Szuhai Barbara: Mesélő házak | Torma Tamás kritikája
A házak történeteire egyre többen kíváncsiak, és szerencsére Magyarországon bőven van látnivaló. Most Budapest központi vagy eldugott, ismert vagy elfeledett épületeiről kapunk történelmi, építészeti és művészettörténeti kalauzolást egy gazdagon illusztrált kötetből. A szerző biztos tudással vezet végig minket a kerületeken, dőljünk hátra, és élvezzük a városi sétát otthonról is.
Fekete Sas, 368 oldal, 6900 Ft
Kissé messzire eső és kicsit new age-rózsaszín lesz a példa, amivel most jövök, de tartsanak ki, a végén célba érünk! Rengeteg fa vesz körül minket, de csak ritkán gondolunk egyenként is rájuk. Vannak a fák, meg az erdő, szóval általában többes számban és masszaként, tömegben beszélünk róluk – mígnem aztán váratlanul saját fánk nem lesz, vagy ki nem választunk egyet, ami csak a miénk, más szóval egyéniesítjük. Mint A kis hercegben a szelídítés: „És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra.” Japánban egyenesen terápia a shinrin-yoku, vagyis az erdőfürdő, melynek fontos része például a faölelés is. Aki képes kipécézni egyetlen fát, figyelni az alakulását, fejlődését, akár időnként meg is ölelgeti, meglepő felismeréseket tapasztal majd magán. Jó, jó, tudom, a fák antropomorfizálása erős túlzás, de ez a koncentrált fókuszálás, ez a már-már megszemélyesítésbe hajló figyelem (lásd még Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvét) igen hasonlatos ahhoz, ahogy nem egy egész házsorra vagy házerdőre tekintünk, hanem egy adott házra.
Még városvédő Ráday Mihály (akinek utolsó kötetéről mi is írtunk) emelte köztudatba a műemlékvédelem fontosságát Magyarországon (erről ide kattintva olvashat.) Az elmúlt tíz-tizenöt éve pedig folyamatosan tart és izmosodik a városi séták mozgalma. Bloggerek, újságírók, várostörténészek, civilből lett sétavezetők tartanak idegenvezetést a saját városukban. A Mesélő házakban szereplő város Budapest, aktuális városi idegenvezetőnk pedig egy valódi idegenvezető, Szuhai Barbara. Pontosabban egy részben munkanélkülivé vált idegenvezető, hiszen beugrott ide kétévnyi koronavírus-világjárvány is. Szuhai a blogján már egy évtizede írja ki magából a séták közben felhalmozódott történeteket, ismereteket, slágergyanús fordulatokat. Aztán jöttek az ismertető túrák, majd ez a könyv.
Érdemes mindent alaposan szemügyre venni (FOTÓ: dreamstime.com)
A városi séták és a körülöttük kialakult kulturális hype tulajdonképpen egy egészen egyszerű fordulat eredménye: egyrészt érdekes lett az építész, másrészt pedig egyre többen emelik fel a fejüket egy tetszőleges – esetünkben budapesti – utcán haladva és csodálkoznak rá arra, amit látnak. Főleg, ha a kiszemelt, vagyis egyéniesített ház mellvédjén istennőket, kariatidákat, gorgókat, vagy szelleműző rémpofákat látnak valahol József- vagy Erzsébetvárosban. Esetleg kaputartó atlaszokat, akik ember- és benzingőzmagasságban görnyednek a terhük alatt. A szemlélő talán nem is tudja, hogy büntetésből állnak ott, ahol. Akárcsak a névadójuk, akit az istenek büntettek azzal, hogy nyakába kapta örök terhéül az égboltot, mivel a titánok oldalán lázadni mert ellenük. Női párjaik, a kariatidák szinte csak mellékesen, már-már fejdíszként tartanak ezt-azt, egy-egy erkélyt vagy bejáratot. Az Atlaszoknak azonban még a vonásaikba is bele van írva az örökös teher. A mitológia már rég kiköltözött a csúcsforgalomba.
