A vereség új távlatokat nyit – Beszélgetés Majtényi Lászlóval

FALUSI DÓRA interjúja

A múlt század egyik legjelentősebb és legkülönösebb magyar gondolkodójának állított emléket tizenegy szerző tíz körültekintő esszében (a kötetről itt olvashat bővebben). Bibó István megidézése ráadásul azért is fontos, mert az utóbbi időben alig esik szó az életműről, pedig a jelenlegi berendezkedés kapcsán biztos lenne érvényes mondanivalója. Majtényi László jogtudóssal, a kötet szerkesztőjével és egyik szerzőjével beszélgettünk felejtésről és elhallgattatásról, illetve a legutóbbi választás tanulságairól.

– Az ezredforduló óta tart a Bibó Istvánt és munkásságát övező csend, hangsúlyozza a kötetben, amelynek „közösségi bűntudatot” nevez meg lehetséges okaként. Mit ért ez alatt?
– Ha lehet, kerülöm, hogy a valóság tényeit lélektani magyarázatokkal értelmezzem. Nem mellesleg a kötetben olvasható Joseph Paul Forgas és Lantos Gabriella tollából a bibói életmű társadalomlélektani jelentőségének korszerű értelmezése is. De nem véletlenül említem a Bibó-felejtés lehetséges okaként a közösségi bűntudatot. Megjegyzem Bibó István, persze nem magára vonatkoztatva, a jelenséget a probléma gyökeréig hatolva elemezte az eltorzult magyar alkatban. A kollektív neurózisból fakadó bűntudaton kívül, mi mással lehetne magyarázni a nyolcvanas évektől a kétezres évek elejéig eleven kultusz hirtelen megszűnését?

– Miben más ez az újkori negligálás a diktatúra elhallgattatásával szemben?
– A Kádár-rendszer sokáig hallgatást parancsolt Bibóra és Bibóról. Az életmű részleges szabadlábra helyezéséhez valószínűleg kellett a Bibó-emlékkönyv 1980-as forradalmi-szamizdat megjelentetése és a rendszer egyre nyilvánvalóbb válsága.

A NER nem tilt, csak hallgattat, mert az autokrata rendszerek természetéből az következik, hogy sem lenyelni, sem elismerni nem képes Bibó István művét.

– És a civil olvasók?
– A magyar közvéleménynek, ha a dualizmust, a Horthy-, a Rákosi- vagy a Kádár-rendszert, netán a NER világát nézzük, jelentős része rendszerkonform. Azaz a hatalom hazugságait közösségi hazugságként fogadja el. Amint az autokrácia omladozni kezd, Bibó valószínűleg újból divatos lesz. Talán azt is mondhatnám, hogy addig tart a Bibó-csönd, amíg nem válik újra aktuálissá az alkotmányosság helyreállítása. De persze ne várjunk tátott szájjal a sült galambra, már most kell cselekedni!

– Miben látja a biztató jeleket?
– A Bibó-felejtés viszonylagos, Bibónak ma is van közönsége, és a fiatal értelmiségieket, társadalomtudósokat – bizonyíték erre e könyv szerzői névsora – erősen foglalkoztatja az életműve. És hát a kiadó is fantáziát látott a kötet megjelentetésében.

– Miben tért el leginkább Bibó a korszak politikusaitól, mi emelte őt ki pályatársai közül?
– A személy és az életmű tisztelője vagyok, de nem hivatásszerűen foglalkozom Bibóval. Ha meg kellene határoznom, ki volt ő, akkor azt mondanám, hogy a 20. század egyik legfontosabb magyar politikai gondolkodója, aki bátran vállalta a politikai cselekvést is. Azaz más társadalomkutatókkal szemben, ha a haza érdeke úgy kívánta – milyen elcsépelt ez a fordulat! –, a politikai cselekvést választotta. Noha van olyan lexikonszócikk, miszerint Bibó István politikus, de szerintem politikai gondolkodó volt, aki politikai szerepet is vállalt. A politikát hivatásszerűen űzőknek ezért nem is volt pályatársa, kevesükkel – például Károlyival, Kéthlyvel, Slachtával – rokonítható, azaz azokkal, akik hozzá hasonló morális szenvedéllyel politizáltak. Lehetett ennek is következménye, hogy még tisztelői közül is akadtak olyanok, akik afféle jószándékú, de sikertelen politikai amatőrnek látták.

Én ezzel szemben olyan politikai szereplőt tisztelek benne, aki moralista volt, de a politika minden önző, érdekvezérelt, hatalomtechnikai rúgóját, működési elvét értette, és javaslatai megfogalmazásakor, ezeket gondosan mérlegre téve, figyelembe vette.

– A kortársak közül Bibó legközelebbi szellemi rokonának Kis János filozófiaprofesszort, többek között az 1980-ban megjelent Bibó-emlékkönyv egyik szerkesztőjét tartja. A politikai moralizmus egyik kritikájaként szokás felhozni, hogy ennek keretében érvek helyett inkább az érzelmek dominálnak, így a kérdések szakmai oldala elsikkad. Azonban mind Bibó, mind Kis bizonyította hozzáértését és tárgyalóképességét a vele szemben ülőkkel. Létezik arany középút?
– Az összehasonlításban vitathatatlanul szerepet játszik az a személyes szempont, hogy minkettőjüket nagyra tartom. Kezdem azzal, hogy hacsak maga a humanista világnézet nem érzelem, egyikük sem érzelemvezérelt, hanem mindketten racionális elemzők és cselekvők. A moralista számára pedig nincs arany középút. Ők, miközben keresték a kompromisszumokat, nem ismertek, ismernek arany középutat.

