A szabadságért megérte – Beszélgetés Haklik Norberttel

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Hosszú évek múltán jelentkezett újabb regénnyel, a Mona Lisa elrablásával (itt olvashat róla bővebben) a csehországi Brünnben élő Haklik Norbert. S mivel már többet élt itt, mint Budapesten vagy Ózdon, szinte természetes, hogy a város nagyobb szerepet kért a könyvben is. Az irodalomba való visszatérésről, otthonosságról, a magyar irodalom ottani népszerűségéről, illetve a város napos és árnyékos oldaláról beszélgettünk.

– Volt pár évnyi megtorpanás az előző regényed és a novellásköteted között is. Hasonló a regényben szereplő irodalmárokhoz. Könnyű volt a visszatérés?
– Azt, hogy könnyű volt-e vagy sem, nem tudom megmondani, mert nincs összehasonlítási alapom, elvégre csak a saját visszatérésemmel kapcsolatban van közvetlen tapasztalatom. Ha viszont a végeredményt nézzük, akkor úgy hiszem, jól csináltam. A Big Székely Só című, 2006-ban megjelent első regényemmel olyan helyzetbe navigáltam magam, hogy el kellett döntenem, milyen író akarok lenni.

– Mi volt a választék?
– Az egyik választás az lett volna, hogy egy-két évente kihozok egy-egy pörgős, szatirikus, a kortárs viszonyoknak fityiszt mutató regényt, amelyet aztán vesznek, mint a cukrot. Leginkább nem is maga a regény iránti érdeklődés okán, hanem amiatt, amit publicistaként írok. De ez kétes dicsőség. Főképp, hogy éppen akkorra lett elegem az újságírásból úgy általában, lévén, hogy harmincéves koromra rájöttem: a világ sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy leírható legyen azon keretek között, amelyek közé a szavazatmaximáló politikum, és a körülötte kialakult közbeszéd próbálja belegyömöszölni. A regény kapcsán volt ajnározás meg epehányás is bőven, azonban a végletes vélemények mindig abból fakadtak, hogy a véleményező komolyan vette azt, amit karikatúrának szántam. Megírták, hogy a felhőtlen, bukolikus székely idill könyve – ettől kínomban röhögtem –, meg azt is, hogy Haklik ebben a kötetben valami ahhoz hasonlót csinál a székelyekkel, mint amikor Rákosi beletörölte a búzakalászba a hugyos kezét. Ettől már nem volt kedvem annyira kacagni.

– És mi volt a másik lehetséges irány?
– Ott volt a válaszút a kommersz, valamint az autonóm, autentikus írói létezés között. Az utóbbi megteremtéséhez kapóra jött, hogy – az eredeti tervek szerint egy-két évre, amelyből a jelek szerint már életfogytiglan lesz – Csehországba költöztem, ami túl jól sikerült. Mondják: százhúsz évvel ezelőtt a könyvei tartották el az írót, manapság meg az írónak kell eltartania a könyveit. Most már ez megy anélkül, hogy újságíróskodnom kellene, vagy akár egyetlen mondatot is a honoráriumért írnék le. Azt írok, úgy és akkor, amit, ahogyan és amikor kedvem van. Nincsen semmi külső kényszerítő körülmény, ami beleszólna. A punk vagy a polgár attitűdje ez? Valószínűleg mindkettőé egyszerre. Ezért a szabadságért megérte a kihagyás.

– Barterezted a barterezésről szóló regény ötletét?
– Nem, de ha valamelyik kolléga be akar szállni a játékba, és pótolni akarja azokat a fejezeteket, amelyek a regény két főszereplője által írott regényből hiányoznak, szívesen olvasnám ezeket. A regényben avatarként az egyik főszereplőt használva el is ejtettem néhány ötletet, hogy melyek lehetnének ezek. Például szívesen olvasnék egy regényfejezetbe oltott konspirációs teóriát arról, hogy Mikes Kelemen Rodostón az eredeti, titkos Szent Koronát őrizte, és a leveleiben rejtette el a titkos kódot, amelyből kiderül, pontosan hol.

