A székelynek szenvedni kell – Beszélgetés Lövétei Lázár Lászlóval

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A kilencvenes évek közepén, a hőskorban, pár hónapig feketemunkásként, vagyis mindenféle engedély és papír nélkül dolgozott Magyarországon. Ez az időszak költőként, de leginkább emberként is igen tanulságos volt, bár kötet csak most, majd huszonöt év lett az akkori élmenyek táplálta versekből (itt olvashatunk róla bővebben). Az akkori időszakról, a székelyekben máig élő következményekről és arról beszélgettünk, hogy tán még ma is él a többedmagával akkoriban felhúzott ház.

– Húsz éve jelentek meg az első, feketemunkásokról szóló verseid. Miért kellett ilyen hosszú idő a kötetig?
– Egyszerűen így alakultak a dolgaim. A 2000-es évek elején tényleg elkezdtem írni a feketemunkás-verseket, aztán következett egy komolyabb betegség. Úgy látszik, az élet is hajlamos néha a „feketemunkára”: húgyhólyagrákkal műtöttek Csíkszeredában. 29 éves voltam, kuriózumként néztek rám az orvosok Csíkban is, a Kékgolyó utcában is, ahol ijedtemben szintén megmutattam az orvosi leleteimet. Talán érthető, hogy ilyen körülmények között a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mi lesz a Feketemunka munkacímű projektemmel.

– Ez elég ijesztőnek hangzik.
– Nem tagadom, én is alaposan megijedtem. Ezekről az évekről szól Két szék között című kötetem, ami szintén a Kalligramnál jelent meg 2005-ben. Gyógyulásom után pedig fontosabbnak gondoltam a falusi tapasztalatokat megírni, ebből lett 2011-ben Zöld című eclogás-kötetem. A feketemunkás-versek tehát maradtak az irattartóban, s ha nincs az MMA hároméves ösztöndíjprogramja, valószínűleg még most is ott hevernének. Az ösztöndíjnak köszönhetően viszont sikerült életformát váltanom. Abbahagytam a Székelyföld folyóirat főszerkesztését és adminisztrálását, illetve ismét elővettem a feketemunkások témáját, abban reménykedve, hogy sikerül kikeverni egy olyan hangot, amely jobban passzol egy ilyen „fekete” témához.

– Az első versek hangütésével nem voltál elégedett?
– A kétezres évek elején írott feketemunkás-darabok még rímes-ritmusos szövegek voltak, afféle dupla szonettek. Húsz év után túl szépnek találtam a huszonéves korom hangját: „Egy hét az Ajtósi Dürer soron. / Befejezésül a Városliget! / S hogy mennyi szentistvános luftballon / van mindenütt! A fontos híreket / is mindig elsőkézből megtudom / (nem úgy, mint odakint Leányfalun) – // ma reggel is megjelent a tulaj, / hogy aszongya, muszáj lesz, hogy lehaj- / tson valami töményet”. No de ez már „csak irodalom”.

– Költőként vagy emberként számított-e jobb iskolának az a pár hónap, amit bejelentetlen segédmunkásként Magyarországon töltöttél?
– A kilencvenes évek közepén még nagyon a költői pálya elején tartottam, megjelent ugyan jó néhány versem a kolozsvári Serény Múmiában is, máshol is, de eszembe se jutott, hogy a feketemunka egyszer még (költői) téma lehet. Akkoriban csak az volt fontos, hogy egy hónapnyi segédmunkával mennyi zsebpénzt lehet keresni, kiegészítendő az esetleges egyetemi ösztöndíjat vagy az otthonról kapott apanázst.

– Akkor emberként volt nagyobb hozadéka?
– Valóban jó iskola volt az a pár hónap, ajánlom nagyon mindenkinek! Éltem én korábban is „társaságban”, hiszen Székelyudvarhelyen is, Kolozsváron is bentlakó diák voltam, de a középiskolában, egyetemen nagyjából mind egyformák voltunk. Feketemunkásként viszont sokféle emberrel kell együtt élned, Balatonszárszón például Nyárád menti cigányokkal dolgoztam. 1998-ban még állt a ház, amit öt évvel korábban együtt építettünk. Horvátországba menet láttam a vonat ablakából…

– Volt olyan élményed, ami ellenállt annak, hogy vers legyen belőle? Amire nem szívesen gondolsz vissza?
– Nem, nem igazán. Úgy érzem, a számomra fontos tapasztalatokról mind sikerült írni valamit. Az más kérdés, hogy nem mindegyik szöveg került be a kötetbe: a 2019-es Szép versekben is olvasható Szőkíthető-e? című verset például eleinte afféle előszónak szántam, aztán mégis kihagytam a kötetből. Nem számoltam meg, de nagyjából száz darab, hosszabb-rövidebb verssel készültem el, ezek jó része meg is jelent folyóiratokban, a kötetben viszont csak 55 vers kapott helyet.

