PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Új verseskötetében csak úgy tombol a lírai én. Iszik, verset farag, úgy néz ki, mint egy hajléktalan, és még egy pornóforgatáson is kipróbálja magát. Mindezt igen sok iróniával, finom provokációval. De vajon mennyire személyes a megjátszott személyesség? Mennyire komoly a tréfa? Többek között erről is beszélgettünk.
Jelenkor, 76 oldal, 1999 Ft
– A Bizony versei (itt olvashat a kötetről bővebben) mindent elkövetnek, hogy személyes naplóként olvassuk a kötetet, hiszen még a nevedet is belekomponáltad olykor.
– Ebből a szempontból talán leginkább a prózában épp fénykorát élő autofikcióhoz tudnám hasonlítani azt, amivel a költészetben próbálkozom. De az életrajzi tények beszüremkedésénél fontosabb, hogy a verseim egy része azt imitálja, épp megszületik azáltal, hogy a saját megszületését dokumentálja. Kicsusszan. A legtöbb poétika imaginárius célokat tűz ki maga elé, ilyen például az is, hogy saját megkonstruáltságunk nyomait eltüntessük.
– Miért játszol rá az ilyen szoros olvasatra?
– Egy pillanatra félreérteném a kérdést, merthogy eredetileg a „szoros olvasat” azt jelentené, hogy eltekintünk az állítólagos referenciáktól, és minden figyelmünket a szöveg nüanszaira, belső jelentésképződésére, motívumhálójára fordítjuk. Miközben látszatra épp ebben próbálom minden eszközzel megakadályozni az olvasót a tolakodásommal, szövegről-leválni-nem-akarásommal, valójában épp ez az, amire titkon nagyon is vágyom. Arra, ahogy én nézek a szövegeimre. De visszatérve kicsit a saját név szerepeltetésére, a versben gyakori, mégis kicsit középkori ízű fogás a költőknél, talán elég most csak Kemény István nevezetes névvisszavételi akciójára, az Esthajnal című verse átírására utalnom.
– Korábban sem riadtál vissza ettől.
– Valóban megtettem ezt a korábbi kötetemben is, ahol Báthori Csaba régi kritikájának egyik mondatát hoztam játékba: „egyfajta kotlós-igyekezet uralkodott el a köteten, oly nagy Peerben a költési szándék.” Most is egy rólam szóló írásra, Térey Jánoséra utalok az „Annyit már tanult az érett Peer, / hogy a mű nem mindig életjel” sorokkal. János azt írta még régebben: „Érett Peer azonban kétségtelenül nincs, a késeit meg ki tudja.” Az ilyen viccekkel persze leginkább csak magamat szórakoztatom. Én ezt az interjút is a korpusz részének tekintem, mégis úgy próbálok válaszolni, hogy az is értse, aki nem olvasta a verseimet, ahogy a verseimet meg úgy írom meg, hogy az is értse, aki nem olvassa az interjúimat.
„Magamat szórakoztatom” – Peer Krisztián (FOTÓ: Népszava)
– Sokak számára a név mágikus tulajdonságokkal rendelkezik.
– Erről hosszan beszélhetnénk, de most az jut eszembe, ahogy apám morális dilemmákról vitatkozva mindent lebíró érvként azt a végső soron tartalmatlan mondatot vágja ki: „Mert én vagyok a Peer Lajos!” Ebben nem is különbözött tőlem annyira. Személyes integritásom megőrzésében nekem is egy vetített képnek való megfelelni akarás van a legnagyobb segítségemre. Talán azért élek a referencialitás eszközével, mert így biztosítom olvasóimat arról, hogy az épp olvasott szöveget nem egy mesterséges intelligencia írta. Manapság már csodákra képesek. Lassan a verssel is úgy leszünk, mint a mézzel: annyira profi a hamisítvány, annyira nem tudni, melyikben lehet bízni – nincs hatékony minőségbiztosítás –, hogy mifelénk egy út maradt: ismerni a termelőt. Néhány éve sugároztak egy OTP-reklámot, amelyik meglovagolva ezt a lokális jellegzetességet nem intézményes garanciákról és hozamokról beszélt, hanem azzal csábította az ügyfelet, hogy: Te csinálod húsz éve a banki alkalmazott haját – nyilván ő sem basz át! Ismerjük egymást.
– A versekben megjelenő Peer alkoholproblémákkal küzd, olyan, mint egy hajléktalan, és még egy pornóforgatásra is eljut. Vallomás, provokáció vagy játék mindez?
– Semmiképp sem vallomás az önfeljelentés, önkritikát gyakorlás értelmében, provokációnak súlytalan, játéknak meg kicsit durva lenne. De persze nyilván mindegyik. Csak mostanában láttam Pintér Béla Ascher Tamás Háromszéken című pazar előadását, ami éppenséggel saját bennfenteskedni akarásával is szembesíti a nézőt. Ez az én célom is.
A megidézett kilencvenes évekbeli pornóforgatáson például csak képzeletben vettem részt, de azt az elveszettséget és magányt, amit a vers közvetít, és ami végül a legegyszerűbb napsütésben lel menedékre az iszonyat elől, már éreztem.
Persze máskor és más miatt. Viszont még a karantén alatt kaptam egy meghívást az egyik vidéki könyvtártól, és amikor csekkoltam, hogy fideszes a polgi, picit beparáztam azon, hogy haza már nem hoz az autó, erről pedig eszembe jutott a kezdőkép egy egyetemi évfolyamtársam huszonötéves sztorijából. Na látod, a valós körülményei igazából semmit nem tesznek hozzá egy vershez, sőt!
