FALUSI DÓRA interjúja
Hosszú ideje járja a várost nyitott szemmel. Olyan régi kincsekre hívja fel a figyelmünket, amely mellett nap mint nap elsétálunk, nyomoz a régi házak múltja, elfeledett történetei és lakói után. A várostörténeti séták mellett pedig blogot vezet és könyvet ír építészeti örökségünk mesélő házairól. Szuhai Barbarával beszélgettünk arról, hogy mindez nem turisztikai program, hanem mozgalom, amit a várost szerető lakók indítottak el.
Fekete Sas, 368 oldal, 6900 Ft
– Miben más Budapest, mint a többi város?
– Budapest a szülővárosom. Mindenki máshogy viszonyul, jobban ragaszkodik, más érzelmi töltéssel áll hozzá, amikor a szülővárosáról beszél, főként ha itt is élt élete nagy részében. Ráadásul nekem világ életemben az volt a munkám, hogy a rám bízott (és anélkül) idelátogató idegenekkel megszerettessem a várost. Ez pedig igencsak hálás feladat, ha az ember igazán szereti a helyet, ahol él. Budapest egy aranybánya annak, akit egy kicsit is érdekel a történelem és az épített környezet szépségei.
– Van kedvenc épülete?
– Sok kedvencem van. Ezek általában lakóházak, amelyek előtt tízből kilenc ember biztosan megállás nélkül rohan el, és fel sem merül benne, hogy lemarad így egy csodáról. Ilyen például az Aradi utca 57-es szám alatti ház. 1908 óta pompázik a legkevésbé sem kellemes Aradi utcában, de még a díszei nagy részétől megfosztott állapotában is megrázóan gyönyörű épület. Évente egyszer legalább megpróbálok bejutni. Mindig feltölt, mindig találok rajta valami szépet. Mindig ragyogó tisztaság van a házban egyébként, és mindig szépül rajta valami. Igazi ajándék – egy a sok közül. Budán a Bíró utca 6/D düledező csodája az egyik olyan kedvencem, amiért a szívem szakad meg, és ami ha végképp eltűnik a föld színéről, olyan üvegablakoktól, eredeti nyílászáróktól fosztja meg az utókort, amilyeneket már nem lehet reprodukálni.
– Más házat is hasonló sors fenyeget?
– Sajnos igen. A másik örök kedvencem a hamarosan szintén veszteségként elkönyvelendő kincs az Istenhegyi út 88. alatt omladozó, örök panorámás, körteraszos villa. Szívszorító állapotban van. Ha végképp összedől, megmarad róla az én pár fotóm, és a ház története, amit kikutattam. Sovány vigasz, de sajnos ez a realitás. Buda lassan, de biztosan teljesen elveszíti eredeti hangulatát, sorra tűnnek el a régi – az 1945 és főként az 1915 előtt épült – villák. Pótolhatatlan veszteség, az ide vezető folyamat meg konkrétan bűn.
„Sok embert mozdít jó irányba” – Szuhai Barbara
– Mit gondol, miért csak mostanra lendült fel ez a fajta turisztikai program? Hiszen korábban is megvalósítható lett volna.
– Nem nevezném turisztikai programnak – őszintén szólva kiütést kapok a kifejezéstől –, sokkal inkább mozgalomnak, amit a várost szerető, annak értékeit megőrizni szándékozó lelkes pestiek indítottak el és tartanak életben. Nem tudom, miért pont most, az elmúlt tizenöt évben ébredt fel a városát szerető budapestiekben, hogy esetleg a saját városunk szépségeinek is lehetne örülni, de én nagyon örülök ennek az irányzatnak. Végre egy igazán jó tendencia, jó szándék, ami sok jó embert mozdít meg jó irányba. Egy cél, amiért jó összefogni.
– Hosszú évek óta foglalkozik városnéző séták vezetésével. Milyen változásokat lát az érdeklődők körében? Hiszen ahogy Torma Tamás is írja a könyvről szóló kritikájában: „Húsz éve még senkinek nem jutott eszébe, hogy a bennszülött városlakókból is lehetnek turisták a saját városukban”.
– Nekem húsz éve is eszembe jutott, hogy nyitott szemmel járjak, és meglássam a városban azt a szépséget is, amit senki más. Természetesen az a korosztály vezeti a városjáró statisztikákat, amelynek leginkább van ideje sétákra járni: a friss nyugdíjasok. De egyre több a fiatal is hála Istennek.
Jó kombináció ez, mert az idősebbek hozzák a történeteket, a fiatalok meg élvezik azokat, életben tartják és továbbadják. Kiderül, hogy értékesebb egy olyan lakás, amelyhez eredeti burkolatú gang vezet.
És bizony érdemes odafigyelni a régi járólapra, mert érdekes módon az nem fagy fel, pedig már százéves. Ilyet nem kapni a világon. A várostörténeti séták tudtommal legnagyobb számban magyarul mennek. Angolosként viszont azt látom, hogy rendkívül nagy sikert aratnak az ilyen szemmel tartott városnézések, még ha csak „fűszerezem” ezzel egyik-másik városjárásunkat, akkor is. Ez generációktól független érdeklődést jelent. Az igényesebb látogató tudja, hogy a városok lelke a házakban él.
