KÖNYVTERASZ
Év elején jelent meg A nő élete – történelmi perspektívában (kritikát itt olvashat róla) című munkája, amely a női nem 19. és 20 századi hazai társadalomtörténetét elemzi. Gyáni Gáborral arról beszéltünk, hogy vajon nálunk mikor megy végbe az „egyenjogúsítás” a történelmi szemléletben, férfiak kellettek-e ahhoz, hogy radikális változás álljon be a nők jogi státuszában, és persze szóba került a gender hivatalos körökben „túlideologizáltnak” tartott fogalma is.
– A történelem sok évszázadon át dominánsan férfias ügy volt, annak ellenére, hogy női uralkodók is szerepeltek benne, írja Pető Iván a kötete kapcsán. Mi volt ennek a fő oka?
– Két oka is volt annak, hogy „férfi” történelmet volt szokás írni a múltban, és például nálunk még most is döntően azt írnak a historikusok. Az egyik, hogy az állam múltjára felfűzött, a rá alapozott történetkép számított egyedül mérvadónak, ami viszont az uralmi és hatalmi pozícióban lévő férfiak szűk világa volt. A másik mellékes ok, hogy a történetírásnak eleinte lényegében nem is voltak női művelői és ez a nemi aránytalanság csak az utóbbi évtizedekben változott meg némiképpen. De, hogy ma sem áll arányban a két nem képviselete a szakmában, azt jól mutatja, hogy jelen pillanatban egyetlen női történész akadémikusunk sincs, miután Ormos Mária 2019-ben meghalt.
– Ma már „nőiesedett” a történelmi szemlélet? Vagy inkább semlegessé, nem nélkülivé vált?
– A nagyvilágban, és ezen elsősorban a Nyugatot értem, a „nőiesített” történelem fogalma napjainkban már bevett dolog, nálunk azonban továbbra sem az. A gender, vagyis a társadalmi nem szerint való történeti látásmód ugyanakkor nem semleges, semmiképp sem társadalmi nem nélküli, hanem hangsúlyozottan nemspecifikus történetírást szül. Ez azt jelenti, hogy a „történelmi tapasztalat” osztatlan, semleges fogalma helyébe lép a férfi és a női történelmi tapasztalat részben különálló fogalma, amely mind témájában, mind fogalmi rendjében eltér egymástól.
Nem az történik tehát, hogy több figyelem kezdi övezni a nők „nagytörténelmi”, vagyis a politika és az állam múltjában betöltött, egyébként alárendelt szerepét.
Hanem arra történik ezúttal kísérlet, hogy külön férfi és külön női nézőpontból kezdjük el vizsgálni a múlt határtalan világát. Ami viszont feltételezi egyrészt, hogy a történelem fogalma nem feltétlenül korlátozódik a férfi tapasztalati világra, másrészt pedig nincs értékrendi különbség a férfiak és a nők történelmi múltja között. Ha nem kizárólag a hatalom és az anyagi uralom történeteként tekintjük a múlt históriáját, akkor ez az „egyenjogúsítás” keresztül is vihető a történeti gondolkodásban.
– Nagyon utópisztikus gondolat, hogy egy napon a nők szemszögéből elmesélt történelmet is oktatnak majd az iskolákban?
– Ez nem annyira utópisztikus elképzelés. Másutt, de persze Magyarországon kívül és olykor még Közép- és Kelet-Európában is ténylegesen létezik ilyen egyetemi curriculum. Másfél évtizeddel ezelőtt meghívott előadóként adtam elő a pardubicei egyetemen rendezett nőtörténeti konferencián – ennek anyagát utóbb könyvként is kiadták –, amelyet az ottani egyetemen virágzó nőtörténeti és gendertudományi kutatásoknak és oktatásnak köszönhetően rendeztek meg. Magyarországon a helyzet ennek pont a fordítottja, ami szomorú következménye a NER eszmei anakronizmusának és annak, hogy a kormányhatalom nap mint nap lábbal tiporja az egyetemi autonómiát. Egyébként vannak hazai műhelyek is, Kéri Katalin körül a pécsi egyetemen, Sipos Balázs körül az ELTE-n, Erdélyi Gabriella körül a volt akadémiai Történettudományi Intézetben. És volt Pető Andrea körül a CEU-n, de az utóbbi időközben kényszerűen Bécsbe költözött.
