KÖNYVTERASZ
A magyar kulturális életben dúló csatákról és harcról már az is hallott, aki ritkán jár színházba. Az SZFE kapcsán ugyanis mindennél látványosabban megmutatkozott a jelenlegi hatalom elitcserére irányuló szándéka. Kristóf Luca könyvében (itt olvashat róla bővebben) annak eredt utána, hogy mennyire volt sikeres az Orbán által elindított és felügyelt őrségváltás. A kulturális ízlést befolyásoló hatalmi technikákról, illetve arról is beszélgettünk, hogy mit kellene tenni egy esetleges kormányváltás után.
– Tartósan befolyásolható hatalmi technikákkal a korízlés vagy a kánon?
– Valamennyire biztosan. Lásd például a diktatúrákat, ahol egyszerűen betiltanak bizonyos kulturális alkotásokat, amelyeket így meg sem ismerhet a közönség. Kevésbé drasztikus eszközökkel persze kevésbé fog sikerülni egy olyan színes és heterogén közegben, mint a mai magyar kultúra. Ezért jóval kisebb rá az esély. Ami sokkal könnyebb, hogy magukat a kulturális szereplőket, a kulturális elit tagjait előnyben, illetve hátrányban részesítsék. Ám az is kérdés, hogy azok a kulturális szereplők, akiket jobban támogat egy politikai hatalom, mennyire tudnak élni ezzel a lehetőséggel, és valóban népszerűvé, elismertté válni.
– Lecserélhető a kulturális elit?
– Ha elit alatt azokat értjük, akik fontos kulturális pozíciókban ülnek, nos, ők többnyire lecserélhetők. A kultúrcsaták, amelyekről a könyvemben írok, többnyire éppen erről szólnak. Egyes területeken, mint például a színház, különösen látványos-botrányos módon. De a kutatásaimból az is kiderül, hogy a teljesítmény megalapozta kulturális tekintély nagyon is maradandó. Ezt – a gazdasági tulajdonnal ellentétben – nemigen lehet hatalmi eszközökkel elvenni vagy odaajándékozni valakinek. Így aztán nincs két elit, a „legnagyobb magyar írót”, ha van ilyen, nem lehet lecserélni egy másik legnagyobb magyar íróra.
– Nálunk alapvetően mi befolyásolja az értékválasztást?
– Ez talán az egyik legnehezebb kérdés. Ha a kulturális szekértáborokat nézzük, azok nagyon messzire nyúlnak vissza az időben, a népi-urbánus ellentét több mint százéves. De a huszadik század történelmi katasztrófáiban való családi érintettség, illetve természetesen a gyerek- és fiatalkori szocializáció is sokat számít. Nem véletlen, hogy az iskolai tankönyvek, a nemzeti alaptanterv sokszor kerülnek politikai viták kereszttüzébe. A magyar társadalom politikailag erősen megosztott, és a politikai preferencia sokszor a kulturális választásokat is befolyásolja. Persze ez sem egy egyoldalú, inkább körkörös folyamat.
– A nagyobb díjakat, külföldi elismeréseket elnyerő alkotók pozíciója, ismertsége mennyire érinthetetlen a társadalmi értékhierarchiában? Mit gondol, mennyire figyel az átlagmagyar befelé, a hazai értékelések olykor manipulatív értékrendje felé, és mennyire veszi számításba a külföldi visszajelzéseket?
– Az átlagember számára az eliten belüli politikai játszmák kevéssé érdekesek. Viszont az olyan globális kulturális díjak, mint a Nobel- vagy az Oscar-díj nagyon erős jelzések, ezekre mindenki felfigyel. A legjobb példa erre Kertész Imre, akit aztán tényleg sokat ráncigáltak a kultúrharcban jobbra-balra. Az átlagmagyar számára viszont ő egyszerűen csak az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas, akire nagyon büszkék vagyunk.
– Az SZFE ügyéhez hasonló akciók a kultúrharc leglátványosabb eseményeit jelentik. Ez valódi őrségváltással járhat, vagy csak a pillanatnyi érdekeket elégíti ki? Valódi kulturális teljesítmény nélkül is lehetséges a helycsere?
– Az SZFE ügye szerintem azért fontos, mert az látszik belőle, hogy a kormányzat rájött arra, amit már korábban is említettem, hogy a kultúrában korántsem elég a felsővezetői pozíciók betöltőit lecserélni ahhoz, hogy bármilyen komoly változás történjen. Az őrségváltást, ahogy ön fogalmazott, alulról kell kezdeni.
Ezért most azt is láthatjuk, hogy rengeteg állami forrást biztosítanak a fiatalok tehetséggondozására. Ez akár egy lojális és egyben jól teljesítő elit kinevelésének megfelelő útja is lehet.
– Visszafordítható vagy visszafordíthatatlan folyamatokat indított el a jelenlegi kormány a kultúra területén?
– Magyarország mint kulturális piac, túlságosan kis méretű, és a mecénások, a magánvagyonukból a kultúrát támogatók sincsenek elegen. Így a magaskultúra mindig is állami támogatásra szorul. Az már a mindenkori kormányon múlik, hogy a támogatásért cserébe mennyi autonómiát enged a kulturális intézményeknek. A jelenlegi kormányzat erősen centralizáló hajlamú, még akár egy múzeum igazgatójának személyéről is a miniszterelnök dönt. Ezt azonban a mostani kormány oldalán álló kulturális szekértábor úgy értelmezi, mint jogos kiegyensúlyozását a korábbi, még a szocializmus idejéből eredeztethető baloldali kulturális dominanciának.
– Hogyan látja, a jelenlegi hatalom leváltása után megmaradnak a kultúrharc által elért eredmények?
– Egy esetleges hatalomváltás esetén szerintem nem azon kellene gondolkodni, hogyan lehetne visszaállítani a korábbi állapotot, hanem azon, hogyan lehetne olyan újfajta intézményi és informális struktúrákat kialakítani, amelyek csökkenthetik az államfüggőséget, és biztosítani tudják egy sokszínű, inkluzív és autonóm kultúra kereteit. Ez azonban ebben az erősen megosztott magyar kulturális életben nem lesz könnyű feladat.
