FALUSI DÓRA interjúja
Hiánypótló könyv született a magyarság egyik legnagyobb traumájának feldolgozása kapcsán, hiszen a második világháború utáni ki- és áttelepítésekről ritkán beszélünk. Tóth Erzsébet Fanni pszichológust, a bécsi Sigmund Freud Egyetem oktatóját beszÉLJ! című, Vibók Ildivel közösen írt könyve kapcsán (itt olvashat róla bővebben) kérdeztük arról, milyen hatással bír mindez a mai generációkra, illetve hogy miképp lehet a családi traumákat feldolgozni.
– Több mint tizenöt éve kutatod pszichológusként a családon belüli traumák jelentőségét, generációk közötti áthagyományozódását. Minden család másképp éli meg ezeket, de vajon beszélhetünk általános elvekről a feldolgozás során? Vannak jellegzetes vagy visszatérő viselkedési minták?
– Az emlékezés, mivel kontextusban történik, soha nem csak egyéni folyamat. Mivel a második világháborút követő években a régióban a hallgatást támogatták, sőt, kényszerítették a múlt feltárása és nyílt megbeszélése helyett, számos közösségben és családban máig él a takargatás, az elhallgatás és elhallgattatás kultúrája. Bár 1989 után lett volna lehetőségünk, ahogy Gyáni Gábor írta A történelem mint emlék(mű) című könyvében, ebből az amnéziából nehéz felébrednünk. A sajtóban, a történelemkönyveinkben jelen lévő áldozatok, hősök, de a felelősök és a sodródó tömeg definíciói is hatnak arra, ahogyan mi szavakba tudjuk önteni a saját családunk múltját.
– Jelen könyvedben a magyar történelemnek miért éppen ezt a drámáját tartottad fontosnak vizsgálni?
– Másfél évtizede foglalkoztat a kisebbségi magyarságnak ez a viszonylag feltáratlan, agyonhallgatott sérelme. Személyes okom is volt rá – az én családtagjaimat is negatívan érintették annak idején a Beneš-dekrétumok, és a közösség, amelyben felnőttem, máig nem heverte ki a hatásait. Szerettem volna egy „szokatlan” perspektívából, a gyerekek szemszögéből bemutatni a magyar történelemnek ezt a nehéz korszakát. Egy olyan könyvet adni az olvasók kezébe, amely nem egy központi narratívát nyújt – azaz tálcán kínálja a deportálás történetet –, hanem arra buzdít és ahhoz nyújt segítséget, hogy a saját családjaink sorsát feltárjuk. Azonban a könyv nem csak a csehszlovákiai magyar gyökerekkel rendelkezőknek szól, hiszen az 1940-es években Magyarországon is számos embernek kellett elhagynia az otthonát. Minderről sokan úgy vélik, máig nem szabad nyilvánosan beszélni. Félünk a következményektől, és nem is igazán tudjuk a bűnös és az áldozat ellenpólusai nélkül, a maga komplexitásában körbejárni a témát. Ehhez nyújt segítséget a beszÉLJ!
– Miben különbözik ez például az ’56-ban kivándoroltak történetétől?
– A Csehszlovákiában 1945-ben életbe lépő Beneš-dekrétumok kollektívan tették felelőssé a második világháborúban történt veszteségekért az országban élő két nagy nemzetiséget, a magyarokat és a németeket. Ezért állampolgárságuktól, alapvető jogaiktól és tulajdonaiktól is megfosztották őket, iskoláikat, egyesületeiket bezárták. Hontalanként munkára kényszeríthették őket az ország bármely pontján, amelyért cserébe minimális fizetséget kaptak, ha kaptak egyáltalán. Egész családokat deportáltak, majd a lakosságcsere-egyezmény keretében házuk és tulajdonuk elhagyására kötelezték őket.
A megfélemlítés hatására, és abban bízva, hogy így talán elkerülhetik a megtorlásokat, tízezrek írták alá ezekben az években az ún. reszlovakizációs nyilatkozatot, azaz papíron deklarálták, hogy ők a szlovák nemzethez tartoznak.
Alapvetően különbözik tehát a könyvben leírt korszak attól a kivándorlási hullámtól, amely az 1956-os forradalom napjaiban és az azt követő időszakban történt.
