A poénokat nem lehet tervezni – Beszélgetés Fehér Bélával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Ha hinnénk a reinkarnációban, akkor szinte biztosra vehetnénk, hogy Fehér Bélában született újra Rejtő. Vagy Karinthy. Esetleg az anekdotázó Krúdy. A Rudolf Péter rendezte Kossuthkifli című tévésorozat kapcsán az is megbizonyosodhatott erről, aki még nem olvasta. Új regényéről (kritikát itt olvashat róla), a filmforgatásról, és arról beszélgettünk, hogy nevet-e a poénjain.

– Ha a Jóisten el akarná venni a humorérzéked, mit kérnél cserébe?
– Miért éppen tőlem? Vegye el Karinthytól, Rejtőtől, Örkénytől. De ha már engem szemelt ki, azt kérném cserébe, hogy én írjam a legjobb gyászbeszédeket. Jegyzett gyászbeszédíró szeretnék lenni. Micsoda boldogság lehet száz zokogó emberhez szólni. Ráadásul szomorút írni sokkal könnyebb, és nagy előnye, hogy mindenki érti. A szomorúságot már fogantatáskor belénk oltották. A szomorúság mindenkié. Közkincs. Önpusztítás, de közkincs. A humor ellenben önvédelem.

– Mi indított el a regény megírása felé?
– Első regényem a Zöldvendéglő, 1990-ben jelent meg. Szerették az olvasók, szerette a kritika is. Nagy zöld csecsemőnek írta valaki, mert első kiadóm, a Maecenas, zöld színnel nyomatta. Sokan tanácsolták, írjam meg a folytatását, az még nagyobb siker lesz. Foglalkoztatott a gondolat, sőt, el is kezdtem, aztán lassan rájöttem, nem akarok két egyforma könyvet. Akkoriban még talán ösztönösen, ma már tudatosan a feladatot keresem. Nyelvi, vagy formai feladat, egyre megy. Nincs új a nap alatt, lehet csűrni-csavarni, a regény mindenképpen jól bevált panelekből épül, de azért mindig marad némi játéklehetőség. Egy kis grund. Szeretnék hinni abban, hogy az olvasó is élvezi, ha rátalál.

– Mi volt az első ötlet?
– Az Ördögcérna nyolc évvel ezelőtt abból az ötletből indult ki, hogy a nyugatos írók egy csoportja valahol vidéken eltölt néhány felhőtlen napot, és Esterházy Péter tudósít róla. Szóval Esterházy-paródiának, vagy affélének indult.

Néhány oldallal el is készültem, aztán az anyag leszakadt rólam, erjedni, dagadni kezdett, habzott, lappadt, önmagát faragta és cicomázta.

Évekig vissza-visszatértem hozzá, de még nem akartuk egymást. Tavaly előtt ősszel éreztem először, hogy minden a helyére került. Nekiláttam az írásnak. Jót tett neki a világjárvánnyal járó bénult nyugalom. Négykezes regény lett, benne mindaz, amit a nyelvről tudok és gondolok.

– A filmforgatásról szóló jelenetek tapasztalatát a Kossuthkifli adaptálása közben szerezted? Egyáltalán: ott voltál a forgatáson?
– Többször is jártam a forgatáson, de semmi rossz tapasztalat. Ellenkezőleg. Csodáltam az ott folyó munkát, csodáltam a művészeket. Rudolf Péterrel azóta barátságfélét is ápolunk. Reviczky Gábor személyisége, kedvessége lefegyverző. Láttam Nagy-Kálózy Esztert és Haumann Pétert nyakig merülni a fóti kastély mocsaras tavába, mégpedig ruhástól. Átfutott rajtam némi megrendülés, hogy miattam szenvednek. Új regényemben a Zöldvendéglő című regényemből forgatnak filmet. Játék, a magam kedvére. Megkönnyítette a dolgomat, hogy láttam, miképpen zajlik a filmkészítés. Rosszul mondom. Nem megkönnyítette, hanem lehetővé tette.

– Véleményed szerint miért találják meg nehezebben a helyüket a humorosabb művek a magyar irodalom vérkomoly kánonjában?
– Gondolom, mert vérkomoly a kánon. Ha ugyan vérkomoly. Nem tudom milyen. Azok tudják a választ, akik a kánont építik.

