KÖNYVTERASZ
Idén ez már a második könyve Háy Jánosnak, aki igen termékenyen használta ki a járvány okozta bezártságot és a felkérések elmaradását. A cégvezető című regénye kapcsán beszélgettünk a naplopó művészekről, az első lendület erejéről és a magyar irodalom tanításában helyet kapó Kávétéről.
– A cégvezető (kritikát itt olvashat a regényről) talán a legpolitikusabb és bizonyos szempontból a legkeserűbb regényed. Mintha egyetlen nagy vádirat lenne az elmúlt harminc év mindenkori hatalmával szemben. Düh ez vagy higgadt leltár?
– Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy regény, nem dolga dühösnek lenni, ellenben nagyon is dolga egy világot felépíteni és sorstörténeteket felfejteni. Mivel egy olyan hőst választottam, akinek az aktív ideje az elmúlt harminc-negyven év, fel kellett raknom azt a társadalmi és történelmi hátteret, amelyben a történetet el tudom mondani. S mivel ez a történet erősen kapcsolódik a szülők és nagyszülők történetéhez, még mélyebbre kellett visszanyúlnom a múltba. A számonkérő hangnemet én íróként nem vállalhatom fel, hiszen nincs lehetőségem a szereplőim bírálatára, csak az életük igazságainak felfejtésére. De a narrátor, ez az egyes szám második személyű, kicsit profétikus hangnemben indító fickó, akiről persze nincs pontosan elárulva, hogy kicsoda, ő azt tesz, amit akar. És mivel szándékom szerint a lehető legmélyebb sorsfeltárásnak kell megtörténnie a regényben, neki vannak kegyetlen mondatai. Szóval, se nem leltár, se nem düh, inkább azt a szót választanám, hogy számvetés. Vagy szembesítés mindannyiónk számára, nem pusztán a főhősnek.
– Alig van nevük a szereplőknek. Talán azért, hogy minél általánosabb érvénnyel szólalhassanak meg a szövegben. Magadban sem adtál nekik nevet?
– Ha magamban lett volna nevük, akkor beleírom a könyvbe, de a legtöbben a világban elfoglalt feladatuk szerint vannak megnevezve. Neved akkor van, legalábbis én így gondolom, ha nem pusztán a feladataiddal tudsz azonosságot vállalni, hanem a sorsoddal is. A főhős épp ennek az azonosulásnak az útján jár a regény során, pont oda ér, ahol majd meg kell nevezni, de az majd egy másik regénybe kerül bele, ha épp lenne folytatása A cégvezetőnek.
– Nem könnyű az olvasónak, mert alig talál olyan figurát, akivel azonosulni tudna. Szinte senki sem szimpatikus, nincsenek hősök. Miért döntöttél így?
– Ezzel nem értek egyet. A főhőssel is azonosulni lehet és sok-sok mellékszereplővel is. Nem a szerethetőség felől vannak megfogva, hanem az életük nehézségei felől, s a könyv a saját sorsunk gondjaival való azonosulást ajánlja fel. Én azt hiszem, hogy aki olvassa, felismeri a saját életét és a barátai, ismerősei életét, felismeri azokat a döntéseket, amelyek mentén bukdácsol az életében. Mert mindannyian bukdácsolunk. Esendőek vagyunk, s a regény segít abban, hogy megváljunk attól az önteltségtől, hogy önmagunkat önmagunk fölött értelmezzük, segít abban, hogy bátran vállaljunk azonosságot azzal, akik vagyunk.
– A szövegben a cégvezető(k) elég lekicsinylően, már-már megvetően beszélnek a művészetről, művészekről. Bizonyos szempontból nincs ezen semmi meglepő, a döntéshozók esetében is ezt látni. Lehet, hogy még rosszabbul járnánk, ha másként állnának hozzá?
– Nagyon fontos, hogy ez a könyv keresi azokat az erőket, amelyek cselekvésre késztetik az embert, keresi azt, hogy miért keljünk fel másnap, s hogy mit jelent végesnek látni az életünket. A „cégvezetőknek” a művészek afféle túlélők, hisz azt gondolják, ha valakinek megmaradnak a munkái úgymond az utókornak, akkor azok túlélik a halálukat, holott persze nem. Emiatt haragudnak rájuk, meg nagy vonalakban, fogalmuk sincs, hogy mit csinál egy alkotó, a gyakorlati pénzcsinálás szempontjából ők naplopónak látszanak. És hát vannak ízlésproblémák is. Elég csak végignézni Buda módosabb negyedeit, mennyi csapnivaló épület van ott.