– Miben különböznek a politikai szereplőktől?
– Esetükben a politikai hatóerőt nem a pártvezérek „sikereivel” kell mérnünk. Hatásuk hosszabb távon értékelhető, amihez hozzá kell tennem, hogy Bibó műve esetén a történelmi távlat kétségtelen, Kis János életműve viszont, szerencsére, lezáratlan, de mindkettejük hozzájárulása a politika jelenségének megértéséhez, maradandó. Mindketten fontos politikai elméleti munkát végeztek-végeznek, és mindketten az elveikért nem azonos súlyú fenyegetésekkel néztek szembe, hiszen eltérő időben éltek-élnek. Bibót még az erőszakos állami halál is fenyegette. Akárcsak a politikai filozófia nagyjainak, mindkettőjük elméleti munkássága nemzeti, esetükben magyar történelmi tapasztalatokon alapul, azaz mindkettőjüket magyar gondolkodónak tekinthetjük, akik általános érvényű elméleti megállapításaikat a hazai valóság elemzése útján fejtették ki.

– A már említett Bibó-emlékkönyv íróinak és szerkesztőinek névsorát komoly viták és mérlegelések előzték meg. A most megjelent kötet szerzőinek névsora milyen szempontok alapján állt össze?
– Ahogy a könyvben is írom, ennek a kiadványnak az ötlete az Eötvös Károly Intézet műhelyében fogant, ahol bizony sokszor hangzott el korábban is Bibó neve. Azt gondoltuk, ideje lenne tennünk valamit a hallgatás és feledés ellen, így kézenfekvőnek tűnt az ötlet: írjunk mindannyian Bibó mai aktualitásáról. Négyen ültünk akkor az asztalnál, a könyvben pedig hármunk írása valóban olvasható. És persze akkor, ügyelve a sokszínűségre és az életmű arányaira, felkértünk néhány szerintünk kiváló ismerőst, fiatalt és idősebbet, Bibó István tisztelőit, életművének kutatóit, hogy csatlakozzanak a vállalkozáshoz. A kötetet ezért inkább a személyesség semmint a reprezentativitás jellemzi. Jó lenne, ha az új Magyarország hírnökeként, függetlenül a mi vállalkozásunktól, végre a Bibó recepció újabb hulláma indulhatna meg.

– Hogyan értékeli a mostani kétharmados Orbán-kormányt? A társadalom többségéből ismét hiányoznak a „forradalmi akció lelki előfeltételei”, ahogy Bibó 1945-ös megállapítását idézi?
– Az elvesztett választás után a szabad, demokratikus és szolidáris Magyarország híveinek kétségbeesését érthetőnek, de indokolatlannak tartom. A Mohács óta tartó magyar történetnek, a dualizmus mellett – ezért a pozitív dualizmusozásért itt Bibó egyébként rosszallóan felvonná a szemöldökét! – talán legjobb korszakát éljük. Az Európai Unió nagyszerű demokratikus kísérlet, és Európa utóbbi ezer évének legfontosabb békeműve. Nemcsak a gazdasági prosperitás esélyét, de az átjárható és légiesedő határok körülményei miatt a békés nemzetegyesítés esélyeit is megteremti.

– Az ön számára mi az üzenete a választási eredményekben megmutatkozó drámai megosztottságnak Budapest és a vidék között?
– A Budapest-vidék szembenállás nem sorsszerű. Az Orbán-rendszer propaganda acélkupolát borított a magyar lakosság jelentős részére, különösen a falvakban élőkre.

A demokratikus, szolidáris és liberális Magyarország híveinek az is feladatuk, hogy betörjenek az acélkupola alá. Velük szemben az is fontos politikai igény, hogy végre kilépjenek az Orbán-rendszer struktúráiból és attól független intézményeket építsenek fel.

A parlamenti politizálás jelentősége jelentéktelenné vált. A vereség új távlatokat nyit, véget lehet vetni a politikai kapkodásnak, el lehet kezdeni komolyan gondolkodni és építkezni. Ennek például része annak felismerése, hogy a magyar demokrácia egyik nagy tartaléka a magyarországi roma közösség, amelynek végre igazi és vonzó politikai ajánlatot kellene tenni.

– Életében Bibó az inkább tiltott, mint tűrt szakmai állapotát is méltósággal és termékenyen viselte. Melyek azok a gondolatai, amelyek Ön szerint most a leginkább erősíthetik a sok esetben megfáradt ellenzéki tábort?
– Szinte minden elemzése ma is aktuális, a zsidókérdésre adott, a fősodortól alapvetően eltérő javaslata, amely párbeszédet javasol az előítéletes társadalommal, értelemszerűen a roma-magyar együttélésre is alkalmazható. Megerősítheti továbbá a demokratikus Magyarország híveit Bibó a diktatúra éveiben is mozdíthatatlan történelmi optimizmusa. Nagyszerű lenne, ha a hazai keresztény egyházak legalább foglalkoznának az örökségével. Hazaszeretete ugyancsak tájékozódási pont. Amint a forradalmak szükségességével kapcsolatos megjegyzései is, ahogy például 1956 lázas októberi napjaiban azt követelte, hogy a dúvad állam minden megnyilvánulását fel kell számolni. Bibó a hatalom humanizálásának követelésében radikális volt. Lehetnénk mi is azok.

– Ifj. Bibó István nyilatkozta még a legutóbbi választások előtt, hogy ha az ellenzék nyer, de nem válik be, négy év múlva leváltható. Ellenben ha Orbán nyer, ez már nem biztos. Ön is így látja ezt?
– Pontosan. Ahogy sok mindenben, ebben is egyetértek ifjabb Bibó Istvánnal. Egyébként nem csupán Orbán Viktort, hanem a rendszerét kell leváltani. Ez választások útján akkor lehetséges, ha előbb a rendszer politikailag már vereséget szenvedett.