– Hajlamosak vagyunk a nők jogfosztottságát a múlt körébe utalni, mint amolyan történelmi relikviát. Miközben még ma is hallani olyan véleményeket, hogy teljesen természetes, ha ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést kap egy nő, mint egy férfi. Hogyan látja ma a női egyenjogúság helyzetét?
– Nem vagyok a kérdés szakavatott ismerője, laikus tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a nagyvilágban inkább, nálunk kevésbé valósult meg oly sok minden a női-férfi egyenjogúság nemes és új keletű ideáljából, ami azonban nem vezetett el a nemi különbségek társadalmi tényének tagadásáig. Sőt. Az utóbbi elismerése a gender tudományok tényleges kiindulópontja. A nők ma összehasonlíthatatlanul egyenlőbbek a férfiakkal, mint akár csak néhány évtizede is voltak, de ez az egyenlőség persze feltételes csupán.
– Miért feltételes?
– Ha a nőknek a nyilvános életben való érvényesülését tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy a biológiai különbségek – az anyaság – okozhatnak hátrányokat a karrier tekintetében, ami ténykérdés. Viszont: jelentősen csökkenthetők ezek a biológiai nemiségből fakadó női hátrányok a pozitív diszkrimináció révén. És nem is csak úgy, hogy a férfiakkal azonos teljesítményre törekvő nők például lemondanak a szülésről vagy minimalizálják az anyasággal járó lekötöttségüket. Ilyen például a születéskorlátozás. Ez utóbbi nagyon is sűrű gyakorlat manapság, ami a termékenység jelentős visszaesésével jár együtt. A pozitív diszkrimináció bevezetésére, például a tudományos munka területén, már a magyar akadémia körén belül is merültek fel javaslatok az utóbbi időben. Úgy gondolom tehát, hogy a megfelelő hozzáállás, az egyenjogúság követelményével komolyan számoló szemlélet kérdése játssza itt a döntő szerepet.
– A tárgyalt időszakban a nők jogi státuszának változása gyorsan és radikálisan változtatott a társadalmi csoportokban betöltött szerepeiken, lehetőségeiken, miközben viharos évtizedeket kellett túlélniük. Hogy látja, általánosságban véve mi segítette őket mindebben? Személyes tulajdonságok, különböző összefogások, esetleg maguk a férfiak?
– Általános strukturális folyamatok éppúgy kellettek ehhez, mint a külön női aktivitás és cselekvőség hajtóereje. Látni kell, hogy az úgynevezett modern – európai, észak-amerikai – fejlődés a kiegyenlítődés irányában haladt az utóbbi egy-kétszáz évben. Ennek része a nők és a férfiak közötti nemi egyenjogúság kibontakozása is. Jóllehet a modernitás eredetileg épp nem ez irányban hatott. Könyvemben bemutatom, hogy a tőkés fejlődés és a liberális alkotmányosság körülményei között bizonyos társadalmi csoportok körében a múlthoz képest is nőtt a nők férfiakkal szembeni – jogi – alárendeltsége és ezzel együtt csökkent a nők gazdasági autonómiája. A dolgok a 20. században, főként az első világháború után kezdtek szembetűnően megváltozni. Még ott is, például hazánkban, ahol 1945 előtt ennek látszólag nem igazán kedveztek a külső társadalmi és politikai feltételek.
– De ehhez az is kellett, hogy a nők is igen erőteljesen képviseljék az érdekeiket.
– Valóban, a nők individualizálódási ambíciói és nyilvánosan is hangot kapó ez irányú törekvései nélkül mindez nem történhetett volna meg. A jogok adhatók, de ha nincs rájuk igény, akkor mit sem tudnak kezdeni velük a kedvezményezettek. Tehát ahogy azt a könyvemben egyéni példákon keresztül be is mutatom, a női cselekvőség nálunk már az 1830-as és 1840-es évektől kétségkívül hatott és jelen volt bizonyos női körökben. Ez végül oda vezetett, hogy egzisztenciális válsághelyzetekben, amikor a férfi – a férj és családfő – valami okból kiesett, például a fronton volt, munkaszolgálatba vezényelték, vagy özvegyet hagyott hátra maga után, a magára maradt, családos nő „férfi szerepben” is megállta a helyét. Nincs ennél ékesebb példa arra nézve, hogy miként „férfiasodhat” a női társadalom nem egy tagja.
