FALUSI DÓRA interjúja
Krahulcsán Zsolt történész Biszku Béláról írt könyvéből a Kádár-korszak háttérpolitikáját is jobban megismerhetjük. Most többek között arról kérdeztük, hogy ’56 után miképp születtek meg a megtorlást irányító döntések, és kit terhel mindezért a felelősség, de szóba kerültek a rendszerváltás után elmaradt büntetőperek is.
Jaffa, 304 oldal, 4499 Ft
– Miért pont Biszku Béla, Magyarország 1957 és 1961 közötti belügyminiszterének személye keltette fel az érdeklődését a korabeli pártvezetésből?
– Nemcsak róla írtam, korábban már számos állambiztonsági, illetve kommunista középkáder életrajzát is feldolgoztam, igaz nem monográfia, hanem rövidebb tanulmányok formájában. Biszku Béla azonban nemcsak epizódszereplője volt a korszaknak, nemcsak a megtorlás belügyminisztere volt, hanem a Kádár-rendszer egyik legfontosabb figurája, megkerülhetetlen alakja is, aki döntéshozóként fontos párt-és állami posztok, pozíciók birtokosa volt. Ráadásul neve a rendszerváltást követően az elmaradt felelősségre vonás, az igazságtétel kudarcának jelképe is lett, így nevét nemcsak korosztálya, de a történelem iránt kevésbé érdeklődők is ismerhetik.
– Kutatásai kezdetekor milyen emberre számított egy ilyen hatalmi pozícióban, illetve mennyiben tér el ez attól, ami aztán körvonalazódott?
– Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy magánemberi mivoltáról, emberi tulajdonságairól, személyiségéről milyen előzetes kép élt a fejemben, akkor a válaszom eléggé „szakmaiatlan” lesz. Érthető módon előzetes tanulmányim és kutatásaim során tevékenysége, szerepe nem volt előttem ismeretlen, ez pedig kialakított bennem egy olyan képet, „prekoncepciót”, amely esetleg a történészi munka gátja lehetett volna. Ez valahol természetes, hiszen éppen azért kezdtem el foglalkozni a személyével részletesebben, mert élete, tevékenysége, politikusi, pártfunkcionáriusi pályafutása alapján érdekes, izgalmas feladatnak, kihívásnak tűnt, s ebben nem is csalódtam.
Az hamar kiderült számomra a kutatásaim során, hogy a bennem élő Biszku-kép és a közvéleményben róla kialakított vélemény – erőskezű, kegyetlen, határozott, hithű kommunista, „a puha diktatúra legkeményebb ökle” – elég jól tükrözi a valóságot.
Az általa betöltött pozíciókban az eltökélt, kétségekkel nem vívódó, kommunista pártfunkcionáriusok egyik tipikus alakja köszönt vissza. Egyik, mert több archetípus létezett.
Krahulcsán Zsolt (FOTÓ: abtl.hu)
– Biszku melyikbe tartozott?
– Biszku, a fentiek mellett, a talán kissé egyszerűbb gondolkodású – egyesek szerint buta –, a párt legfelső irányát vakon, gondolkodás nélkül követő vezető volt. A nyerészkedéstől, korrupciótól, erkölcsileg kompromittálódó párttársaitól eltérő habitusa, valamint a magánéletében űzött hobbijai – teniszezett és úszott –, családszeretete – négy gyermeke volt, és semmiféle nőügyről nincs ismeretünk –, illetve, már kikerülve a hatalom legfontosabb posztjairól, Vitray tévéműsorából megismert néminemű humorérzéke valamiféle egyéniséget kölcsönzött neki. Ez utóbbi árnyalat, bevallom, meglepetés volt számomra.
– Mennyire kaphatunk teljes képet? Milyen nehézségekkel szembesült a forrásgyűjtés során?
– Teljes képet egy olyan emberről, egy közéleti szereplőről, pláne egy diktatúra csúcsvezetőjéről, aki emberek, családok életének tönkretételében aktív szerepet vállalt, erőszakszerveket felügyelt, úgy vélem, hogy sohasem fogunk tudni rajzolni, akármennyi eredeti forrás, visszaemlékezés, interjú vagy tévé-és rádiószereplés maradt is fenn az illetőről, de persze törekednünk kell rá. Biszku neve – miután a hatalom csúcsaira megérkezett – megszámlálhatatlan mennyiségben fordul elő a különböző párt és állami intézmény által keletkeztetett iratban, és talán éppen ennek a nagy adatmennyiségnek a megszűrése az egyik fő kihívás egy történész számára. Ráadásul munkája során sokszor nem is feltétlenül írásban, egyértelmű utasításokban intézkedett.