– Kivel ittál volna a Nyugat íróiból?
– Krúdyval és Karinthyval feltétlenül. Számomra két meghatározó szerző. Középiskolás éveimben találtam rájuk, azóta elmélyült a kapcsolatunk. Mindent olvastam tőlük. Krúdy pontossága és érzékenysége, Karinthy közvetlensége, gondolkodása példa számomra. Aztán Örkény is csatlakozott hozzájuk. Hármuk munkássága megtermékenyítő erőtér.

Krúdyval valamelyik tabáni kocsmában innék. Tudom, a helyszín közhely, de legalább látnám a Tabánt.

Hajnalban hazakísérném Óbudára, közben a nőkről beszélgetnénk. Karinthyval egy kávéházban bedobnánk egy-két snapszot. Juhász Gyulát kihagynám, szűkszavú, és mindig szomorú. Valószínűleg pesszimista. Ez zavarna, mert én is pesszimista vagyok. Aztán Szerb Antallal is találkoznék. Megmondanám neki, hogy a Szerelem a palackban megunhatatlan, csodálatos novella. Része a világképemnek.

– Ha eszedbe jut egy jó poén írás közben, te is felnevetsz? Hogyan kell téged elképzelnünk írás közben?
– Szigorú napirend szerint dolgozom, másképp nekem nem megy. Az egyhangúság repít előre. Ha nem ülök a gép előtt, akkor is a munkán jár az agyam, a történet részletein gondolkodom, jegyzetelek. Éjszaka is jegyzetelek, ha eszembe jut valami használható. Ha írok, a nyelv és a történet rabságában élek. Cédulák tucatjai vesznek körül, aztán munka közben kiderül, nincs rájuk szükség, mert minden a fejemben van. Mégsem merek nem jegyzetelni. A poénokat nem lehet tervezni. Adódnak. Mint a gólhelyzet a kapu előtt. Ha belövöm, nevetek, de csak szerényen.

– Visszahúzódó író vagy…
– Szokták ezt mondani. Szemrehányás, vagy dicséret? A hozzám közeli emberek óvnak, figyelmeztetnek: nyomulás nélkül nem megy, szedd össze magad, a világ nem a szerénységről szól. Légy hangos, légy osztályharcos! Azt szoktam erre mondani, a kész mű menjen a frontra, vívja meg a harcot, az alkotó pihenjen. Látom, a Facebookra sokan felteszik, ha írnak róluk, ha interjú készült velük. Számomra ez nem követendő. Az irodalom ne legyen násztánc. Ne legyen kínálkozás. Főleg ne legyen a hiúság terepe.

– És aki nem követi a trendet?
– Annak nincs sok esélye. Vessen magára, ha légüres térbe lövi magát. Magamra vetek, de könnyű a dolgom, senkitől nem akarok semmit. Tudom, megváltozott a kulturális élet, más protokollok működnek. Régen tudtunk egymásról, képben voltunk, olvastuk a folyóiratokat, az ember úgy érezte, helyükön vannak a dolgok, minden félrement mondat tisztázható. Volt közönsége az irodalomnak. Az olvasás az életforma részét képezte. Ma egyre több a könyv, egyre több az író, akkor is ha nem író, közben az olvasók viharosan fogynak.

– Alig hallatod a hangodat aktuális társadalmi, politikai ügyekben. Bár itt is lenne mit karikírozni. A távlat hiányzik vagy az érdeklődés?
– A távlat mindenképpen. Nehéz ma okosnak lenni, de vátesznek könnyű. Van is belőlük bőven. A politika mindenütt jelen van, bebújik az ágyunkba, aktusra kényszerít, falhoz szögezi az életet. Ott tartunk, már az emberek érzik úgy, hogy gúzsba kell kötniük magukat valamelyik párt, vagy eszme önkéntes szolgálatában. Az író nem tehet ilyet, nem engedheti meg magának. Nem propagandista. Normális közegben hitelét vesztené. Számomra ez alapvető erkölcsi kérdés. Márai Sándor írja valahol, hogy az író soha ne politizáljon, de mindig ítéljen, a legszigorúbban önmaga felett, máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát. Ilyen dolgokról érdemes volna eszmét cserélni, ha az értelmiség egy nyelven beszélne. Naiv vagyok? Hála istennek.

FEHÉR BÉLA legutóbbi művei: Banánliget; Fültől fülig; Tengeralattjáró Révfülöpön.