– Változott a koncepció?
– Először az volt a terv, hogy lesz harminc hosszú vers saját élményekről, ezeket meg harminc számozott vignetta fogja fellazítani. Aztán túl mechanikusnak találtam ezt a fajta, egy idő után már kiszámítható, unalmas ismétlődést, ezért megpróbáltam drámaira hangolni a kötetet. Így az elején csak ismerkedünk a témával, a kötet közepén ott van a Krumplis gulyás című kis jelenet, aztán egyre mélyebbre süllyedünk. Valahol a De profundis környékén kéne legyen a csúcspont – akarom mondani: mélypont –, majd Az utolsó munkással kezdődően elvileg „kiengesztelődünk”. A feketemunkás is hazaérkezik végre, az olvasó is megnyugszik egy kicsit. Vagy nem, de ez már nem az én gondom-bajom.

– A kötetben szereplő vignetták „csontszáraz riportok” a hőskorból. Nehezen vagy könnyen beszéltek erről az érintettek?
– Az MMA-hoz benyújtott pályázatban azt ígértem, hogy riportszövegek is lesznek a megírandó verseskötetben. 2018 karácsonyán hozott is az angyal egy készüléket, amit nyilván azóta se üzemeltem be. A mikrofontól, kamerától még ma is megijedek én is. Becsületesebb, vagy ha úgy tetszik: sunyibb módszert választottam a beszélgetéseimhez: ha járat-kelet vagy kocsmában ücsörögve megkérdezték tőlem, hogy vagyok, mit csinálok, „bevallottam” a kollégáknak, hogy éppen ösztöndíjas vagyok és a feketemunkáról írok. Elmeséltem nekik egy-egy saját sztorit, mire ők is rögtön előálltak egy csomó, szebbnél szebb történettel. Ezeket aztán vagy szó szerint idézem a kötetben, vagy igazítottam rajtuk egy kicsit, mindössze annyit tartva szem előtt, hogy kerek legyen az adott mikrotörténet.

– A fülszövegben azt írtad, „tartoztam ezzel a könyvvel magamnak is, a népes rokonságnak is”. Mit takart ez a tartozás?
– Fontosnak gondoltam, hogy maradjon irodalmi lenyomata ennek a „népvándorlásnak”. Bartis Attila is szentel A nyugalomban két-három nagyon szép könyvoldalt ennek a témának, Simó Márton regényfolyamában, a Bozgorban is ott vannak a feketemunkások, de a magyar irodalmi közvélemény mintha nem vett volna tudomást erről az egészről.

Számomra legalábbis fontos téma, a kollektivizálás óta szerintem ez a vándormunkáslét formálta át leginkább szűkebb pátriám képét. És a folyamat azóta is tart!

Legújabban például a civilizált nyugaton szemétként kidobott lakókocsikat hozzák haza, teljesen szétbarmolva az amúgy még mindig gyönyörű természeti környezetet.

– Az ottaniak hogyan látják ezt az időszakot? A nosztalgiára vagy inkább a sérelmekre esik a nagyobb hangsúly?
– Embere válogatja. Láttam teljesen szétcsúszott egzisztenciákat, rajtuk már bajos lenne segíteni. Akik mindössze néhány évet-hónapot dolgoztak „künn”, magyarba’, de nem repatriáltak, azok afféle szükséges rosszként tekintenek erre az időszakra: „Élni kellett valamiből”. Náluk inkább érezni nosztalgiát: „Akkor voltunk fiatalok”. A sérelmeket meg lerázza magáról az ember, vagy megmaradnak jótékony frusztrációnak: „Nehogy má’ elkényelmesedjünk!”, „A székelynek szenvedni kell”.

– Befolyásolták a feketemunkával kapcsolatos tapasztalatok a környezetedben élők képét az anyaországról? Ma is érezhetők a hatásai?
– Mindenki ismeri a kétkezi munkások gőgjét. A falusiakét, mondjuk, a városiakkal szemben: „Ha mi nem dolgoznánk, éhen döglenének az úrinépek”. Nagyjából ugyanilyen közhelyek mentén írható le a Magyarországon dolgozó feketemunkások viszonya is az anyaországhoz, a szokásos túlzással: „Mi építettük fel az országot!”

A mélypont nyilván december 5-e volt: „Hát ez a hála, hogy felépítettük?!”

Csíkszentdomokosról a Székelyföld szerkesztőségébe tartva olyan autóstopposaim, egykori feketemunkások „gurucsányozták” le lazán a miniszterelnököt, akikről álmomban sem gondoltam volna, hogy esetleg politikai véleményük lehet. De hát ez tényleg már az unalomig ismert történet.

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ legutóbbi művei: Miféle harag; Alkalmi; Az idők mérlegén.