– Egy épület bemutatása igen összetett ismereteket igényel. Hogyan zajlik egy ház történetének a felkutatása? Mindenki a saját érdeklődési köre szerint dolgozik, vagy mint a tudományos életben, itt is van egy szigorúan vett kutatási módszertan?
– A magam nevében tudok csak beszélni. Engem bevonz a szép, egy kilincs, egy kapu, egy kovácsoltvas korlát, esetleg egy tervező neve, akinek már ismerem a stílusát. Ilyenkor mindenképp szeretek bejutni a házakba, ha lehet, saját képeket készítek, saját benyomást szerzek. Utána irány az Arcanum aranyat érő oldalai, illetve a Teve utca, a Budapest Történeti Levéltár, ahol csodával határos módon elképesztően sok érdekes anyag maradt fenn Budapest lakóépületeiről. Kedvenc forrásom még a Budapesti Lakcímjegyzék, ami 1885-tól 1928-ig sorolja fel az akkor létező város lakóit. Bármennyi időt képes vagyok kutatással tölteni. Mivel az idegenforgalomban dolgozom, télen több időt tudok erre az igazi örömmunkára szánni.
A „szigorú” és a „módszertan” szavakat kerülném, mert ez tényleg örömmunka. Úgy dolgozom, ahogy jólesik.
– Torma Tamás, aki szintén építészeti vlogger, azt írta a könyv kapcsán, hogy az az ismeretanyag, amellyel Önök dolgoznak, „egy folyamatosan növekedő tudáshalmaz – tanulunk, lopunk, ellesünk másoktól, majd beépítjük a saját szcenáriónkba”. Van a szakmában probléma ebből, vagy együttműködnek és megosztják egymással az információkat?
– Egyrészt megtisztelő a feltételezés, amit az „Önök dolgoznak” kifejezés rejt, de én egyedül dolgozom. „Mädchen für allesként” egyedül kutatok, szervezem és tartom a sétáimat, írom a blogomat, a cikkeimet és a könyvemet is. Néha összedolgozunk egy kedves fotós kollégával, Nagy Anitával, az ő tudása, szeme, kamerája remekül illusztrálja az én szösszeneteimet. A kérdés második fele viszont kissé visszás. Őszintén szólva kikérem magamnak a hasonló témakörben utazó kollégák nevében is a lopás vádját. Lehet, hogy viccesnek szánta Torma Tamás, de nem az. Elég nagy munka van minden írás mögött, amit saját időnkből szánunk a témára, nagyrészt saját örömünkre. Természetesen szívesen tanulunk egymástól, bár az ilyen megkeresést nem minden kolléga veszi szívesen. Akivel én munkakapcsolatban állok, egy az általam nagyra becsült Vincze Miki a 24.hu-tól és a szintén remek tollú és hatalmas tudású Balla Zoltán.
– Épített örökségünk sokat elmond történelmünkről is. Mely évtizedek a „legbeszédesebbek”?
– Pesten a leggazdagabb örökségű időszak az 1890-es évektől nagyjából az első világháború kezdetéig tartó éveket öleli fel. Akkor a viszonylag kiegyensúlyozott történelmi helyzet, a millenium megünneplése, az általunk hőn utált, de azért békésen prosperáló Habsburg Monarchia végnapjai olyan kegyelmi állapotot hozott létre, amelyben felépülhetett egy, részben az eklektikában, de leginkább a szecesszióban fogant város. Ezekre a mindent túlélt szemtanúkra ma is büszkék lehetünk.
– A mozgalom hatással lehet a rekonstrukciós eljárásokra is? Volt már esetleg példa arra, hogy egy házat felújítottak miután a turizmus felfedezte magának?
– A városi séták mozgalma szerintem nem turisztikai termék, nem a turizmus fedezte fel magának a várost, hanem a benne lakók kezdtek örülni a saját lakóhelyük szépségeinek. Látványosan sok, igényes felújítás zajlik Budapesten, az elmúlt tizenöt-húsz évben több minden történt ezen a téren, mint az azt megelőző hetven évben összesen, de még bőven van teendő.
Rendkívül naivan én is azt remélem, hogy a figyelem felkeltésével a felújítás szándéka, és még a pénz is megtalálja majd a mindkettőre bőven rászolgáló, nagyrészt rejtett csodákat.
Illetve azzal, hogy értékessé válik a városiak szemében a régi, tán az igény is megszületik, és ezzel együtt az a rengeteg forrás is biztosított lesz, amivel ezek a házak megmenthetők. Lehetőleg addig, amíg még van mit megmenteni. Nem tudok róla, hogy lett volna példa arra, hogy egy várostörténész írása, vagy sétája felújításhoz segített volna egy régi házat, de hátha lesz ilyen. Ezért is dolgozunk. Én biztos.