– Maradtak még csontvázak a szekrényben?
– Igen, hogyne. Biszku szerepe a Kádár körül kialakuló „puccskísérletben”, ha volt egyáltalán ilyen, nem bizonyított.
A bukásához vezető 1978-as állítólagos feljelentő levele, de a megtorlásban játszott közvetlen szerepének egyértelmű bizonyítéka sem feltétlenül került elő. Megjegyzem nem is nagyon fog.
Valószínűleg nem létezett olyan belügyminiszteri utasítása, parancsa sem, ami közvetlen, direkt kivégzésekre, fegyvertelen személyek elleni konkrét fegyverhasználatra, terrorakciókra adott volna megbízást.
Megtorlást hirdettek (FOTÓ: Fortepan / Nagy Gyula)
– Hogyan születtek meg akkor az erre vonatkozó döntések?
– A pártiratokban az MSZMP vezető testületeinek döntései, a döntéseket előkészítő munkabizottságok, testületek, szervek iratai már egy valódi vitáktól mentes, „kilúgozott”, semleges, pártfrazeológiától hemzsegő szövegek voltak. Ma már ezekből az egyéni vélemény, szándék, érdekütközés sokszor csak nagyon nehezen fejthető vissza. Természetesen segíthet a korabeli interjúk, vagy a későbbi kortársi visszaemlékezések vizsgálata, összehasonlítása, de itt is fokozottan kell érvényesíteni, illetve alkalmazni a forráskritikát, valamint a történészi szkepszist, a kétkedést.
– Ő maga azzal is hárította a felelősség kérdését, hogy lényegében ő csak a testületi döntéseket hajtotta végre, amikor hatalmon volt. Ön miben látja Biszku felelősségét?
– A párttestületekben, a „viták” során Biszku is megfogalmazta, sőt talán ő volt a legegyértelműbb a „fokozottabb fizikai megsemmisítésekre” való igényének kifejezésében.
Biszku tehát minden tekintetben felelős az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban való közreműködésért: történeti, politikai, erkölcsi és természetesten jogi értelemben is.
Ezt szögezzük le. Azonban nem egyedüliként. A felelőssége megoszlik azokkal, akik azokon a vezető párttestületi üléseken és a Belügyminisztérium vezetői értekezletein ültek, ahol a megtorlásokat irányító, vagy éppen a terrort szabadjára engedő döntéseket – ami lehetett párthatározat vagy éppen belügyi utasítás – meghozták.
A megtorlás nem kímélte a civileket (FOTÓ: Fortepan / Peter, Isaac)
– Lehet az akkor jelenlévők között sorrendet felállítani?
– Patikamérlegen kimérni lehetetlen, hogy Münnich Ferencé, Gáspár Sándoré, vagy Biszkué-e a nagyobb felelősség. Kádár szerepe volt a meghatározó, a patikamérleg nála jócskán lebillenne. Biszku esetében azért tűnik egyértelműnek, mert a Belügyminisztériumot vezette, és ez alá tartozott a politikai rendőrség is. De az ítélethozatalt, sőt egy idő után a fogva tartást és a kivégzéseket is az Igazságügyminisztérium felügyelte, tehát a korszak igazságügyminiszterét is felelősség terheli. És akkor még nem is beszéltünk a BM és az IM középvezetői garnitúrájáról, az egyes ügyészek, vagy akár a népi ülnökök szerepéről, és így tovább.
– A könyvben is tárgyalja a már említett Kádár-elleni puccs tervét, amely ugyanakkor nem is biztos, hogy létezett. Ha nem ez, akkor mi okozta Biszku háttérbe kerülését?
– Az 1970-es évek eleje-közepe már egy egészen más világ volt, mint például 1957 tavasza. A gazdaságban zajló folyamatok, az új gazdasági mechanizmus szerinte nem kedvezett az ipari munkásságnak, életkörülményeik a mezőgazdaságban élő vidékiekkel szemben rosszabbodni látszott.
