FALUSI DÓRA interjúja
Gerevich József a Teremtő vágyak című legújabb könyvében (amelyről itt írtunk bővebben) a pszichológus szemével vizsgált meg jó néhány képzőművészt. Az addiktológusként és pszichoterapeutaként is dolgozó szerzővel a pszichiátria és a képzőművészet összefüggéseiről, a múzsák fontosságáról és arról beszélgettünk, hogy mennyire befolyásolták a művészi munkát a narkotikumok.
– Mi indította el egy kép, egy művészi pálya kutatása felé?
– Hosszú előzményei vannak a könyv megírásának. Már pályakezdő koromban kiváló magyar festők – Gulácsy Lajos, Nemes-Lampérth József – pszichózisa és művei között kerestem összefüggéseket. Ebben az időben alakítottam ki a budapesti Pszichiátriai Klinikán egy művészetterápiás közösséget. 1980-ban több munkatársammal országos kiállítást szerveztünk pszichiátriai betegek műveiből a budavári palota A. épületében. A könyv közvetlen ihletője viszont kétségtelenül egy kép, Van Gogh üres széke volt, amelyről olvastam egy elemzést, és rádöbbentem, hogy milyen mélységek találhatók egy egyszerűnek tűnő csendéletben. Kerestem más képeket, amelyek háttértörténete fellelhető volt a művész életrajzának alaposabb megismerése révén. Több kép keletkezésének személyes motívumait áttekintve a találkozásélmény hatásának jelentőségére bukkantam. E köré szerveztem az első kötet szövegeit.
– A Teremtő vágyak című könyvsorozatával kapcsolatos kutatómunkája során volt olyan tény vagy összefüggés, amely meglepte Önt akár orvosi, akár emberi szempontból?
– Folyamatos meglepetések értek és érnek mind a mai napig. A művészet kimeríthetetlenül sokrétű és izgalmas, akár egy krimi. Ahogy Balthus Gitárleckéjének elemzése során fokozatosan bontakozik ki az igazság, a kamaszkori szexuális abúzus élettörténeti beágyazottsága. Vagy ahogy a nagy francia középkori festő, Jean Fouquet Madonnájának kacér nőiessége mögött felsejlik a művész és múzsa találkozásából egyszeri és megismételhetetlen módon fakadó szentségtörés, a lázadás a korszellem elvárásaival szemben. Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a képzőművészeti elemzések során talált összefüggések mennyire igazolhatók más művészeti műfajoknál, zenénél, irodalomnál vagy filmnél.
– Főleg a 19. és 20. század fordulóján a művészek élete jellemzően elválaszthatatlan volt a narkotikumok használatától, legalábbis a közhiedelem szerint. Mennyire befolyásolta ez a művészi munkát?
– Ez a kérdés is meglepő válaszokat hozott. Én is ezzel a hiedelemmel vágtam bele az elemzésekbe, és azt találtam, hogy a narkotikum használatának sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Viszonylag kevés a szenvedélybeteg alkotó, többségük a narkotikumok fogyasztása ellenére hoz létre halhatatlan műveket. Viszont az is tagadhatatlan, hogy ennek ellenére van néhány szerző, főleg írók, akik sokat „köszönhettek” az alkoholnak: E. T. A. Hoffmann, Edgar Allan Poe vagy John Berryman. Az alkohol hozzájárult különös művészetük létrehozásához.
– Művész és múzsa találkozása néha mindkettőjük életét determinálta, ahogy olvashatjuk is a könyvben. Mi kell ilyenkor ahhoz, hogy kiemelkedő, meghatározó műalkotás szülessen?
– Egyrészt különleges összhang a két ember között, sokszor tartós, kitartó együttműködés. Ritka az, ha a remekművek mögött alkalmi a kapcsolat alkotó és múzsa között. Ahogy haladunk a történelmi időben előre, egyre szabálytalanabb lesz ez az összefüggés. A már említett Gitárleckénél például más a múzsája, és más a modellje a képnek. Lucian Freud Festő és modell című képén a festményen látható modell festette a képet, és a festőnek ábrázolt nő, Celia Paul volt a múzsa. Meggyőződésem, hogy Édouard Manet két botránykeltő képének múzsája, Victorine Meurent személye tette botránykeltővé a képeket. Ha nem ő lett volna a múzsa, akkor Manet-t nem tekintenénk az impresszionizmus atyjának.
– Mitől függ, hogy a kreatív tevékenység javít-e egy neurotikus állapoton, vagy inkább mélyít rajta?
– A kérdésre a válasz egy újabb könyv megírását foglalná magába. A kreatív tevékenység ölni is tud. Ezt a gondolatot egy nemrég megjelent tanulmányomban részletesebben is kifejtettem az Irodalmi jelenben. És ahogy az orvosi szereknél látjuk, nagyon nem mindegy, hogy miként bánunk a gyógyszerekkel. Goethe például már fiatalon felismerte az írás öngyógyító hatását, és élt is ezzel a lehetőséggel. Sylvia Plath is tudta ezt, de ő nem jól alkalmazta ezt a hatást, és belehalt. Virginia Woolf például arra használta az írást, hogy folyamatosan tolta maga előtt a depresszióját, amíg a mű végére nem ért, hogy aztán elhatalmasodjon rajta a betegség.
Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor a primadonna az előadás előtt kapja a hírt, hogy szeretett édesanyja meghalt.
Kimegy a színpadra, fergeteges produkciót mutat be, majd hazamegy és összeomlik. Edvard Munch egyre súlyosabb lelki állapotba került azzal, hogy kivetítette a szorongásait a vásznaira, míg végül egy pszichiátriai osztályon kapta meg azt az inspirációt, amely elindította a gyógyítás útján.
– Mennyire meghatározó az alkotó „hozott” lelki és szellemi állapota, illetve a múzsa karaktere egy alkotásban?
– Alapvető mindkettő. Agnés Sorel, a már említett Madonna című kép múzsája, aki egyébként hívő katolikus volt, nem sokkal titokzatos halála előtt olyan hatással volt a szintén mélyen katolikus Fouquet-ra, hogy e hatás alatt a festő megszegett minden írott és íratlan szabályt, amikor a király szeretőjét kibuggyanó mellel ábrázolta. Marie Krøyer dán festőnő nem elégedett meg azzal, hogy férje, az ismert dán képzőművész lefesse a vásznon. Odalépett ő is a vászonhoz, és az ő portréja mellé lefestette Peder Krøyer arcképét is. Ha belegondolunk, hogy mindez a 19. század kilencvenes éveinek elején történt, akkor Marie tette forradalminak számít.
– Milyen más kapcsolódási pontok, kutatási területek érdekelnék még a témában?
– Egyik tanítómesterem, Hauser Arnold nyomán az egyes művészeti ágak közötti hasonlóságok és különbözőségek izgatnak a pszichológia dimenziójában. Van-e például az úgynevezett Mozart-effektusnak megfelelő jelenség az irodalomban, képzőművészetben vagy a filmen? Mozart zenéjéről kimutatták gyógyító hatását bizonyos embereknél és bizonyos betegségeknél. Vagy: hogyan jelenik meg az „önmagát beteljesítő jóslat” a különböző művészetekben? Az irodalom tele van jó példákkal. Vagy van-e vallomásos zene, ahogy van vallomásos irodalom? Szóval, még lenne néhány ötletem.
GEREVICH JÓZSEF legutóbbi művei: A képzelet kockázata – Sylvia Plath élete, életműve és betegsége; Teremtő vágyak: szerelmek, múzsák, szeretők; Agresszió, öngyilkosság, addikció