Lorena Lohr fotói
– Lassan megszokom, hogy az (ön)iróniámat nem ismerik fel, félreértik vagy gyávaságnak tartják, mondtad a minap. Mi lehet gyávaság az ironizálásban?
– Sokak szerint az irónia valójában bujkálás, ódzkodás a nyílt állítások tételétől, az értelmezés kényszeres kisiklatása, végső soron a jó és rossz közti választás megtagadása. Parodizálhatja, de attól még ugyanúgy megerősíti a káros berögződéseket, mintha egyenesben beszélne. Ez szerintem tévedés. Humortalanság. De közben épp azok közt a legelterjedtebb, akiket első számú közönségemnek szeretnék gondolni: a változást akaró fiatalok között. Mi vezetett idáig? Hollywood. A fake news. Az, hogy a mainstream inkorporálta az ironikus beszédmódot.
– Bödőcs Tibor írt fülszöveget a kötethez. Hogyan jött ez létre? Ez is jól mutatja, hogy humor nélkül nincs költészet?
– Tibor felkérése az én ötletem volt. Részint azért, mert a paródiái olyan analitikus – vagy strukturalista? – figyelmet mutatnak, ami az írói eszközökre és az általuk keltett hatásra irányul elsősorban, és ilyesféle figyelmet az én szövegeim ritkán kapnak.
Részint ezzel a gesztussal is szerettem volna megerősíteni azt, hogy ezek a versek imitációként, utánlövésként, ha úgy tetszik, paródiaként is olvashatóak, nem csak egy öntudatos boomer jeremiádájaként.
Plusz ő a leghíresebb haverom. A hátán gondoltam felkapaszkodni az ismertségnek arra a fokára, ahol tudok találni kétszáz olyan embert, aki havonta meghívna egy sörre a Patreonon. Mivel nem iszom havi kétszáz sört, ezzel egész jól ellennék anélkül, hogy érintkeznem kellene a NER irodalomtámogatási rendszerével.
– Saját kérésedre nem terjesztettek fel a Térey-ösztöndíjra. Sokunk számára a ti nevetek összeforrt barátként, alkotótársként, egymás szövegeinek kritikusaként. Hiányzik? Szerinted hogyan befolyásolja Térey emlékezetét a róla elnevezett ösztöndíj, meg az, ami körülötte történt?
– Persze, hogy hiányzik. Néha álmodom vele. Nem követem az ösztöndíj sorsát, de meglepne, ha nem egyszeri kampányakciónak bizonyulna, és kiírnák újra. János emlékezetét pedig nem befolyásolja sehogy, szerencsére.
– Milyennek látod ma az alkotás feltételeit? Nehezebb vagy könnyebb ma költőként létezni?
– Ugyanolyan egyszerű vagy még egyszerűbb, mint régen, már papír és toll sem kell hozzá, csak egy telefon. Ha a költőként létezés a publikálást és a látva-levést – kritikák, felolvasások, interjúk – jelenti, akkor érdemben talán nem változott sokat a helyzet annak ellenére, hogy a közösségi média és a NER is alaposan átformálta a terepet. Alacsonyabb a belépési küszöb, de nagyobb a zaj. Kíváncsi lennék, hány példánynál tart Szálinger Balázs legutolsó, magánkiadásban megjelentett verseskönyve, és hogy mennyi beletett energiába került ez a példányszám.
Nem tudom, milyen a költői életpálya-modell, ahogy azt sem, mi a munkára és az önmarketingre fordított idő helyes aránya, utóbbi nélkül, akármennyire is derogál, nehéz látszani a pályán.
– És a fiatalok?
– A fiatalok ma ugyanazt csinálják, amit annak idején mi: csapatban érkeznek, tapossák az utat egymás előtt, együttes erővel rúgják be az ajtót. És mivel az intézményrendszer tohonya és elitista, létrehoznak saját felületeket és fórumokat, például a slam poetry. Ebből az is következik, hogy első körben inkább az elődöktől igyekeznek megkülönböztetni magukat, miközben az érvényes, korszerű, generációs hangot és témákat keresik. Annyiban biztos nehezebb dolguk van, amennyiben nehezebb lehet ma fiatalként a költészetet választani, egyszerűen azért, mert számukra, akik teljes felnőtt életüket a NER-ben töltötték, újra evidens, hogy Magyarország nem pálya.
– Cserélnél velük?
– Nem. Pedig a boldog emlékezetű kilencvenes években az volt az általános panasz, hogy egy fiatal költő ötvenéves koráig az marad. Én még ötven sem vagyok, de sokszor az az érzésem, hogy egy deffenzívába szorult, aktualitását vesztett, kihalásra ítélt nyelven bírok csak beszélni. És az egynyelvűség provincializmus. Ami azt is megmagyarázza, miért nem megyek el innen.
– Mennyire látszik rajtam, hogy magyar vagyok, fogalmazódik meg a kérdés a Belső emigráció című versben. Jó, ha látszik? Szégyellted már valaha, ha látszott rajtad?
– Nem tud nem látszani, szégyellni meg nem érdemes. Valamikor régen talán a Stúdió akárhányban láttam egy katartikus hatású interjút az akkor már gégemikrofonnal beszélő Venyegyikt Jerofejevvel. Megbánta-e, hogy így alakult az élete, tették fel neki a bornírt kérdést. Őszintén nem értette. Lefegyverző fatalizmussal annyit válaszolt: Az életem én vagyok. Hogyan bánhatnám meg, hogy az vagyok, aki? Szégyellni inkább azt szégyellem, hogy az újrakezdés nyolcvanas évek végén kiküzdött lehetőségét milyen önsorsrontó sietséggel puskáztuk el.
PEER KRISZTIÁN legutóbbi művei: Nem a sajátod; 42; Hoztam valakit magammal.
