PAPP SÁNDOR ZSIGMOND ajánlója
Rendhagyó albummal rukkolt elő az építészként és művészettörténészként is nevet szerző Szalai András. Ötven év gyűjtőszenvedélye sűrűsödik össze abban a 850 fotóban, amely a magyar találékonyság vadhajtásait mutatja be. A ciki és neociki közötti különbségről, a snassz kiirthatatlanságáról, és a hazai buheravilág esendőségéről, nem hervadó szépségeiről beszélgettünk.
– A legtöbb fotóhoz, gondolom, történet is társul. Melyik találatra volt a legbüszkébb?
– Nem mindegyik fotóhoz tartozik személyes történet. Amelyikhez mégis társul valamilyen, az nem személyes, inkább az ábrázolt helyzettel összefüggésbe hozható, illetve abból kibontható történet. Ezeket a könyvben igyekeztem megírni. Talán az egyetlen kivétel a kötet címlapján is szereplő fotó, amelyet a „szocialista tartalom és nemzeti forma” munkacímmel láttam el. Ami pedig a találatokra vonatkozó büszkeséget illeti, ilyet általában nem szoktam érezni, már csak azért sem, mert szinte sohasem vadásztam a témákra. A téma mindig szembejött.
– Mi adja vissza jobban a nemzeti karaktert: a valódi, múzeumban őrzött értékek, vagy ami az utcákon, tereken terjed szabadon a ciki különféle alakjában?
– Azt nem tudom, hogy a nemzeti karaktert mi adja vissza, vagy mi tükrözi. Talán ezt a sokrétű és ugyanakkor nehezen megragadható fogalmat nem is érdemes belekeverni a könyvemmel kapcsolatos diskurzusba.
A múzeumokban őrzött kulturális értékek is kifejeznek valamit egy adott korról és az adott korban élőkről, ahogyan az utcák és terek állapota is tükrözi egy adott kor viszonyait bizonyos szempontból.
Másról tudósít az egyik, és másról mesél a másik. Ha képesek vagyunk ezt is meg azt is olvasni, értelmezni, ebben is és abban is magunkra ismerhetünk. Az én könyvem az építészet, az épített környezet tárgyi, vizuális és térbeli viszonyairól tudósít a snassz és a neociki szempontjából. A cikivel, mint olyannal nem foglalkozik.
– Volt olyan eset, amikor nem tudta eldönteni, hogy az adott „találat” hova tartozik?
– Először pontosítsuk a fogalmakat. A némi rosszallást is kifejező snassz szó olyan dolgokra, dolgok kinézetére és cselekedetek eredményére is vonatkozik, amelyek esendőek, rosszul sikerültek, amelyek kapcsán olyan érzésünk támadhat, hogy ez van, ezt kell szeretni. Hogy most már mindegy, így sikerült. Hagyd, jó’ van az úgy! A snassz egyszerre jelent rosszallást, esendőséget, sikertelenséget belenyugvással, szánalommal és némi együttérzéssel elegyítve. A snassz mint dolog, valaminek a hiányából, többek között az anyag, az eszköz, a készség, az ízlés vagy mindezek együttes hiányából sarjad, és buherálással keletkezik.
– Ezzel szemben a neociki…
– A neociki terminus a ciki fogalmától tartalmában abban tér el, hogy kihangsúlyozza bizonyos jelenségek újkeletű, újsütetű, mondhatni újdondász jellegét. Ciki ugyanis sok minden lehetett. Például a lakótelep is az volt, vagy lehet. De azok a tárgyi, környezeti, építészeti jelenségek, amelyeket a neociki szó jelöl, részben az általában jellemző ciki – viszonyok és formák – ellenére és ellen keletkeztek, ahogyan – kissé fellengzős hasonlattal élve – a modern ellen lett a posztmodern. De a neociki nemcsak ciki utáni és elleni – vagyis a ciki posztmodernje –, hanem a snassz meghaladása is, mint afféle poszt- vagy még inkább after-snassz.
– Tehát vele kell élnünk?
– Ha a snassz egy hiánytelevényben burjánzó, buhera táplálta gyomnövény, akkor a neociki – tovább erőltetve a biológiai hasonlatokat – egy mindent megfertőző, már-már elpusztíthatatlan vírus vagy falósejt. Kimutatható műépítészeti képződményekben, professzionális tervezői gesztusokban, mesterek fifikáiban és többnyire egyfajta stílustalan, de harsányan tüntető, magamutogató modorosságként nyilvánul meg. Ami ugyanakkor modor-nélküliség és modortalanság is, ám ha ezt szóvá tennénk, az elkövető kikérné magának. Tartalmilag valahogy így: „na mé’, hát mi, na nehogy má’!” Legalábbis gondolatban így, többé-kevésbé ennyire artikulálatlanul. A snassz és a neociki közös nevezője talán a formai, tartalmi, egzisztenciális artikuláció – én is itt vagyok, én is itt vagyok! – vágya és igénye, amihez hozzátartozik, mint ugyancsak közös ismérv, hogy egyik is, másik is artikulálatlanságot teremt, illetve idéz elő.
– Hol húzódhat a határvonal a ciki és a hírhedt magyar találékonyság között?
– A snassz is meg a neociki is tele van találékonysággal, meg esendő, bumfordi szépséggel, tüntető kivagyisággal, harsány magamutogatással. Ezért aztán határvonalat keresni köztük és a hírhedt magyar találékonyság között felesleges.
– Átírhatja az idő a cikit? Úgy értve, hogy ami most annak minősül, idővel értékké, nosztalgiává patinásodik?
– Idővel kiderül. Valódi értékké nem biztos, hogy válhat, ami most sem az, de nosztalgia tárgya bármi lehet.
– Nincs az a hatalom, amely az ízlésgyomlálásban eredményre jutna, írta kirtikájában Torma Tamás. De jó lenne nekünk, ha hatalmi szóval eltüntetnénk a buherát? Nem lennénk szegényebbek nélküle?
– Szerencsére nincs. Semmit nem jó hatalmi szóval eltüntetni, mert attól az csak szóban tűnik el. De olyan szociokulturális viszonyok teremtésére lehet törekedni, ahol a buhera értelmét veszti. Álmodozni lehet.
– Mennyire számít hungarikumnak a buhera napi művészete? Más országokban járva is tapasztalt hasonlókat?
– A hungarikum szót mellőzném a témával kapcsolatban. Más a konnotációs mezeje. Egyrészt. Másrészt a buhera másutt is lehet napi gyakorlat –napi művészet nem –, különösen ott, ahol hiány van. Többnyire tőlünk keletebbre, néha radikálisabb formában is, mint nálunk.
– A valóság mindennél erősebb, még az esztétikánál is, írta Torma. Ezért ő megengedőbb a cikivel és a neocikivel szemben. Egyetért ezzel az állásponttal?
– Amit Torma Tamás írt, lényegében arról szól a könyv. Egyebek mellett. Következésképpen nem tudom, hogy ő megengedőbb-e, mint én. Szerintem a téma kapcsán elsősorban empátiára van szükség, hiszen mindannyian részesei vagyunk, s helyenként alakítói is azoknak a viszonyoknak, amelyek között a snassz és a neociki létezik. Mindemelett érdemes szem előtt tartanunk Gogol mondását is: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.”
SZALAI ANDRÁS legutóbbi műve: Poézis és forma – Értekezés az építészetről Janáky István írásainak tükrében
