A zsarnok tekintete – Beszélgetés Orosz Istvánnal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Ismert grafikusként nem először rándul át a szépirodalom területére, hiszen tavaly novellákkal jelentkezett. A Páternoszter című nagyregény (erről bővebben itt olvashat) azonban már jóval nagyobb fa, amelyhez jóval nagyobb fejsze kellett. A plágium gyanújáról, az abszurdnak tűnő tényekről és arról beszélgettünk, hogy ő vajon miként festette volna le Rákosit.

– Milyen múzsa kell ahhoz, hogy egy neves grafikusművész belefogjon egy nagyregénybe?
– Nem csak én vagyok grafikus, de a könyvem szereplői közt is van néhány képzőművész. Festők és szobrászok bukkannak föl benne nagyobb vagy kisebb szerepekben, de ez a könyv azért alapvetően írva vagyon, sőt: eddigi könyveimtől eltérően képek sincsenek benne. Egy szóval, ha tényleg fohászkodtam volna valamelyik múzsához, akkor elsősorban ahhoz, aki az íróféleségeket szokta homlokon csókolni.

– De azért az eredeti szakmád múzsája sem volt egészen tétlen.
– Valóban, abból is fölhasználtam ezt-azt. Nem kellett sokat kutakodnom ahhoz, hogy belülről láttassam a művészvilágot. Semmiképp sem annyit, mint amennyit, mondjuk, azoknak a mérnöki kérdéseknek a kapcsán kellett, amelyek egy páternoszter lelassításához szükségesek, ami szintén szerepel a könyvben, és amihez sokkal kevésbé értettem. Azt hiszem, ilyesmiben a múzsák sem különösebben járatosak.

– Mi volt a regény első ötlete, előképe? Azért is kérdezem, mert valamelyik orgánumban már a plágium vádját is meglebegtették.
– Egy Rév Júlia nevű dokumentumfilm-rendező hölgy néhány filmjének szövegkönyvét leközölte egy irodalmi folyóirat az elmúlt években. Addig sosem hallott, izgalmas történetek voltak ezek a Rákosi- és a Kádár-korból. És való igaz, eme történetek némelyike az én később megjelent könyvemben, a Páternoszterben is felbukkantak. Egy ismert oknyomozó újságíró hosszan próbált ennek a bizonyos Rév Júliának a nyomára bukkanni, de sikertelenül. Nem is találhatta meg, mert a hölgy nem létezik. Egy idő után be kellett vallanom a hozzám is eljutó újságírónak, amit gondolom már ön is sejt, hogy azokat az írásokat én írtam. Álnéven.

– Megfordult a fejében, hogy a Rákosi-korban élt képzőművészként mit tett volna egy olyan felkérés kapcsán, mikor is dicsőítő, elkötelezett munkákat kérnek a vezér születésnapjára?
– Nem biztos, hogy megoldhatatlan a feladat. Egyik előző könyvem, A követ és a fáraó Hans Holbein német művészről szólt, aki a vérnősző diktátor, VIII. Henrik udvari festője volt. Kivételes tehetséggel úgy jelenítette meg a királyt, hogy miközben annak önimádó zsarnoki gőgjét alázattal kielégítette, ugyanezt az önimádó zsarnoki gőgöt a független művész ironikus távolságtartásával tudta az utókornak közvetíteni. Eszébe ötlöttek talán Erasmus szavai A balgaság dicséretéből: „boldogtalannak tartom az uralkodókat, mert nincsen, akitől az igazságot megtudják”.

Nos, ha a királynak lett volna rá szeme, a német festő képeiből azért megtudhatta volna.

