KÖNYVTERASZ
Rövid időn belül két mesegyűjteménye is megjelent, amelybe a világ minden tájáról válogatta össze a rendhagyó történeteket jóságos mostohákról és kalóz királylányokról. A magyar népmesék és a nemzetközi mesék különbségeiről, tipikus motívumairól beszélgettünk, és arról, hogy a széttáncolt cipőknek mi közük a boszorkánysághoz.
– A mesék hatása hosszú, tudatos, mindennapi mesélést igénylő folyamat során bontakozik ki, vagy már egy szokványostól eltérő történet is formálhatja a gondolkodást?
– Szerintem ez összeadódik. Olyan nagyon ritkán történik, hogy egy mese megváltoztatja valakinek a szemléletmódját. Inkább úgy mondanám, hogy a mesék magokat, gondolatokat ültetnek el gyerekekben és felnőttekben egyaránt. Ha egy mese megérint valakit, akkor lehet, hogy csak évekkel később fog rájönni, hogy miért volt számára annyira fontos vagy érdekes az a történet. De a másikra is volt már példa. Egyszer egy izlandi, fordított Csipkerózsika történetet meséltem, miszerint elrabolták a királyfit, senki nem találta, de élt a királyságban egy bátor lány, aki elhatározta, hogy megkeresi őt. Ekkor meglepetten nézett föl egy kissrác a közönségből, és megkérdezte, hogy a lányok is lehetnek bátrak? Valószínűleg már sok mesét hallgatott, de mindegyikben a királyfi volt a bátor, a királykisasszony pedig a szép.
– Milyen hatással van ez a gyerekekre?
– Ezek az állandó jelzők rögzülnek az emberben. Amikor egy mese ezt megbontja, vagy megfordítja, akkor elgondolkodunk rajta. Látványos volt, ahogy felfigyelt erre ez a kisfiú, mert nem erre számított. Annak a gyereknek, aki rendszeresen hallgat mesét, fejlődik a szövegértése, szókincse, és ami a legfontosabb: az empátiája. Kapcsolat alakul ki mesélő és hallgató között, amelyben utóbbi olyan figyelmet kap, amely elengedhetetlen a fejlődéséhez.
– Alig egy hónap különbséggel jelent meg A kalóz királylány és a Széltestvér és Napkelte című könyved (erről bővebben ITT olvashat).
– A kalóz királylány saját, a Széltestvér pedig a Világszép Alapítvány projektje. Párhuzamosan zajlott mindkettő előkészítése már tavaly óta, reméljük mindegyiknek lesz folytatása is, de azok már nem ilyen sűrűn követik majd egymást. A Móra Kiadó jóvoltából a Széltestvér eladásából származó bevétel az alapítvány munkáját támogatja majd. Egyik fő tevékenységünk ugyanis, hogy gyermekotthonokba járunk mesét mondani, valamint önkéntes mesemondókat képzünk. Van egy mesetárunk, amit én szerkesztek, ez minden hónapban bővül, ebből válogatva dolgozunk.
– Mióta készült a Széltestvér és Napkelte, mennyit dolgoztál rajta?
– Ez egy régóta készülő projekt volt, évekkel ezelőtt kezdtem el a válogatást. Egyszer feltették nekem a kérdést, hogy vannak-e kedves mostohák a mesékben? Ez nagyon elgondolkoztatott, mert valóban, a gonosz mostoha rendkívül jellegzetes karaktere a népmeséknek. Azonban amikor elkezdtem kutatni, találtam több olyan történetet is, ahol bizony jóságos mostoha is van. Egy nagyon klassz verzió már meg is jelent tavaly a Hősök és pimaszok című, kamaszoknak szóló könyvemben. Mostanra azonban még több gyűlt össze. Hasonlóan voltam az örökbefogadós mesékkel is: még Amerikában jártam egyetemre, mesemondó (storytelling) szakra, amikor az egyik osztálytársam, aki örökbefogadó anyuka volt, ebből írta a szakdolgozatát. Már akkor nagyon elkezdett érdekelni, hogyan jelenik meg az örökbefogadás a hagyományos mesékben.
– Vannak tipikus magyar népmesei elemek?
– A népmesékben különbséget kell tennünk kizárólagos és tipikus motívumok között. A kizárólagosak elég ritkák, inkább nemzetközi típusokról beszélhetünk. Például Amerikában is találkozhatunk a Fehérlófia számtalan verziójával. Ugyanakkor vannak tipikus magyar szófordulatok, díszítőelemek. Például a kacsalábon forgó kastély, a kisördög alakja, vagy a sokfejű sárkány eléggé meg szokta lepni a külföldieket. Nálunk azonban nincs Hófehérke vagy Aranyhaj típusú mese, míg más európai kultúrában csak úgy hemzsegnek. Mi ezeket a Grimm testvérektől vettük át. Van azonban rengeteg verziónk a széttáncolt cipellőkre, amely motívum viszont tőlünk nyugatra szinte nem is létezik. Tehát minden népnek vannak felismerhető fordulatai és ízlésvilága, az pedig kultúrafüggő, hogy melyik mesetípus népszerű egy-egy hagyományban.
– Az adott népcsoportot illetően mire lehet következtetni a jellegzetességekből?
