Háy János: A cégvezető | Benedek Szabolcs kritikája
Sok-sok egybegubancolódott szál, indázó mondatok, nevek nélküli szereplők és a már megszokott Háy-toposzok (férjek, feleségek, szeretők) – ezekből áll az össze az új regény. Ám a belső monológokból igen élesen rajzolódik ki a saját, cég nélkül életünk.
A recenzens, mint évek óta mindenhova, a kiadóba is biciklivel ment a recenziót íróknak a kiadóktól hagyományosan járó recenziós példányért. Az egyébként már meglehetősen régi, ütött-kopott biciklit a recenzens pár héttel azelőtt saját kezűleg feketére festette, ám egyáltalán nem úgy, ahogyan egy biciklit a szakirodalom szerint szakszerűen feketére kellene festeni. Ezt onnét tudta meg a recenzens, hogy miután a lájkok reményében büszkén megosztotta az immáron befeketült kerékpárról készített fotót az egyik közösségi oldalon, érkezett alája olyan komment is, miszerint szép-szép, ám amennyiben a recenzens nem tette a festés előtt, alatt és után emezt meg amazt, úgy a végeredmény nem lesz tartós. A recenzensnek ez a komment jutott eszébe akkor, amikor a kiadó épülete előtt leszállt a bicikliről, és konstatálta, hogy egy helyütt már valóban lepattogzott a pár hete a lehető legszimplább módon fölvitt fekete festék. Szerencsére még nem feltűnő módon, ám a közeljövőre nézve korántsem biztatón.
A kiadó székhelye Óbudán van, azon az egykor önálló településen, amely a legrégebbi a közül a három város közül, mely városok 1873-ban azzal a szándékkal egyesültek, hogy hármas nászukból létrehozzák Magyarország fővárosát, Budapestet. Óbuda legkorábbi épített emlékei a rómaiak idejéből valók, a történetírás szerint Aquincumot a filozófus-császár, Marcus Aurelius is meglátogatta, de volt itt palotája egy másik császárnak, Hadrianusnak is, igaz, ő akkor még nem volt császár, csupán helytartó. A magyar mondai és krónikás hagyományok ugyancsak Óbudához kötik a honfoglaló társfejedelem, Kurszán várát, mely várat a történészek a pár évszázaddal korábbi, római amfiteátrum maradványaiként azonosítanak.
Mégpedig a kettő közül a katonaiéval, amely viszonylag közel van a kiadó székhelyéhez, ahol a recenzens egy indiánnyári napsütéses délelőtt átvette az új Háy János-könyvet. Tegyük hozzá, majdnem egy másikat vett át, ugyanis a recepciós pultra már oda volt készítve egy Háy János-könyv, aztán kiderült, hogy ez nem az a Háy János-könyv, amelyet a recenzensnek készítettek ki, helyesebben azt is recenzensnek készítették ki, csak egy másiknak. Amaz Háy János tavasszal megjelent könyve volt, a recenzens (a mi recenzensünk) viszont az ősz elején napvilágot látott A cégvezető című Háy-regényért jött a fekete, színében lepattogzásnak indult biciklijével. Egyébként mindkét könyv borítóját – szokás szerint – Háy János vízfestménye díszíti, úgyhogy ebből a szemszögből nézvést végtére is nem csoda, hogy a recenzens legalábbis a külcsín alapján első pillantásra majdnem összekeverte őket.
Pedig nem lenne szabad, hiszen A cégvezető borítóján ott áll a „regény” felirat, mintha fontos volna hangsúlyozni, hogy az olvasó mit vesz a kezébe. A recenzens (egyébként maga is írt már néhány regényt, tehát akár tisztában is lehetne a dörgés mikéntjével) kíváncsiságból föltúrta a mindentudó internetet, hogy miféle regénydefiníciókat talál. Többfélét, ezek közös kapcsolódási pontja a „nagyepika” szó volt, valamint az még, hogy „reprezentatív”, illetve hogy „vezető” (mármint műfaj).
Szóba került még a „cselekmény”, amely akár „szerteágazhat” is, továbbá a „történet”, amely „elbeszélve” van, és hát a „sok szereplő”.
Utóbbiak egyébként – ideértve a történetet is – lehetnek, sőt gyakorta eleve a fantázia, az írói képzelet szülöttei. Egy másik fontos ismérv még az „ismeretanyag”, amit a szerző közölni szeretne, elmondani, miként látja a világot, és elbeszélni, hogy mit tud róla. Egyébiránt mindenre kiterjedő és mindent lefedő definíció nincsen, a regény fogalmába sok minden belefér.
A recenzens ennél a pontnál ráncolni kezdte homlokát a monitor előtt – igazából, ahogy letapogatta az ujjaival, nem jelentek meg a homlokán ráncok, de a gesztus ilyesmi akart lenni –, és arra gondolt, hogy A cégvezető című új könyvében Háy János a regény elég sok definíciójának eleget tesz. Hogy ez tudatosan, eleve eldöntött írói szándék szerint történt-e így, avagy pestiesen szólva séróból jött, arra leginkább ő tudná a választ. Mindenesetre az ismerős Háy-toposzokon (feleségek, férjek, szeretők) kívül előkerülnek gazdasági és politikai ügyek éppúgy, mint Magyarország közelmúltbeli, sőt időnként régebbi történelme, mi több, körvonalaiban egy krimiszál is, vagy legalábbis rövidke utalás egy bűncselekményre, beépülve a regényszöveg sok-sok, egymástól időnként föltűnően különböző téglái közé. Csakúgy, mint a különféle elbeszélői és szereplői monológok érzelmekről, családról, életről, sorsról és halálról, mely monológokban megjelennek nem csupán a szereplők életének személyes traumái, hanem azok gyökerei is. Mind ebbe a közös Kárpát-medencei talajba kapaszkodnak, foggal-körömmel és az elengedésre való képtelenséggel, ideértve az elmúlt évszázad történelmének kimondatlanul is bennünk élő fájdalmas lenyomatait: világháborúk, forradalmak, Trianon, holokauszt, nyilasok, kommunisták, kimentek a tankok, bejöttek a bankok.