– Hogyan válhat egy korábbi családi, például nagyszülői trauma még az unoka számára is meghatározóvá?
– Lehet, hogy sok családban már nem is tudnak arról, mi történt a felmenőikkel az 1940-es években, sőt, soha nem is volt alkalmuk találkozni velük. A családi rendszer azonban így is megőriz a tapasztalataikból rengeteg kimondatlan dolgot. Ilyen lehet többek között annak a definiálása, hogy kik vagyunk mi. Örökös áldozatnak látjuk-e magunkat, aki fölött döntenek, és aki falevélként sodródik az időről-időre feltámadó hatalmas szélben. Ez az állapot feltételezi az ártatlanságot és egyben a tehetetlenséget. Illetve megtagad olyan aspektusokat, amelyek összefügghetnek a felelősségvállalással, a személyes határok definiálásával, a változáshoz való aktív hozzájárulással és a cselekvőképességgel még a későbbi évtizedekben is.
– Az áldozati szerepnek tehát igen messzemenő hatása is lehet.
– Igen. Ha a későbbiekben is csak az áldozat narratívájához ragaszkodunk, és passzív helyzetünkből adódóan nem vállalunk felelősséget a tetteinkért – a magyaroknak a Holokausztban játszott szerepének beismerése például máig ilyen –, ráadásul az ötvenes évektől a szovjetek irányítása alá kerülő Közép-Kelet-Európában központilag nemhogy nem támogatták a múlt aktív feldolgozását, hanem tiltották is azt. Traumáink a szőnyeg alatt feldolgozatlanok maradnak. Számos kutatásból tudjuk ma már, hogy az unokák, a dédunokák életében is jelentkezni fognak ezek a réges-réginek vélt megrázkódtatások, méghozzá testi és lelki vetületek formájában egyaránt.
– Lehet arra következtetni, hogy a mai magyar társadalomban milyen nyomai vannak mindennek?
– Véleményem szerint egyéni, családi, valamint kisközösségi és kisebbségi társadalmi szinten is vannak nyomai ezeknek a közel nyolcvan éve életbe lépő, de máig hatályban tartott dekrétumoknak. Hiszen Szlovákiában még tavaly is történt erre hivatkozva vagyonelkobzás, az azóta különálló Csehországban pedig máig heves politikai csatákat eredményez a dekrétumok kérdése.
– Napjainkban hogyan élik meg mindezt az ott élő magyarok?
– A társadalomban évtizedek óta – nem megalapozatlanul – félelem uralkodik. A kisebbségi magyar közeg hagyományosan passzív, áldozati szerepét nem segíti, hogy a Magyarországról jövő narratívák összemossák az áldozatiságukat a nemzetmentő hősiességükkel. Ha ez utóbbi szerepnek meg akarunk felelni, tabusítanunk kell a közösségünk azon tagjait – 423 ezer főről beszélünk! –, akik az 1940-es években „kiegyeztek” a többségi szlovák nemzettel, és jogaik egy részéről lemondva elfogadták a felajánlott alkukat, például reszlovakizálva gyerekeiket szlovák iskolába íratták. Míg más szülők, ellenállásuk jeléül, évekig visszatartották őket a tanulás lehetőségétől, amelynek következményeként pár év múlva, amikor magyar iskola ismét kinyithatott, gyakran került egy osztályba például a nyolc és a tizenhárom éves. A hősies, áldozatvállalós diskurzus ezt várta el tőlük, és ezt magasztalja a mai napig.
– Milyen hatással volt ez rájuk?
– Ezek a családok, illetve azok is, akik később vegyesházasságokat kötöttek, szégyennel és megvetéssel kell, hogy együtt éljenek, hiszen egyes perspektívából szemlélve nem (voltak) „méltók” a nemzetőrző hős megnevezésre. A többségi szlovák nemzet részéről a kisebbségi származásuk miatt lettek „gyanúsak” és „nem elegek”, a magyar nemzet perspektívájából pedig a „megalkuvó” és a közösségért fel nem vállalt áldozat mivoltuk miatt. Az elmúlt nyolcvan évben azonban szinte nincs olyan család, amelynek ne kellett volna valamilyen alkut kötnie azért, hogy a szülőföldjén maradhasson: például szlovák vagy cseh nyelven egyetemet végeznie vagy szlovákokkal üzletelnie.