Ennél a mélységnél azonban még nem tart a kíváncsi sétáló, csak ott, hogy jé! És milyen nagyszerű dolog is rácsodálkozni egy házkülönlegességre, sőt ha lehet, még be is lépni az érdektelen utcáról a semmitmondó kapun át az udvarba, hogy aztán belül szétnézve leessen az állunk. (Pedig ez, amióta szinte minden kapu zárva, nem is olyan egyszerű. Ilyenkor jön jól egy kipróbált, visszajáró idegenvezető, aki tudja a kódot a kapuk nyitásához.)
Ehhez viszont háztörténetek kellenek, mert ismeretek nélkül egy épület csak merev, üres hardver. Nem kel életre, nem merítkezik meg a történelemben, csak egy ház marad a sorban.
A Mesélő házak már a címével is jelzi, hogy történeteket (hasonlatunknál maradva szoftvert) tesz az épületek mellé, és igyekszik múlttal, történelemmel, valamint a történelem intim apróságaival megtölteni őket.
A szerzőt ebben szerencsésen segítették az idegenvezetői évek, így nem csupán azokat a fordulatokat kapjuk vissza, melyeket a neten burjánzó blogok vagy az online magazinok egymásnak adnak tovább. De túrakiegészítő-e egy ilyen könyv, megállja-e a helyét önálló olvasmányként? Szuhai sorrendként a lehető legegyszerűbb, növekvő számozású felsorolást választotta, tehát az 1. kerülettől haladunk a 14-ig. Ez által ugyan „besétálhatóbb” a város, de nincsenek láncba fűzve a történetek. Nyilván a sűrűbb könyvszövet érdekében számos ház kimaradt, azaz mégis inkább olvasnivaló.
Húsz éve még senkinek nem jutott eszébe, hogy a bennszülött városlakókból is lehetnek turisták a saját városukban, aztán elindult a városi túrák mozgalma és vele a blogcunami, legvégül pedig a túrakönyvek sora. Újságírók, túravezetők, művészettörténészek, építészeti bloggerek váltak és válnak könyvszerzővé, akik budapesti meséket mondanak fel a városról, épületekről, környékekről – az építészetről mesélnek.
A Szenes-ház szecessziós lépcsőháza (FOTÓ: Bódis Krisztián)
Vegyük például a kötet utolsó előtti háztörténetét Zugló széléről. A Thököly út elején vagyunk a Szenes-háznál, amelyet Szenes Mór biztosítóintézeti főfelügyelő és felesége, Stern Regina 1906-ban építtetett az akkor a 7. kerülethez tartozó, még Csömöri út 2822. helyrajzi számú telkére. A háromemeletes bérpalota tervezője, ifj. Nagy István le sem tagadhatta volna a nagy előd, Lechner Ödön hatását: a házat Lechnertől tanult girlandokkal díszítette, igaz, takarékosságból a füzérek és csokrok nem kerámiából, hanem kékre színezett vakolatból készültek el. Az épület igazi rejtett kincs, homlokzata csak halványan mutat meg valamit belső díszeiből. Egy-egy alapos felújítás után virít csak különös színeivel, szinte kiragyog a környezetéből, aztán a benzingőz és a forgalom pora újra átlagossá szürkíti. Így a búzavirág kék homlokzata is csak időnként tud szemet szúrni. Lépcsőházának és gangos belső tereinek pazar díszítése viszont mindig lenyűgöző: folyondáros virágmotívumok, griffmadár a korlátokban, pillangók a körfolyosó rácsaiban. A szerző nem hagyja ki az építész és az építtető életrajzából adódó ziccereket sem: az építmény alagsorában borospince épült, a ház jobb oldalába a 7. kerületi Polgári Casino költözött be, ahol a gondnoki teendőket a bérpalota földszintjén, a Casinóval szemben lakó Szenes Mór látta el.
Coming out: magam is építészeti blogger, sőt vlogger vagyok, aktuálisan pedig az Egy hely első, budapesti könyvváltozatán is dolgozom. Van tehát viszonyítási alapom, mi az, ami más, és mitől más. Szuhai Barbara például házközpontú, és nekem olykor hiányzott a tágabb környék várostörténete, a múlt, a ház makro- és mikrotörténelméből adódó kereszteződések. Például hogy a Szenes-ház szomszédságában áll az egykori Sport mozi épülete, ahol 111 éve alapították meg a Vas- és Fémmunkások Sport Clubját, azaz a Vasast. Vagy hogy a Csömöri utat azt követően keresztelték át Thökölyre, a belső Kerepesit pedig Rákóczira, hogy 1906-ban egyszerre hozták haza vonattal Törökországból a Keleti pályaudvarra a kuruc király Thököly Imre, valamint II. Rákóczi Ferenc és édesanyja, Zrínyi Ilona földi maradványait. Mindez éppen hencegésnek is tűnhet részemről, de igazából magam is csak véletlenül tudom, mivel egy környékbeli séta során ráakadtam.