Az úgynevezett nagyipari lobbi, melyet ő ideológiai alapon támogatott, visszaszorult az egyre sikeresebb TSZ-ekkel, Állami Gazdaságokkal szemben, ráadásul a korrupció, a „nyerészkedés” a magyar társadalomban, az MSZMP pártszervezetében is megjelent.
Közben a kádári hatalomgyakorlás módja is egyfajta módosuláson ment át: kiszorult Kádár közvetlen környezetéből, mert kritikusan lépett fel a fentiekben jelzett problémákkal szemben. Akik viszont az első titkárt körbevették, azok – Biszku szerint – elszigetelték őt a valóságtól, így egyre kevésbé érvényesült a kollektív vezetés elve, ami persze korábban is inkább a kádári irányvonal melletti asszisztálást jelentette Biszku számára is. Lehetett benne talán féltékenység is.
Biszku Béla
– Pető Iván a könyv kapcsán rámutat, hogy a Biszku ellen 90 éves korában indított, ám halála miatt jogerős ítélet nélkül záródó perének „feladata kimondva-kimondatlanul a kommunista rendszer bűneinek demonstrálása lett volna”, ez azonban nem teljesült. Miben látja ennek okát?
– Szeretnék hinni abban, hogy a 2010-es években indított büntetőeljárást nem egyfajta kirakatpernek, boszorkányüldözésnek szánták, de valóban hallani olyan véleményt, hogy végül is azzá vált. Könyvemben nem minősítettem a jogi eljárást, történészként nem gondoltam feladatomnak, de az egyik bíróságra sem vet túlságosan jó fényt, hogy öreg, beteg embert ültet a vádlottak padjára, és számos vitatható megállapítással és következetlenséggel borzolja a közvéleményt.
Ugyanakkor szilárd véleményem, hogy nem most, hanem a rendszerváltást követő években szükség lett volna olyan büntetőperekre, amelyekben kimondják a bűnösök bűnét, és néven nevezik a bűntettek elkövetőit.
– Milyen jellegű büntetés jöhetett volna szóba?
– Nem feltétlenül a letöltendő börtönbüntetéseket hiányolom, hanem az erkölcsi, morális elégtételt. A múlt rendszer, a diktatúra fenntartói, a megtorlásokban tevékenyen közreműködők közül sokan jó pár évvel túlélték a rendszerváltást, de a magyar társadalom állapota az 1990-es években ezt a fajta morális számonkérést nem tette lehetővé – mondják sokan. Én ezt maszatolásnak vélem, amolyan önfelmentő magyarázatnak, mert a mindenkori politikai elit felelőssége, hogy a közélet tisztaságába ne csak az aktuális politikai ellenfelei korrupciós ügyeinek, visszaéléseinek kivizsgálása, hanem például az elmúlt korszak bűneinek feltárása is beletartozhasson. Ez kockázatokkal járt volna, nem is került rá sor. Egészen a Biszku-perig, ahol viszont az egész kommunista rendszer bűneit akasztották volna egyedüli vádlottként Biszku nyakába, mintegy mindent bepótlandó.
A rendszerváltás után kellettek volna a büntetőperek (FOTÓ: Fortepan / Szinnay Gábor)
– Történészként hivatása, ám társadalmi szempontból milyen jelentősége van napjainkban a rendszerváltás előtti emblematikus szereplők mélyebb megismerésének?
– A múlt megismerésének egyik legfontosabb záloga az akkor élők cselekedeteinek megértése, a „mit miért tettek?” kérdésre a lehetséges válaszok megadása. Azonban sosem lesznek helyes, tökéletes válaszaink, mindig lesz egy-egy magyarázat, amelyet sokan elfogadnak, megértenek, mások pedig vitatkoznának vele, majd egy másik ok-okozati összefüggés kerül előtérbe, ami esetleg kiegészíti, vagy éppen cáfolja a korábban kifejtett álláspontot. A fáraók korának piramisépítési technológiájának megértése kapcsán éppúgy merülhetnek fel újabb kérdések, mint a közelmúltunk, a jelenkortörténet eseményeinek feltárása kapcsán. Ezek a többféle történészi narratívák, elbeszélések meggyőződésem, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy a ma embere megértse a mai kihívásokra adható válaszokat, és így párhuzamokat, hasonlóságokat, vagy éppen eltéréseket fogalmazzanak meg. Mondjuk éppen a Kádár-korszak és a mai viszonyaink között.