– Milyen tapasztalatok mentén építette fel a regény jelenkori elbeszélőjét, a Mexikóból érkező külföldi újságírólány alakját?
– A kívülről érkező narrátor az objektivitás, a semleges nézőpont miatt kellett. Magyarként pottyan ugyan a történetbe, de nem sokat tud az országról, a tájékozottabb olvasóknál mindenesetre sokkal kevesebbet, de mivel egy újság tudósítójaként érkezik, igyekeznie kell behoznia a hátrányát. Azt, hogy éppen mexikói legyen, számomra kézenfekvő volt, mert valahogy úgy alakult az életem, hogy az utóbbi harminc évben sokszor jártam ott kiállítások, előadások, egyetemi workshopok révén. Vagyis sok személyes emlék állt rendelkezésemre, hogy hiteles, vagy legalább annak tűnő képet rajzoljak róla és a hátteréről.

– Melyik akadályt volt a legnehezebb áttörni a regény megírása kapcsán?
– Érdekes kihívás volt a fiktív és a valós eseményeket úgy tenni egymás mellé, hogy a szakértő olvasókat is elbizonytalanítsam. Bevallom, néhány tényt félve írtam bele a regénybe, attól tartva, hogy nem lehet majd elhinni, hiszen én is alig hittem el őket. Abszurdabbnak tűnnek ugyanis, mint a fikciók, amelyeket én találtam ki. Igyekeztem, hogy a választott korszak és a téma ne tegye túl komorrá a könyvet. Így aztán vicces anekdotikus elemek is belekerültek. Egy barátom paródiának nevezte a könyvet, holott a tréfás történeteket sem az ujjamból szoptam. Vagy legalábbis nem mindet.

– Mondana egy példát?
– Persze. A most is tartó foci Európa-bajnokság kapcsán jut eszembe egy személyes példa. Egy mexikói családapa a halottas ágyán kilencvenkilenc évre szóló stadionbérletet hagyott örökül a lányaira. Ugyan, ez egy vicc, ilyen nincs, mondhatnák. Holott épp ezzel a bérlettel, mert átruházható, néztem meg egyszer a guadalajarai Chivas és a mexikóvárosi América meccsét.

– Már az első pillanatoktól tudta, hogy a borítóra az egyik híres rendszerváltó plakátjának ötletét fogja felhasználni?
– Dehogy tudtam! Ez a kiadó, a helikonosok ötlete volt. Ők gondolták, hogy az ismert plakát parafrázisával jobban fog menni a könyv. Ők csináltatták meg a címlapot, igaz, az én grafikám alapján. Nem tudom, hogy igazuk volt-e. Ez a borító a regénynek csak egy szegmensére utal, és valószínűleg csak az idősebb olvasók számára jelent valamit, akik emlékezhetnek a plakátra. Egyébként én is készítettem egy címlapot, ráadásul nem is volt nehéz dolgom, mert a könyv narrátora, az imént emlegetett hölgy megálmodta, sőt leírta, hogy milyen legyen. Ki is keresem, tessék: „Néztem magam, ölemben a regénnyel, amit meg fogok írni. Páternoszter, ez lesz a címe, láttam a félkövér Bodonival szedett címsort, a két, ellenirányban mozgó fülkét a két félalakkal, aki természetesen én voltam, egyik énem deréktól fölfelé, a másik énem deréktól lefelé.”

– A megszállások, a diktatúrák, az önkényuralmak fölmentik a népeket az alól, hogy saját felelősségükön morfondírozzanak, írja a regényben. Ön szerint ma hogyan állunk a felelősség dolgában?
– Úgy emlékszem, az idézett mondat nem ért itt véget, sőt, talán épp a folytatása miatt írtam meg: „… a szabadság azonban dilemma, bonyodalom, macera, kolonc.” A gondterhelt ábrázatú diktátorok azt szokták mondani, ők majd gondolkoznak helyettünk, és cselekednek a nevünkben. Egy szabad társadalomban viszont az embereknek, vagyis nekünk is illene gondolkodni, ami azért néha kényelmetlen dolog. Pláne ha már elszoktunk tőle.

OROSZ ISTVÁN legutóbbi művei: Pótszarv; Örömajkon örömének; Szent Rinocérosz gyermekei.