– Elsősorban ízlésvilágra. A mesemondás mindig is arról szólt, hogy mi szórakoztatja és mi köti le a közönséget. Azok a történetek maradtak fenn a legtöbb változatban, amelyek valamiért megfogták a hallgatóság fantáziáját. Hozzá kell tenni, hogy a magyar mesékben például a már említett széttáncolt cipellők motívuma nagyon sokszor összefonódik a boszorkánysággal, tehát hogy ezek a lányok titokban boszorkányságot űznek. Nálunk ugyanis nem egy elvarázsolt birodalomba járnak a királylányok táncolni, hanem az ördöghöz a pokolba. A magyar hagyományban nagyon erős a boszorkány figurája és a boszorkányság hiedelemvilága. Ennek mélyebb okaival a néprajzkutatók és mesepszichológusok foglalkoznak. Szerintem az marad meg, amit az adott közösség egyszerűen jó sztorinak tart.
– Vannak kedvenceid a két kötetből?
– A szívem csücske a Széltestvérből A halász felesége és a váltott gyerek, amely egy örökbefogadás-történet. Nagyon ritka a népmesékben az a fajta örökbefogadás, amikor a befogadó család válik a gyerek igazi, azaz szerető és támogató családjává. Inkább az jellemző, hogy a mesék végén a hős megtalálja az eredeti szüleit, visszamegy hozzájuk és boldogan él, amíg meg nem hal. Ilyenkor az örökbefogadó szülők, aki felnevelték, eltűnnek a történetből. Ebben a mesében viszont az igazi család az örökbefogadó család lesz. A másik dolog, amiért szeretem, hogy ez egy váltottgyerek-történet is egyben. Régi és komplex hagyomány, amely már a kelta hiedelemvilágban is megtalálható. Az ilyen mesék arról szólnak, hogy a tündérek vagy a boszorkányok kicserélik valakinek a gyerekét, és a helyére egy tündérgyereket tesznek. Így magyarázták azt, amikor a szülők valamiért nem érezték magukénak a gyereküket, például mert fogyatékkal születtek. Különböző praktikák vannak arra is, hogy miként lehet őket visszacserélni vagy visszacsalogatni.
– Ebben a mesében mit kedvelsz?
– Azt imádom, hogy itt az anya visszakapja a saját biológiai gyerekét, de megtartja a tündérgyereket is.
Nem dobja ki, nem hajítja a tűzbe vagy a tengerbe, tehát nem szabadul meg tőle, hanem felneveli a sajátjával együtt.
És a tündér- meg az embergyerek testvérek lesznek. Szerintem ez gyönyörű. A kalóz királylányban az egyik kedvencem a sok közül az Anait királyné című örmény mese. Egy okos lányról szól, aki azt mondja a királyfinak, hogy addig nem megy hozzá feleségül, amíg meg nem tanul valamilyen szakmát. Mert az önmagában nem hasznos dolog, hogy ő a trónörökös. Márpedig ő olyan férjet akar magának, aki tud valami hasznosat csinálni. A királyfi hallgat rá, és megtanul egy mesterséget, majd később a történetben ez a tudás menti meg az életét és a királyságát.
– Miért tartottad fontosnak publikálni ezeket a meséket?
– A nemzetközi gyűjtést tartalmazó A kalóz királylány a tavaly megjelent Ribizli a világ végén című magyar gyűjteményem párja. Mindkettőnek az a célja, hogy egy kicsit tágítsa az emberek elképzeléseit arról, hogy ki és hogyan lehet hős egy mesében. A főszereplők okos lányok, bátor asszonyok, és hozzájuk kapcsolódóan olyan férfialakok, akik hallgatnak a feleségük tanácsára, együtt dolgoznak a női hőssel, támogatják egymást, gondoskodó apák, tehát a mai világban fontos értékeket képviselnek. A Széltestvér és Napkelte alcíme hagyományos mesék rendhagyó családokról. Egyedülálló, de gondoskodó szülők, unokát nevelő nagyszülők, egymást támogató testvérek, örökbefogadás, kedves nevelőszülők, szerető mostohák jelennek meg ezekben a történetekben. Lényegük, hogy a család attól család, hogy a tagjai szeretik és támogatják egymást.
– Téged melyik motívum inspirált leginkább?
– Valaki beszámolt róla, hogy a mesélése közben az egyik kislány elsírta magát, mert neki mostohája van, és megijedt, hogy akkor őt is utálni fogja? Meg akartam mutatni, hogy nagyon sokféle családmodell létezik már a népmesékben is, a hagyomány nem áll meg a gonosz mostohánál.
Például a Hófehérke legkorábbi verzióiban az édesanya az, aki gonosz.
Amikor azonban a Grimm testvérek elkezdték szerkeszteni, úgy gondolták, ez zavaró lehet a gyerekeknek, ezért kicserélték a mostohára. Az ő döntésük volt, hogy az édesanya nem lehet bántalmazó, a mostoha viszont igen. Átírták a mesét, hozzánk pedig már így jutott el. Fontos beszélni róla, hogy a hagyomány régen is folyton változott, alkalmazkodott az emberek ízléséhez és igényeihez.
ZALKA CSENGE VIRÁG legutóbbi művei: Ribizli a világ végén; Hősök és pimaszok; Mesemondók márpedig vannak
