KÖNYVTERASZ
Korábbi nagy sikerű, folytatást is megért könyvében a régi erdélyi arisztokrácia mai sarjaival foglalkozott. Mostani kötetében 38 beszélgetést válogatott össze neves erdélyi, magyarországi és román szereplőkkel Kemény Dénestől Bodor Ádámig (bővebben itt olvashat róla). Most viszont őt faggattuk az interjú kényes műfajáról: milyen egy nehezebb alannyal beszélgetni, miért szólaltatott meg román közszereplőket, és mikor hagyná legszívesebben faképnél a beszélgetőpartnerét.
– Szoktad érezni, ha egy beszélgetés félremegy, nem sikerül?
– Néha igen, de abban az esetben már többnyire beszélgetés közben. Előfordult már néhány alkalommal – nem túl sokszor –, hogy húsz percnyi beszélgetés után azt mondtam a partnernek, jobb, ha ezt most abbahagyjuk, nem vagyunk egymásra hangolódva. Annyiban maradtunk, hogy néhány nap múlva felhívom, addig mindketten eldöntjük, nekifutunk-e még egyszer. Egyetlen beszélgetésnek nem lett folytatása, amit természetesen sajnáltam, de beláttam, hogy ezt talán nem kell erőltetni. Volt olyan is, amelyen a folytatás sem segített, nem is került a nyilvánosság elé. Amúgy igyekszem úgy megágyazni egy beszélgetésnek, szükség esetén akár hosszasabb bemelegítő csacsogással is, hogy ne menet közben derülhessenek ki áthidalhatatlan inkompatibilitások.
– És mikor mondod azt magadban, hogy igen, ez az interjú ott van a legjobbak között?
– Amikor némi hiányérzettel, szinte fájdalmat érezve kell befejeznem, de nem azért, mert megírás közben rádöbbenek, mennyi mindent hagytam rákérdezetlenül, hanem mert magam is szívesen maradnék még annak a beszélgetésnek a hangulatában. Mivel azonban az interjúk többsége a Háromszék című napilap hétvégi mellékletébe szánva készült, bizonyos terjedelmi szempontok korlátai között kellett mozognom. Legtöbb esetben ez is jót tett a dolgozatnak, hiszen mindig tömörségre törekedtem, de úgy, hogy közben megmaradjanak a beszélgetőtársra jellemző nyelvi fordulatok. A könyvbe való válogatáskor sokszor felmerült bennem, hogy egyiket-másikat talán érdemes lenne kiegészíteni, de aztán rá kellett döbbennem, hogy az évekkel korábban zajló beszélgetések hangulatát már képtelenség felidézni. Így az írások inkább csak nyelvi szerkesztést „szenvedtek el” – három-négy kivétellel.
(FOTÓ: Pinti Attila)
– Volt már olyan alanyod, akivel szemben rutinos újságíró létedre is izgultál?
– Inkább feszültséggel teli várakozást éreztem, azt viszont sokszor. Igyekeztem felkészülten érkezni a beszélgetésekre, illetve olyan témával kezdeni, amitől azt reméltem, hogy a társat is azonnal feszültség alá helyezi. Egy-egy szokatlan kérdésfelvetés ugyanis a későbbiekben a szokványos témáknak is különleges ízt tud kölcsönözni, illetve az alanyt is a rutinválaszoktól eltérő megfogalmazásokra serkenti. Hasonló izgalmat éreztem, amikor Szilágyi István íróhoz készültem, főleg, hogy előzetesen sokan figyelmeztettek: ez meleg lesz… Aztán nagyon jó, szinte véget érni nem akaró beszélgetés kerekedett belőle, amelyből azóta is tartó kapcsolat lett. A legnagyobb személyiségekkel szemben sem engedem meg magamnak, hogy apró porszemnek érezzem magam, inkább vállalom az átlagosnál talán „képzettebb”, viszont mérhetetlenül kíváncsi olvasó szerepét. Sőt ha valamilyen utalást, hivatkozást nem értek, nem szégyellek rákérdezni, hasonló „kiképző” típusú zárójelekből is nagyon érdekes témanyúlványok nőttek már ki.
