, az AMC-nél megtetszett az ötlet, és biztattak, hogy készüljön el egy ilyen sorozat a csatornára. Két évad lett belőle, majd végül egy könyv a szerkesztett beszélgetésekből.
Felvétel indul: beszélgetés Horvát Jánossal
– Még ma is olyan elérhetetlennek tűnnek a királyi tévé akkori műsorkészítői, bemondói, riporterei. Milyenek civilben?
– Mind nagyon különbözőek, de egy közös van bennük, hogy jólesik nekik, ha beszélhetnek arról az időszakról, amikor még számítottak rájuk. Nyilván nehéz lehetett nekik elfogadni, hogy a pályájuk közepén, ötven-ötvenöt éves koruk környékén többségük kikerült a tömegmédiából. Van persze kivétel, például Vágó István, aki mindkét nagy kereskedelmi csatornánál dolgozott, Horvát János, aki a Sport TV egyik alapítója, vagy épp Bánó András, aki az ATV Híradó főszerkesztője volt. Vannak köztük olyanok, akik ma is aktívak, de bizony akadt olyan alanyom, akit sajnos kevesebbszer hívnak fel. Ami szintén közös bennük, és ez független a politikai nézetüktől, hogy meglehetősen kritikusak a mai televíziós állapotokkal kapcsolatban.
– A beszélgetések során, gondolom, számos ismerős részlet, esemény is visszaköszönt a tévé történelme kapcsán. Akadt olyan epizód ami számodra is meglepetés volt?
– Inkább személyes dolgok, történetek voltak azok, amelyek nekem is valóban meglepetést okoztak. Például nem tudtam Juhász Elődről, hogy milyen hihetetlen műveltsége, tudása van zenei téren, illetve azt, hogy tanította őt Kodály Zoltán a Zeneakadémián.
Ez nyilván azért lehetett így, mert a képernyős jelenléte, az általa vállalt kevésbé komoly, sokszor megmosolyogtató karaktere egyszerűen mást sugallt.
Szintén meglepett az a nyíltság, ahogy Feledy Péter beszélt Antall Józsefhez fűződő viszonyához, ami bőven megelőzte a rendszerváltozást. Vagy az, hogy milyen fontos volt Kertész Zsuzsa számára az oktatás, az élettapasztalatának átadása, és mit jelentenek neki az úgynevezett Kertész-gyerekek. Nyilván szinte mindenkiről tudnék mondani olyat, ami a beszélgetés pillanatában megérintett, de talán arra emlékszem a legszívesebben, amikor Kovács P. József átadott egy levelet a hetvenes évek végéről, amit az ő egykori általános iskolai magyar tanára írt neki az Abigél bemutatásának másnapján. A levélíró nem más volt, mint Szabó Magda. Vagy ahogy a levél alá volt írva: Magdi néni.
„Óriási lehetőség volt benne”
– Volt olyan, akit szerettél volna megszólítani, de valamiért nem sikerült?
– Természetesen egy bővebb listával indultam neki a sorozatnak, ami eredetileg a Spektrumra, illetve annak YouTube csatornájára készült. Volt, aki egyszerűen nem fért már be a csapatba, volt, aki egészségügyi állapota miatt nem vállalta, hogy nyilatkozzon, és bizony volt olyan, akit nem tudtam, vagy nem tudtunk rábeszélni, mert azt mondta, hogy ő már lezárta ezt a korszakot, és nem szeretne erről beszélni.
– Régi tévésként milyen érzésekkel kapcsolod be a közszolgálati tévét? Már ha bekapcsolod egyáltalán…
– Igyekszem minden csatornába belenézni, így ezek közé tartozik a köztévé is. Nem az én dolgom minősíteni az ottani munkát, de az biztos, hogy én másfajta hírszerkesztést tanultam. És például a BBC-n, amire oly gyakran hivatkoznak, valószínűleg más elvek működnek. Akkor már sokkal korrektebbnek tartom politikai hovatartozástól függetlenül a talk tévéket, mert ők legalább egyértelműsítik, hogy a saját célcsoportjukra fókuszálnak. Azt meg kifejezetten sajnáltam, amikor az M3 csatorna lineáris sugárzása megszűnt. Ez volt ugye az a csatorna, ami az archívum kincseire épült. Szerintem óriási lehetőség volt benne.