– Nagy, belső monológfolyamként hömpölyög a szöveg, amely itt-ott váratlanul megszakad, majd újra nekilódul. A tartalom hozta magával a formát?
– Igen, én hiszek abban, hogy a tartalom kirajzolja, milyen formát követ majd a szöveg. Szerintem a forma is tartalmi kérdés. A fő szálból leágazó történetek épp úgy burjánzanak, ahogyan a körülöttünk lévő sorsok. Ugyanakkor ez a sok elágazás, ami persze mindig a fősodort segíti meg, épp úgy épül fel, ahogyan beszélünk, folyamatosan elkanyarodunk egy-egy témától, majd visszatérünk, aztán ugrunk, és megint elkanyarodunk. Van a kötetnek egy logikus szerkezete, ugyanakkor alapvetően azt mondja, hogy a történés bármikor felülírhatja a korábban ok-okozati szinten elképzelt jövőt.
– Sokat húzol? Sokat szöszölsz a szövegen, vagy inkább az első, nyersebb változatokban hiszel?
– Az én technikám, ha lehet ezt technikának nevezni, hogy őrizni kell az első lendület erejét. Amikor kirajzolódik bennem, hogy valami nagyobb anyag lesz, igyekszem irtózatos lendülettel végigírni a könyvet. Nem javítok, nem nézek vissza, csak teperek előre. A szöveg tele van ilyenkor hibával, tartalmi deficittel, de biztos, hogy benne van a megírás ereje. Ez után jön az újradolgozás, ami mennyiségben szinte megháromszorozza az eredeti szöveget. Addig bővítem, ameddig minden általam belátható tartalom, érzelmi erő bele van rakva, ameddig nem látom olyannak, hogy a legnagyobb feszességet nem éri el a szöveg.
Az első megírás során képes vagyok naponta harminc-negyven oldalt is írni, így az alapszöveg elég gyorsan elkészül, de a további megformálás éveket is igénybe vehet.
Főleg, ha kiderül, hogy bizonyos részeknél nem értem elég mélyen a sorsokat. Akkor megint jön a gondolkodás. Persze azt hangsúlyozni kell, hogy az írás alapvetően gondolkodás. A tényleges megírás sokkal rövidebb ideig tart, mint az érzelmi és tartalmi muníció összeszedése. Szóval, amikor elkezdődik egy regény, már ki tudja hány év van belefeccölve.
– Az irodalmi esszéidet összegyűjtő kötet, a Kik vagytok ti? elég furcsa reakciókat kapott. Ártalmasnak mondták. Túl vagy már rajta?
– Én már akkor túl voltam rajta, amikor megírtam. A kritika nem tudott túljutni rajta, de ez nem az én problémám. Amikor egy ponton beleszóltam, csak azért tettem, mert nem akartam, hogy azok, akik szeretik a könyvet, azt lássák, hogy én is kihátrálok mögüle. Sokan, köztük rengeteg magyartanár, nagyon örült, hogy lett egy olyan könyv, aminek a hangvétele megkönnyíti az irodalomtanítást, és hogy a tradícióval való szabadabb és elevenebb bánásmódot, gondolkodást képviseli. A múltkor egy gimiben mondta egy magyartanárnő, hogy ő tanítja a Kávétét. Mi az a Kávété, kérdeztem, mire mondja, hogy így rövidítik a Kik vagytok ti? címét. Úgyhogy én azt hiszem a Kávété jó helyre került.
– Termékeny év az idei, hiszen az év jelent meg a karanténnaplód, a Ne haragudj véletlen volt. Egy ilyen világfelfordulás hogyan épül be az épp készülő szövegekbe?
– Hát most furcsa, amit mondok, de az elmaradt fellépések miatt sokkal többet tudok az írással foglalkozni. Konkrétan írni és gondolkodni is azon, hogyan lehetséges a szemléleti horizontot tágítani, mélyíteni.
Az irodalom valójában ott akarja megragadni a sorsot, ahol még nem történik meg az életek, események és cselekedetek morális vagy ideológiai beárazása.
Ha ezt a járvány és annak következményei elősegítik, akkor megjelenik az irodalmi szövegekben a járvány. Ha nem, akkor csak felületes könyveknek és publicisztikus munkáknak lesz ez a tematikája. Én nem tervezem, hogy ezt a témát beépítem valamibe, de hát én nem vagyok egy nagy tervező.
HÁY JÁNOS legutóbbi művei: Ne haragudj, véletlen volt; Kik vagytok ti?; Az öregtó felé.
