KÖNYVTERASZ
Rovatunkban a pályakezdő íróknak szeretnék segítséget nyújtani. Most a Metoo novellapályázat (a nyertes művekből összeállított antológiáról itt olvashatnak kritikát) egyik zsűritagját, az íróként, drámaíróként és újságíróként is sikeres Tallér Edinát kérdeztük az új hangok felfedezéséről, a rossz és jó szövegek ismérveiről és a beavatás fontosságáról.
– Azt hiszem, íróként az egyik legizgalmasabb feladat új hangokat felfedezni. A zsűri tagjaként mit keresel ilyenkor egy szövegben? Mi a fontos: a hang, az eredetiség, a szöveg finomsága?
– Ott is van a kérdésben a válasz. Mindhárom általad példaként felhozott szempont érvényes. A Tarandus kiadó által meghirdetett Van hangunk elnevezésű novellapályázatra rengeteg pályamű érkezett, az előválogatás után is közel száz novella közül kellett megtalálnunk a legjobbakat. Mivel a téma behatárolt volt, számomra az maradt a legizgalmasabb kérdés, hogyan tudnak a szerzők felülkerekedni a kliséken, a nyelvi és tartalmi közhelyeken, és új nézőpontokat, a felszíni problémán túli mélyebb jelentéseket és összefüggéseket ábrázolni.
– Számos drámával, prózai szöveggel a hátad mögött, mit tudnál tanácsolni a legelső közléseknél járó pályakezdőnek? Mit csináljon és mit ne?
– Ne akarjon mindenáron szerepelni, publikálni. Akarjon viszont mindenáron addig dolgozni a szövegén, amíg az el nem éri az elérhető maximumot. Ne rezeljen be egy-egy feladat nagyságától, helyette inkább az lebegjen a szeme előtt, hogy minden leírt betű eredmény. Ne higgyen az ihletben, inkább a nyelv adta végtelen eszköztárban és főleg az alázatos szorgalomban. Ne legyen szerelmes a saját mondataiba, viszont a divatirányzatokkal szemben mindig a saját stílusát kövesse. Olvasson, olvasson, olvasson, olvasson, és csak azután kezdjen el írni. Ahhoz képest egyébként, hogy alapvetően egyáltalán nem hiszek a jó tanácsokban, esszenciákban, elég sokat kinyilvánítottam itt és most. Ennyit a hitelességről. A legfontosabb tanácsom mindenki számára, hogy ha kedve van, hallgassa meg a megmondóemberek véleményét, de aztán az egyik fülén be, a másikon ki.
(FOTÓ: Bach Máté)
– Mi bosszant fel leginkább az általad rossznak ítélt művekben?
– A lustaság és a divat.
– Emlékszem, a pályám elején még olyan bevehetetlennek tűnt egy-két emblematikus lap: az ÉS, a Nappali ház, a Jelenkor. Könnyített ezen a helyzeten az internet látszólagos szabadsága? Meg lehet spórolni a beavatás érzetét?
– Fontos a beavatás. A pálya elején nem – akkor sem – az elsődleges cél szerintem, hogy mindenáron és gyorsan sok helyen jelenjünk meg, hanem az a legfontosabb, hogy valamiféle minőség felé haladjunk. A folyóiratok, irodalmi lapok lehetnek minőségjelzők. Ilyen szempontból nem tennék különbséget online és offline fórumok között. Ma már bárki bármit szabadon publikálhat, ahol és amit csak akar, teljes a szabadság. De nagyon nem mindegy, hol és milyen minőségben jelenik meg a szöveg. A szabadságot szerintem hiba elherdálni. A szabadságnak ugyanúgy minősége van, mint a szövegnek. Nem attól lesz egy szöveg irodalmi mű, hogy a magyar ábécé betűit szavakká, a szavakat mondatokká formáljuk, aztán gyorsan közzétesszük a világhálón, mert megtehetjük. Fontos, főleg a pálya elején, hogy legyen mérce, egy bizonyos szint, ami felé haladni akarunk.
– Fontos állomások?
– A saját példámból kiindulva fontos mérföldköveknek tartom a pálya kezdetén azokat a találkozásokat, amikor tapasztaltabb kollégák, szerkesztők véleményezik az író munkáját. Még akkor is, ha utólag az ember rájön, hogy egyik-másik tévedett. Soha nem felejtem el például azt a büszkeséget és örömöt, amit az első publikációim kapcsán éreztem, amelyek megjelentek az ÉS vagy az Alföld hasábjain. Mindenkit arra ösztönöznék, hogy ne spórolja meg a beavatást.
– Mikortól számítottad maga írónak és nem szerzőnek? Mi kellett ahhoz, hogy magadban átlépd ezt a határvonalat?
– Soha nem gondolkodtam ilyesmin. Egyszer egy interjúban konkrétan megfogalmaztam:
nekem nincs írói létem. Ez a hivatásom, munkám, és a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, mert azzal foglalkozhatom, amivel a legjobban szeretek foglalkozni az életben. Olvasok és írok. Még azokat a munkáimat is szeretem, amelyeket utálok. De kapcsolódva az előző kérdéshez: épp azért van szükség a beavatásra, hogy érezd, hova tartozol.
– Bennem elég nagy volt a könyvéhség akkoriban, alig vártam, hogy végre összegyűljön egy kötetre való novella. Most már tudom, hogy elsiettem. Mit gondolsz arról a bevett nézetről, hogy a prózához meg kell érni?
– És ki dönti el, hogy ki, mitől és mikortól válik éretté? Például én későn kezdő írónak számítok, azt hiszem. Majdnem negyven voltam, amikor az első regényem megjelent. Érett voltam? Elsiettem? Nem tudom. Inkább abban vagyok biztos, hogy a prózához kitartás, fegyelmezettség, önbizalom és nagyon sok szorgalom kell.
Nem lehet megúszni ihlettel vagy egy-két nyelvi bravúrral. De, gondolom, ugyanez érvényes a lírára is.
– Hiszel a mester-tanítvány viszonyban? Vagy inkább a lassú, kanyargós, sokszor nekifutós önképzésben?
– Mindenben hiszek, ami tanulás. Verebes István mondott egyszer valami olyasmit,
hogy szerinte negyvenéves korig az öregektől, negyven felett pedig a fiataloktól tanulhatunk a legtöbbet. Ez szerintem nagyon fontos nézőpont. Egyébként meg azt gondolom, hogy az olvasó- és íróembernek minden tanulás. Ráadásul egy nap alatt többször is változhat, hogy mikor mester és mikor tanítvány.
TALLÉR EDINA legutóbbi művei: A negyvenkettedik széken ülő nő; Holnapról minden rendben; Most akkor járunk?