– Mi volt a legkomolyabb akadály a regény megírása alatt?
– Az idő. Civilben informatikai menedzserként dolgozom, és ez a munka időnként rendesen fel tud pörögni. Viszont megtanít arra is, hogy a célzott, intenzív és koncentrált szellemi erőfeszítés legyen a standard munkamódszer. Tehát volt úgy, hogy csak minden második hétvégén tudtam nekiülni egy-egy regényfejezetnek, azonban a szűkös időkeretben is meg tudtam írni annyit, amennyihez hajdan, az újságírás mellett szintén két hét kellett. Meg aztán ott vannak azok a munkamódszerek, amelyeket elengedhetetlen elsajátítani, ha valaki az intenzív céges munka mellett is meg akarja engedni magának az íróság luxusát. Fejben írni úszás, súlyzós edzés, vagy éppen kerékpározás közben.

– A pályád elejére jellemző összetett, sűrű nyelv mára jóval letisztultabbá vált. Mennyire volt tudatos döntés a váltás?
– Ez összefügg azzal, amit korábban említettem a Big Székely Só, valamint a Tom Hanks a vizek felett című novelláskötet közötti kihagyással kapcsolatban. Nem akartam olyan íróvá válni, aki rutinszerűen ontja az egymásra nagyon hasonlító könyveket. Egyrészt azon kaptam magam, hogy túl könnyen, túl rutinszerűen engedem ki magamból a barokkos körmondatokat. Könnyű babér volt, nem izgatott többé. Mindemellett megvannak az effajta írásmódnak a maga korlátai, amelyeket egyre szűkösebbnek találtam. Azért is, mert elkezdtek nem érdekelni a könnyen megírható könyvek.

Ezzel a regénnyel azt próbáltam kikísérletezni, hogyan lehet egy írói üleppel nem is kettő, hanem jóval több lovat megülni.

– Milyen lovak voltak ezek?
– Egyrészt itt van a cselekmény primer síkja, amelyben a családi krízishelyzet elől menekülve az egyik szereplő meglátogatja Brünnbe-Brnóba szakadt régi barátját, és bejárják a várost, az elveszett – elrabolt? – kaméleon, Mona Lisa után kutatva. Emellé odatettem a másik szálat, a regényét, amelyet a szereplők írnak a regényben: ez egy majd fél évezredet felölelő, Mohácstól a Kádár-korszak végéig tartó összeesküvés-elmélet, amely abból az ötletből indul ki, hogy Jagelló Izabella annak idején nem egy, hanem két másolatot is készített a Szent Koronáról, és az, amelyet mi eredetiként ismerünk, a kópiák egyike csupán. Aztán a két réteg közé oda akartam csempészni néhány súlyos – mert fontos – kérdést-gondolatot identitástudatról, emlékezéskultúráról, közép-európaiságról, vészkorszakról, Trianonról. Mindazokról a dolgokról, amelyek ott rejlenek mai kínjaink, bizalmatlanságaink, előítéleteink, indulataink és hallgatásaink felszíne alatt.

– Tényleg sok ló ez.
– És úgy akartam intézni, hogy a regény egyben a Brünnbe látogató szereplő fejlődésregénye is legyen. Vagyis hogy végig kérdés maradjon, a dél-morva városban töltött idő során visszabutul-e huszonéves énjéhez, vagy pedig az íróságra, valamint a férjségre megérve jön-e ki a kalandból. Mindemellett úgy kellett intéznem, hogy a két főszereplő egyike rendszeresen gyanúba keverje magát, és a regényben előre haladva egyre inkább megkérdőjeleztessék a szavahihetősége.

– Hogy lehetett mindezt összefogni?
– Ehhez kellett kidolgozni egy célirányos, pontos, többféleképpen használható nyelvet, amely közel áll az élőbeszédhez, de a játékosság, olykor a cseh és a magyar közötti hasonlóságokból és eltérésekből fakadó komikum, valamint az esszészerű eszmefuttatások is megférnek benne. Nyilvánvaló, hogy ehhez a spanyolos, barokkos körmondatok keretei szűkösnek bizonyulnának.