– Mintha két ellentétes szempontnak kellene megfelelniük.
– Hogyan állhatna bele a hős, nemzetőrző magyar szerepébe az, aki többé már nem száz százalékosan csak magyar? Gúzsba kötő narratívák ezek, ezért – ha túl akarja élni az ember – előbb-utóbb egyes témák tabusításához, egyes családtagok sorsának, döntéseinek ködösítéséhez kell folyamodjon. Nyomon követhető ez abban is, ahogy a szlovákiai magyar térségben a saját nyelvünket, a mi tájszólásunkat kevesebbnek érezzük, az iskoláinkban, a közintézményeinkben tiltjuk, és csak a Magyarországról importált „igaz és tiszta” magyar beszédet engedélyezzük. Aki anyanyelvén, például palócul szólal meg, azt lenézzük, tanulatlannak tituláljuk stb.
De ide köthető az is, hogy bár magas óraszámban, egészen kicsi gyerekkorunktól tanuljuk a szlovák nyelvet, mégis szorongunk, ha használnunk kell. A kevesebb óraszámban oktatott angollal és a némettel pedig teljesen más viszonyunk van.
– Sokan ebből kifolyólag tabuként tekintenek az ilyen nagy megrázkódtatásokra, és kerülik a velük való foglalkozást. Miért javaslod, hogy erről mégis inkább beszéljenek, kérdezzenek és emlékezzenek a családtagok?
– Számos nemzetközi kutatásból tudjuk, hogy ha el is utasítjuk, hogy a családtagjaink sorsáról beszéljünk, ha meg is akadályozzuk, hogy a konkrét események ismerete továbböröklődjön, akkor sem tudjuk elejét venni annak, hogy az élettapasztalatainkból fakadó mintáinkat megörököljék az utódaink. Aki traumát élt át, annak a másokhoz való kapcsolódási képessége menthetetlenül sérülni, változni fog. Falakat fog emelni maga köré, hiszen ott bujkál benne a félelem, hogy bármikor megismétlődhet a múlt és a legrosszabb forgatókönyv léphet életbe. A fal mögött azonban olyan megküzdési módszerekkel lehet csak élni a mindennapokat, amelyek kimerítenek testi és lelki szinten is, és ennek hosszútávon elkerülhetetlenül negatív következményei lesznek. Ha viszont mi már elkezdjük feldolgozni a sérüléseinket, esélyünk lesz arra, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki, és ezeket hagyományozzuk tovább a következő generációkra is.
– Magad is Bécsben élsz, tehát volt már részed országváltásban. Ugyanakkor a Femspace alapítója is vagy. Ez a szervezet összehozza és támogatja azokat az útkereső nőket, akik egy másik országba való költözésbe, és ezzel együtt új munka, élet kialakításába fognak. Ez a döntés, még ha önként is születik meg, komoly érzelmi kihívást jelent. Egy ilyen összefogás konstruktív szemléletformálás is lehet?
– Igen, természetesen! A Femspace alapötlete egy személyes hiányérzetből fakadt, amit a bécsi környezetemben megtapasztaltam. Itt, ahol több tízezer magyar él, nem volt egyetlen olyan szervezet sem, amely az ide költözött magyar nőket anyanyelvükön támogatta volna. Amennyiben egy magyar nő a terhessége(i) előtt nem rendelkezett osztrák munkaviszonnyal, néhány évet otthon töltött a gyerekeivel, majd utána szeretne munkát találni, gyakran rájön, hogy a szakképzettségét már nem tudja „kicsomagolni” az új lakhelyén. Ilyenkor nő meg a jelentősége a networknek, a szakmai és személyes támogató közegnek, ahol mentorra találhat, tanácsot kérhet. A Femspace kapaszkodókat, erőforrásokat, új mintákat ad ezeknek a nőknek a kezébe. Programjaink ma már svájci, spanyolországi, németországi, sőt magyarországi, erdélyi és felvidéki magyar nők számára is elérhetőek. Ha vissza akarok kanyarodni a múltból adódó mintáinkhoz, a Femspace felülírja a sodródó áldozat, a kiszolgáltatott énképet, és helyette egy személyes felelősségvállaláson, növekvő szemléletmódon alapulót kínál cserébe.
