A túlzott okosság gyanút ébreszt – Beszélgetés Bartók Imrével

2021. 10. 14. | Interjú

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Van, akit azonnal behúz és rabjává tesz Bartók Imre világa a maga izgalmas sokszínűségével és állandó kísérletezőkedvével, amely minden regényben előáll valami váratlannal. Mások viszont úgy téblábolnak benne, mint egy eltévedt statiszta Lynch valamelyik filmjében. A Lovak a folyóban (itt olvashat róla bővebben) kapcsán a határátlépésekről, a Nobel-díj utáni depresszióról és az ideális olvasóról beszélgettünk.

Jelenkor, 393 oldal, 3699 Ft
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal

– Közhely, hogy a könyvben szereplő, a szerzőre hasonlító író sosem a szerző, hanem legfeljebb annak alteregója. Az új regényedben viszont szinte mindent elkövetsz, hogy a valódi és a regénybeli szerző közötti tér csökkenjen. Jó móka volt ennyire rájátszani a saját írói életedre?
– Kissé pontosítanék ezen a diagnózison. A könyvben kétségkívül jelen van egy már-már bornírtan és tolakodóan referenciális – újabb pontosítás: a referencialitásra nyomatékosan rájátszó – réteg, amihez ugyanakkor hozzátapad egy – illetve több – hasonló stíluselemekkel megalkotott, azzal együtt mozgó, ellenben evidensen fikciós történetszál is. Számomra az volt az egyik alapkérdés, ahogy ez a kettő – plusz még a könyvben felbukkanó többi motívum, a görög mitológiától a transzgenerációs traumán keresztül a kozmikus horrorig – hogyan hat egymásra, miként gazdagítja egymást, illetve mi az a nézőpont, ahonnan mindez összefogható, nivellálható, leépíthető, majd újraalkotható valami – stílszerűen – frankensteini monstrummá.

– Akkor semmiképp ne lépjünk bele ebbe a csapdába?
– Egyfelől nyilvánvaló, hogy a regény behívja a szerző/elbeszélő reflexszerű azonosítását, ugyanakkor ez itt legalább olyan problematikus, mint bármilyen fikciós mű esetében. Sőt éppenséggel ennek a nyugtalanító és megoldhatatlan problémának a kiélezése volt az egyik elsődleges célom. Ezzel együtt nem akarom kióvatoskodni az eredeti kérdést. Az énirodalomnak – autofikciónak? – ez a szatirikus megközelítése olykor valóban vidám percekkel töltötte meg magányom csendjét.

– Mégiscsak mi okozzuk magunknak a legnagyobb örömöt.
– Nem véletlenül az önkielégítés a könyv egyik alapmotívuma, ami itt egyszerre íráspótlék, ugyanakkor, azt hiszem, magának az írásnak a metaforája is, aminek úgymond öncélú formáját sokan előszeretettel „faszverésnek” titulálják. És persze az sem mellékes, hogy ez a fajta narrációs magatartás mentálhigiéniás egérutat kínált a Jerikó épül elbeszélésmódjának totalitásából.

„Vidám percekkel töltötte ki a magányom csendjét”

– A regényeidről nekem többnyire David Lynch jut eszembe. A vásznon ő képes ilyen elegánsan átsuhanni valóság, álom és az őrület határain. Miért fontos számodra a folytonos határátlépés?
– Úgy rémlik, Bergman mondta szinte szó szerint Tarkovszkijról, amit felvetsz, vagyis vele kapcsolatban emlegette az ébrenlét és álom falai közti átsuhogás képességét. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Lynchet valóban az álmok szimbolikájának perspektívájából, illetve valamiféle álomlogika alapján lehet a legerőteljesebben értelmezni – ezzel együtt persze, fontos a számomra, a Láttam a ködnek országát mottóját az Inland Empire-ből kölcsönöztem, és a Lovak a folyóban megírása után villámcsapásként ért a felismerés, hogy a címszereplő állat zavarba ejtő és paranoid motívumokban felettébb gazdag kultúrtörténetének immár nem elhanyagolható részét képezi a Twin Peaks atomcsapás-epizódjában elhangzó pszichedelikus mantra a vályúból iszogató lovakról. Ha már itt tartunk, még sokkal többet is lehetne, és talán kellene is mondani ezekről a teremtményekről.