– Románok is megszólalnak a kötetben. Miért érezted fontosnak, hogy őket is beemeld a kötetbe?
– Mert azt tartom, jó lenne, ha nem csak mellettük, de együtt is élnénk. Sokan kifogásolják ezt a nézetemet, meggyőződésem azonban, hogy ez az egyetlen érvényes modus vivendi Romániában. Voltak nagyon feszes, kiélezett párbeszédeim román partnerekkel, akikkel sikerült hamar egyértelműsíteni: nem szalonbeszélgetésre készülök, hanem lényeglátó és azt kimondó vitára. Olyan esetekkel is szembesültem, hogy az írásaiban már-már szélsőségesen szabadelvű beszélgetőtárs szóban már kevésbé, vagy csak jóval legömbölyítettebb formában vállalta magát, ilyenkor némi provokációtól sem riadok vissza. Persze higgadt, kulturált, de kíméletlen módon. Mindig tanulságos egy román partnerrel való beszélgetés, hiszen hiába van esetenként némi „bejárásunk” a román közegbe, legtöbbször egymás érzékenységére szabott módon társalgunk egymással. Egy-egy interjú célzatú beszélgetés alkalmával azonban néha mindkettőnknek sikerül felvállalnunk, hogy bizony párhuzamos világokból érkezünk.
– Olyanokkal is könnyen készítesz interjút, akikkel nem értesz egyet? Vagy emberileg nem szimpatikusak?
– Kevésbé, és itt elsősorban nem az emberi rokonszenvre gondolok. Az alanyaimat elsősorban az alapján szoktam megválasztani, hogy emberként milyennek látom, illetve képzelem, akivel meg úgy érzem, hogy nincs közös beszélnivalóm, annak miért keresném a társaságát? Amikor viszont egy-egy beszélgetésben taglalt téma ilyen interjúalany megjelenését igényli, akkor rendszerint adok egy esélyt magamnak. Volt, amikor remekül sikerült, akadt, amikor kilátástalannak bizonyult. De semmiképpen sem haszontalannak. Én azonban, belátom, nagy luxusban élek, hiszen mindig magam válogathattam meg a témáimat és beszélgetőtársaimat, így többnyire csak „ígéretes” konfliktusokat vállaltam fel.
– Milyen a nehéz interjúalany? Akit legszívesebben a második kérdésnél faképnél hagynál.
– Akin azt érzem, hogy harmadik nekifutásra is alibiválaszokkal akar kifizetni. Ebben ugyanis némi lenézést is érzek. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy a „nem” is válasz, amit el tudok fogadni, és akkor lépjünk tovább. Persze az ilyen alanyok fokozzák a harci kedvemet is, bizonyos észszerű határokig egyenesen kihívásnak érzem az illető „felnyitását”.
– Még most, bő harminc év után sem magától értetődő, hogy a Székelyföldön megjelenő magyar könyveket bármelyik pesti boltban meg lehessen venni. Szerinted mi ennek az oka? Mégsem légiesedtek a légiesnek mondott határok?
– Erre nem nagyon van érdemi válaszom, mivel nem vagyok benne a könyvértékesítésben. Az általam jegyzett eddigi könyvekkel kapcsolatos tapasztalataim többnyire kedvezők, az ellenpéldák esetében inkább a terjesztői tehetetlenséget tapasztaltam, mint a visszautasítást. Számomra ma már egyértelmű, hogy egy könyv „élete” a szerző számára sem fejeződik be a bemutatóval. Ha azt szeretné, hogy minél több emberhez eljusson, annak érdekében a szerzőnek is jelentős erőfeszítéseket kell tennie. A maga eszközeivel meg kell próbálnia „eladni” a könyvét, megszerettetni, de legalább kíváncsiságot gerjeszteni. Az igazi teszten, az olvasás folyamatában úgysem lehetünk jelen.
CSINTA SAMU legutóbbi művei: Erdély újranemesítői I-II.; Plakátballada; A lélekmentő.