Titkokkal teli
És itt jön rögtön egy másik fontos szempont. A korábban emlegetett városi sétások, bloggerek, újságírók, várostörténészek, civilből lett sétavezetők tudása egy folyamatosan növekedő tudáshalmaz. Tanulunk, lopunk, ellesünk másoktól, majd beépítjük a saját szcenáriónkba. Van, aki az Arcanumos sajtókutatásban erős, és van, aki az egyetemről vagy éppen a jól kiismert lakókörnyékéről hozza a tudását. Más a többiek által felkutatott ismereteket tudja ügyesen tematizálva, közérthető formában a nagyérdemű elé tálalni. Tudásunk egy piramishoz hasonlatos: a legtöbbet tudók vannak legfelül és kevesen. Azonban mindenki tud valamit, amit a másik esetleg nem, és bárhol is állunk eddig felhalmozott tudásunkkal a piramisban, mindig vannak olyanok, akik többet tudnak nálunk – sőt esetleg valamit egészen másképp tudnak.
Ugyanis rengeteg fals infó vagy sztori terjedt el és terjed ma is online.
Saját példám, amikor a Gellért-hegy oldalában álló híres vörös téglás házról, a Hegedűs-villáról azt állítottam, hogy azt Hegedűs Lóránt, korábbi pénzügyminiszter építette, de aztán Saly Noémi (akinek kötetéről mi is írtunk, vele készült interjúnket pedig itt találja), nem mellesleg pedig a most főszereplő könyv előszavát is írta, ez pedig már önmagában is egyfajta értékmérő –, szóval Saly Noémi rám írt, hogy nem, nem, a Hegedűs-villát nem Hegedűs építtette, ő csak egy később beköltöző névadó volt. Az építtető Schoch Frigyes, a századforduló tőzsdespekulánsa és tipikus nagymenője volt. (Később aztán, ahogy a legtöbb, ez a sztori is dúsult: hozzáadódott még, hogy az eredetije Genovában áll, ez azonban már tényleg egy másik történet.)
A Hegedűs-villa
„Minden ház ajándék” – írja már a fülszövegben Szuhai, és a hatvannégy épületleírásában be is bizonyítja, hogy igazat beszél. Budapest tele van szebbnél szebb házakkal, és főleg: jobbnál jobb háztörténetekkel. Rejtett részletszépségek, városi legendák kimeríthetetlen forrása a főváros. Vajon mennyi turistasétálás kellett ahhoz, hogy ennyi régi kaput, épületszobrot, izgalmas homlokzatot, vaskorlátos lépcsőházat, belső udvart, rendbe hozott vagy éppen rogyadozó régi villát megtaláljon? Ismert és alig ismert építészek kerülnek elő, híres vagy nem éppen híres egykori tulajdonosok, lakók élettörténeteivel. A házak tényleg mesélnek, ha valaki kíváncsi rájuk, de a leírásokból az is kirajzolódik, hogy mennyi véletlen, szerencse és szerencsétlenség, továbbá ismeretlen, de jól dolgozó mester és vállalkozó kellett ahhoz, hogy városunk ilyenné váljon.
Hol lakott például a fiatal Lukács György, ahová még 1919-es népbiztosként is hazajárt, és ahol túlélte a Tanácsköztársaságot; vagy Fekete István, akinek 1945-ben egy bombatámadás után a házát teljesen kifosztották? Hol van a Sas-hegyen Kosáry Domokos háza, ahol szintén ezekben az években a tulajdonos kéttucatnyi embert bujtatott? Enyészetükkel vagy felújítva, ezek a budapesti házak egyesével is elbűvölőek, együtt viszont azt bizonyítják, hogy a város izgalmas, örökké változó, eleven organizmus – és ez minimum érdekes.