– Amúgy hogyan viszonyulsz a lovakhoz?
– Nem vonzódom különösebben hozzájuk, inkább weiningeri undorral szemlélem őket – „A lovak hazudnak” –, de a lovak szeretete olyan merőben eltérő és egyébként érzelmileg nyilvánvalóan diszfunkcionális figurákat is összekötött egymással, mint Caligula, Nietzsche és II. Erzsébet királynő. Visszatérve a korábbi kérdésedre: azt hiszem, minden extremitást körülíró fogalmunk, így a határátlépés is, nagyjából a használhatatlanságig devalválódott.

Ha ez jelent valamit, én nem látok magam előtt határokat, amelyeket át kellene lépnem. Épp eléggé sűrű és letaglózó mindaz, ami karnyújtásnyira van tőlünk.

– Azon írók közé tartozol, aki gazdag motívumhálót sző a regényeiben, és érdemes odafigyelni a legapróbb kultúrtörténeti utalásokra is. Milyennek képzeled az ideális olvasódat?
– Lágynak, szőkének és másfél mázsának. Az természetesen nem cél, hogy lexikon kelljen az olvasáshoz, nem is hiszem, hogy ilyen tudásanyagot mozgatnának a könyveim. Nem tudnám megmondani, hogy ki volna ennek a könyvnek az „ideális” olvasója. Megint Nietzsche, a Zarathusztra ajánlása: „könyv mindenkinek és senkinek”. Igazából minden könyv ilyen: potenciálisan mindenkihez, de valójában, úgy, ahogyan azt szívünk mélyéből kívánnánk, senkihez sem szól. De talán nem is kell így lennie. Hiszen az irodalom létmódja, hogy egy hermeneutikai közhellyel éljek, mégiscsak az, hogy az olvasás újraalkotja a művet, és nem létezik egyetlen ideális olvasat.

– Melyik a jobb irodalom, amely jó kérdéseket feszeget, vagy amelyik pontos válaszokat ad?
– A jó irodalom az, ami növelni képes az ember szabadságát. Ez meglehetősen ritka, aminek ráadásul nemcsak, sőt nem is elsősorban a minőségdeficitben, hanem szélesebb kultúrszociológiai összefüggésekben keresendőek az okai. Az, hogy egy mű a kérdés és válasz dialektikájához hogyan viszonyul, nyilván következik a világképéből is, attól, hogy egyáltalán miként viszonyul a világhoz, annak megismerhetőségéhez, illetve mennyiben „célja” egyáltalán a megismerés. Lautréamont fikciós szadomazochizmusának más az episztemológiai horizontja, mint Dosztojevszkij nagyszabású karaktertanulmányainak.

– Vagyis ebben sincs mindenre jó recept?
– Óvakodnék a fentieken túl az általános kijelentésektől. Minden irodalom érték, ami képes felmutatni, hogy ami van, nem minden. Nincs sírnivalóbb az „ez van” szervilis bölcsességénél – persze én is gyakran élek ezzel a kínosan pesties közhellyel, de mindig el is szégyellem magam miatta. A remény éppen a „van” és a „lehetséges” közti különbség tudása. A jó irodalom az, ami tud erről a különbségről, és a saját szövegvilágában képes azt újraalkotni.

– Az okos vagy az ösztönös írókat szereted jobban?
– Nem nagyon szoktam, és nem is tudnám alkotástechnikai vagy -lélektani szempontok szerint értékelni a szerzőket, de azt gyanítom, hogy ez a két mozzanat szükségképpen együtt jár.

Nyilván a végrendeletektől kezdve a mesterszonnetekig bezáróan mindenféle írásban sok az ösztönösség, vagy legalábbis sok, teljességgel nem racionalizálható mozzanat van.