– Könyvében kitér a gender és a biológiai nem kapcsolatára is. Hogyan lenne érdemes viszonyulni ehhez ideális esetben?
– A legfontosabb, különösen itt és most Magyarországon az, hogy ezt az egész kérdést elkülönítsük és ezáltal függetlenítsük a keresztény teológiai szemléletbe burkolt ideológiai felhangoktól. Azért, hogy tárgyilagos, a racionális tudományos tudást is tekintetbe vevő értelmet adhassunk neki. Számomra megdöbbentő az a szemléleti és erkölcsi regresszió, amely itt Kelet-Európában – hazánkban és Lengyelországban – az utóbbi években e téren bekövetkezett.
A társadalmi nem fogalma nem a biológiai nemi szerepek egyenes tagadása, hanem annak csupán árnyalása, amely végérvényesen szakít a patriarchális család teológiailag alátámasztani szokott történeti kontextusával.
Könyvem egyik fő célja volt annak nyomon követése, hogy miként alakult a patriarchális család zegzugos történelmi pályafutása a középkortól és miként alakult át ez a konstrukció a 20. századra. A mélyen begyöpösödött – több évezredes múltra visszatekintő – patriarchális képzeletvilág és a neki megfeleltetni szokott együttélési – családi és háztartási – formák tárgyszerű történeti vizsgálata önmagában is szolgálhat a jelen kritikájaként. Főként ha a jelen erre különösen sok alkalmat ad, mint ahogy az napjaink Magyarországát is illeti.
– Véleménye szerint miért nem képes megbékélni a mai kormány a gender fogalom használatával, az általa képviselt szemléletmóddal?
– A dolog mélyén szerintem a NER határozott antiszekularizációs eszmei beállítottsága rejlik. Vagyis egyszerűen csak arról van itt szó, hogy a történeti-teológiai alapokon nyugvó patriarchális ember- és világkép nyíltan konfrontálódik a gender által sugalmazott modern vagy inkább posztmodern eszményekkel és intézményi renddel. Hosszabb távon vereségre van ítélve ez a mai neo-patriarchális ideológiai és politikai buzgalom. Ahogy már a Horthy-korban is csak a modern nőkép gyakorlati érvényesülése mellett, azzal párhuzamosan volt képes kifejteni a hatását egy ilyen hivatalos „genderpolitika”. Mégis sok szükségtelen szenvedést és konfliktust idéz elő, amíg kitölti az életünket, amelyet nemesebb ideáloknak kellene immár vezetnie. Például az egyensúlyok keresésének és megtalálásának igyekezete ebben a tagadhatatlanul új helyzetben, ami a társadalmi nemek egymás közti hatalmi és egzisztenciális viszonyát ma leginkább jellemzi.
– A hétköznapi életet boncolgató könyvsorozatban is részt vett, a Horthy által fémjelzett korszakot írta meg ilyen szemszögből. A történészek körében is nő már a presztízse a „kis ügyekkel” foglalkozó történetírásnak?
– Nem gondolom, hogy minden történeti munka szerzőjének figyelemmel kellene lennie a hétköznapi történelem tényeire és annak elbeszélésére. Mint ahogy én sem tartom magamra nézve kötelezőnek az államtörténet-írás elbeszélését vagy annak akár csak érdemleges figyelembe vételét sem, amikor a történelmet írom. Viszont: határozott véleményem az, hogy a hétköznapi élet története, a mentalitás- és fogalomtörténet mint történetírói műfaj és téma teljesen egyenértékű az államtörténet-írással. Nincs közöttük értékrendbeli különbség. A nagy történeti kérdések nem feltétlenül az egyik vagy a másik által válaszolhatók meg csupán. Valójában más tekinthető az egyikben, és valami egészen más a másikban nagy történeti kérdésnek, amelyek egyaránt abban segítenek bennünket, hogy tisztába jöhessünk a történelem értelmével. Ennélfogva komoly átrendeződésre számíthatunk a történetírásban. Ez persze már zajlik is. Nálunk is, de máshol különösen.
GYÁNI GÁBOR legutóbbi művei: A történeti tudás; Nemzeti vagy transznacionális történelem; A történelem mint emlék(mű).