– Én jelenleg Bécsben, te pedig Brünnben élsz. Néhányan úgy gondolják, hogy ezzel elveszítettük a magyar író státuszát. Te mit gondolsz erről?
– Azt, hogy mindenkinek jogában áll hülyének lenni, de remélem, egyelőre nem akarják kötelezővé tenni.

– A regényben nagyon otthonos világnak tűnik a város. Most épp hol tartasz az idegen és a bennszülött közötti skálán?
– Idén volt az a fordulópont, amikortól kezdve elmondhatom, hogy összes eddigi lakóhelyem közül Brünnben éltem a leghosszabban. Budapestet néhány éve hagyta le, a szülővárosomat, Ózdot pedig idén. Ismerem már a helyeket, amelyeket csak a helyiek ismernek. Köszönhetően annak is, hogy kollegáim és barátaim között tősgyökeres brünniek-brnóiak, vagy ahogy errefelé mondják: brňákok és brňačkák is akadnak. Előszeretettel kalauzolom a Morava keleti oldaláról ide látogató barátaimat a városban, és eléggé bennfentesnek érzem magam ahhoz, hogy magabiztosan tehessem ezt. Már látom azokat a jeleket is, amelyeket megpróbál elrejteni a város, értem az első látásra viccesnek tűnő elemek – például a hasa alól nézve péniszt formáló fejű lovasszobor – kevésbé tréfás kontextusát. Az alkotást a német időkben emelt teuton-lovasszobor helyén állították – az üzenet nyilvánvaló volt.

– Tréfás múltja lehet a városnak.
– Az erősen poszt-Monarchiás kulturális keveredés meghatározta jelen mellett azért van pár olyan momentum is, amelyet igyekeznek a helyiek nem nagydobra verni.

A második világháborút lezáró, a várost Deutschenfrei-jé formáló brünni halálmenetről például nem szólnak a bédekkerek. A következő regényem talán majd erről is fog.

Viszont érdemes közelebből megnézni a régebbi köztéri szobrokat. Ha tudod, hogy mit keress, látni fogod az eredeti, németül felvésett feliratokat rajtuk, amelyekből takarosan, aprólékos műgonddal kikaparták az aranyozást, hogy csak húsz centi közelségből látszódjék, mi van ott. Tehát kezdek belátni a felszín alá is. Ami pedig Brünn otthonosságát illeti, az kétségbevonhatatlan a szekrényekben rejtőző csontvázak dacára is. Eleven, pezsgő, eklektikus város, ahol a hosszú ittlét ellenére naponta felfedezek valami újat.

– Milyen Magyarország és a magyar irodalmi élet onnan nézve?
– Nem tudom, mert nem nézem. Az irodalmat, azt igen. Az néha nagyon jó tud lenni. Hogy bővebben mit gondolok róla, az kiderül abból a nagyjából kétkötetnyi kritikából, amit az elmúlt hét-nyolc év során közöltem figyelve arra, hogy a liberálisként-baloldaliként számon tartott szerzők jó könyveit csak azért is jobbosként jegyzett lapokban dicsérjem meg, és viszont.

– Népszerű a csehek között a magyar irodalom?
– A magyarországi fürdők sokkal népszerűbbek. Azokat mindenki ismeri. A kortárs magyar irodalmat jóval kevésbé. Bár azért a brünni irodalmi napokon, amikor a kortárs magyar irodalom állt a rendezvény középpontjában, szép számmal volt közönség és kérdések is. Robert Svoboda barátom, a kiváló műfordító a Harmonia Caelestis cseh változatáért kapta meg a Magnesia Litera-díjat, azt az elismerést, amelynél nagyobbat élő cseh író nem kaphat. Ez azért bizonyít valamit. Mégis úgy érzem, szlovák–magyar viszonylatban sokkal elevenebb és szervesebb a két kortárs irodalom között az átjárás.

HAKLIK NORBERT legutóbbi művei: A Tallin-Zágráb-Bukarest tengely; Tom Hanks a vizek felett; Egy Duna-regény anatómiája.