A szöveg tehát egyre-másra kanyarog, ám ezt nem úgy kell elképzelni, mint mondjuk a recenzens föltehetően nem megfelelő festési technikával kezelt biciklijének útját a pesti és budai (na meg persze óbudai) utcákon. A kanyargást nem a cselekmény okozza, hanem a sok-sok egybegubancolódott szál. Háy úgy mesél, akár a vérbeli történetmondók: elkezdi valahol, és mire a végére ér (ha ér), bejárjuk Tolnát, Baranyát. A cégvezető olvasása közben a recenzensnek egy barátja jutott többször is az eszébe, különben volt válogatott labdarúgó, akivel egyszer autóval utazott Budapestről Szolnokra, és az egykori remek futballista a Nagyvárad téren elkezdett mondatot a Tiszaligetnél fejezte be, úgy, hogy közben megnyitott és becsukott megannyi zárójelet. Háynál hasonlóképpen működik a dolog: az egyik történeti elemből kikívánkozik a másik sztori, az meg hozza tovább a következőt, megtoldva némi filozófiával és történelemmel. Az olvasó – nem a regényé, hanem emezé – most már talán érti, hogyan és miért, mi célból, mit reprezentálva került Kurszán vezér A cégvezetőről szóló recenzióba. (Lásd még: mely névmás.)
Nevek nincsenek. Helyesebben egyszer bukkan elő egy, mármint egy női név. (Hol és kié? A megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk. Nyeremény nem garantált.) Az elbeszélő jobbára a címszereplőhöz beszél, nem feledkezve meg arról sem, hogy a névtelenség, helyesebben a névnélküliség azt is sugallja, hogy a főhős bárki, úgy értve, bármelyikünk lehet, már ha vannak még manapság a regényekben hősök egyáltalán. Szóval ez a bizonyos cégvezető, korunk hőse is ugyanúgy lehet akármelyikünk.
Az elbeszélő mindazonáltal időnként kiszól a szövegből, és fölteszi a kérdést, vajon lehet-e történetnek tekinteni azt, amiről mesél.
Ezen a recenzens is elgondolkodott, akkor épp nem a trehányul és hirtelen támadt hanyagsággal feketére festett biciklijén és még csak nem is a laptop monitorja előtt, hanem a fotelban ülve, Háy János sárga fedelű, új könyvét tartva a kezében, és arra jutott, hogy a kérdés ebben a formában akár fölösleges is lehet.
Ez a regény olyan, mint az életünk, és mi tényleg olyanok vagyunk, akárha ennek a regénynek a szereplői lennénk – gondolta a recenzens. Sorsok és életutak kanyarognak mindenfelé, és időnként emennek, időnként meg amannak a bőrébe akarunk bújni. Ne keressük hát, hol a kezdet és a vég, azok úgyis megtalálnak bennünket. Inkább élvezzük, ahogy egyik gondolat szüli a másikat, egyik akarat hozza a másik akaratot, egyik figura hat a másikra, és mindez fordítva is igaz. Egy regénynek pedig olyannak kell lennie, hogy az olvasó utána azt érezze, hogy ebben kábé benne volt minden, amit a világból látni akart. Még több is annál. A cégvezető ilyen.
A recenzens közeledett a recenzió végét jelző, legutolsó mondat utáni ponthoz. Arra gondolt, a nyelvezetről még írna valamit. Erről a hömpölygő, körmondatos nyelvről, amelyfélére szétszórt hanyagsággal azt lehetne mondani, hogy barokkos. Kár lenne, ha a recenzens is ezt mondaná.
Hatalmas gondolatfolyamok, oldalakon át tartó bekezdések, mégis, olyan könnyen befogadható és emészthető az egész, hol hát a titok?
Talán ott, hogy a legmagvasabb üzenetek is a leghétköznapibb szóhasználattal érkeznek? Hogy az utca nyelve keveredik az irodalmival? Hogy az értekezések is az élőbeszéd hangütését követik, akárha haveri körben beszélnénk ki, mi volt a különféle színezetű diktatúrák alatt, és miért basszuk szét a házasságunkat? Ja, és még egy jutott a recenzens eszébe. Mert az egy dolog, hogy a régebbi háyokból is tudjuk, hogy Háy János nem mindig szereti/akarja úgy írni a szavakat, ahogyan azokat helyesírásilag kellene. De például az időnkénti félbeszakadt mondatok, mondd, miért? A recenzens az elsőnél azt hitte, tördelési hiba: pont az oldal aljára esett, mintha kimaradt volna valami. Tényleg kimaradt? Vagy csupán szeretnénk, ha kimaradna?
HÁY JÁNOS legutóbbi művei: Ne haragudj, véletlen volt; Kik vagytok ti?; Az öregtó felé.