Ugyanakkor legkésőbb a szerkesztés során elkerülhetetlen az elkészültek átírása, méretre szabása és így tovább. De úgy rémlik, Ady is csak eljátszotta, hogy a kávéházban írja a verseit, miközben valójában ott is csak azokat a szövegeket körmölte le újra, amelyeket otthon, nagy műgonddal már megalkotott.

– De az sem jó, ha mindent uralni szeretnénk?
– A túlzott „okosság” óhatatlanul gyanút ébreszt. Aki aprólékosan felméri saját pillanatnyi körülményeit, és igyekszik betájolni, hogy az irodalmi mező melyik kis szegletében kíván helyezkedni, az valószínűleg – legjobb esetben – pontosan ennyit is ér el: belakik egy kis szegletet. Mindenesetre jóhiszemű vagyok, és nem gondolom, hogy a többség ezt előre mérlegelné – az viszont előfordulhat, hogy nem tudatosított szempontok, elvárások előre meghatározott pályára állítanak, illetve túl könnyelműen adottnak és véglegesnek veszünk egy már eleve kodifikált nyelvi-ideológiai eszköztárat. Paradox helyzet: íróként alighanem azért (is) kell okosnak lenni, hogy visszataláljunk előemberi ösztöneinkhez.

– A siker a bokszolónak való, mondta valahol Bodor Ádám, a regény főszereplője viszont igenis megszenvedi, hogy a regénye messze nem kapja meg azt az elismerést, amit szerinte megérdemelne. Neked mikor számít sikeresnek egy-egy könyved? Az olvasók, az ismerősök vagy a szakma reakciója a fontosabb?
– Az előző könyvem, a Majmom, Vergilius nyolcvan példányban kelt el. Ez piaci szempontból, mondjuk úgy, nem kiemelkedő, amikor legkelendőbb kortársaim egy-egy műve állítólag meghaladta a harmincezres példányszámot, ami az én eredményem négyszázszorosa. Azért méltányos megjegyezni, hogy a Horváth Péter ösztöndíjnak köszönhetően ez a kis kötet mégiscsak jól hozott a konyhára, amiért ezúton is hálámat fejezem ki.

Végső soron nincs tehát miért panaszkodnom, habár én már ennek a szerény eladási mutatónak is örültem, elvégre évekkel ezelőtt, két hét alatt írtam meg ezt a kötetet. Csoda, hogy megjelent, mit várjak még tőle?

Persze nem egyszerű, az ember mégiscsak nyomorult, fájdalommal teli lény, aki már csak ezért is vágyik a sikerre és az elismerésre. De ismert Beckett példája, aki a Nobel-díj után hetekig súlyos depresszióba esett. És persze itt van nekünk Kertész Imre, akit látványosan tönkretett ugyanez az „elismerés”. Hasonló forgatókönyvekre még rengeteg, bár talán kevésbé drámai példát lehetne mondani.

– Az olvasók, az ismerősök vagy a szakma reakciója a fontosabb?
– Ha a szakma szeret, senki nem olvas, ha közönségsikert aratsz, nem vesz komolyan a szakma. Kissé már unalmas is mindez. Ráadásul egy szétaprózódott, és sok tekintetben toxikus közegről beszélünk – annál zűrzavarosabb, hogy mit jelent itt „elérni” valamit, mit jelent a „szakma” és így tovább. Természetesen örömöt okoz a kedvező visszajelzés, ahogyan meg tud rendíteni annak elmaradása, ezek azonban múló érzetek, a világ is változóban, és egyébként is annyi veszteség vesz körbe mindannyiunkat. Alkotóként egyedül az afelett érzett elégedettség lehet tartós, ha egy könyvben sikerül megvalósítani, amit szerettem volna, és a végén is épségben maradt lelkiismerettel azt tudom mondani, kész, ebben ennyi volt, nincs tovább.

– Az elsők között voltál, aki nem fogadta el a Térey-ösztöndíjat. Egy pillanatig sem bántad meg?
– Nem.

BARTÓK IMRE korábbi művei: Jerikó épül; Láttam a ködnek országát; Goebbels.

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...