Orosz István: Páternoszter | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az a jó (?) a kommunizmusban, hogy a leghajmeresztőbb történetek is igaznak tűnnek. Egy lelassított páternoszter és a Rákosi elvtárs születésnapját megünnepelni akaró rendezvény olyan események sorát indítják el, hogy könnyes szemmel röhögnénk rajta, ha nem nálunk történik meg. És ne lenne az egész véresen komoly. Ennek tartanak tükröt a kilencvenes évek elejének hasonlóan zűrzavaros eseményei: eufória és kiábrándultság, nagy megkönnyebbülés és rosszízű másnaposság. Orosz István első színes, szagos nagyregénye!
Fura érzés úgy olvasni egy könyvet, hogy nem igazán tetszik, bosszantanak a kitérői, a körülményessége, a fecsegése, valamiért mégsem tudom letenni. Sőt: egyre gyorsuló tempóban falom az oldalakat, mert érdekel hova fut ki, mi lesz a szereplőkkel, tényleg az történik-e majd, amit a lassan kibontakozó események ígérnek. Orosz István grafikusművész (interjút itt olvashatnak vele) első regénye pont ilyen: egyszerre húz be és lök ki, nem ereszt, s miközben el szeretném engedni, még jobban behúz.
A képzőművészt, ha máshonnan nem is, de az utca embere onnan biztosan ismerheti, hogy az ő nevéhez fűződik az MDF egyik leghíresebb rendszerváltó plakátja (Tovarisi konyec!), az országból távozó szovjet tiszt húsos tarkója. Ezt parafrazálja a Páternoszter borítója is, csak itt most Rákosi tarkóját látjuk, remek ellenpontjaként a szájbarágós korabeli szocreálnak. A regényben ugyanis – hiszen mégiscsak bennfentes a szerző – jelentős szerepet kap a Rákosi-éra képzőművészeti élete, a kötelező ünneplések ecsetkezelése és behízelgő esztétikája.
A regény két fő szálon indul el. Az egyikben a magát megnevezni nem óhajtó elbeszélő (később annyit mégis megtudunk, hogy Máriának hívják) szemszögéből látjuk a kilencvenes években játszódó eseményeket. Mária családja annak idején Mexikóba emigrált, onnan tér vissza egy spanyol lap tudósítójaként Budapestre, mert a rendszerváltáskor hirtelen érdekessé válik az ország. Újratanulja a nyelvet és nyughatatlan kíváncsisággal szívja magába a korabeli euforikus, majd lassú kiábrándultságba forduló zűrzavaros eseményeket. Ekkor ismerkedik meg Varjú Emillel, aki a Vörösmarty téri rajzolással és sakkpartikkal egészíti ki szerény tanári jövedelmét.
Az új ismeretség új izgalmakat hoz Mária életébe. Emil ugyanis féltékenyen őriz egy titokzatos kéziratot – ebbe olvasunk mi is bele már a regény elejétől. A rejtélyes oldalak (a regényben dőlt betűvel jelennek meg) jobbára kihallgatási jegyzőkönyveknek tűnnek, egy kiterjedt nyomozás iratainak. Az események egy születésnapi rendezvény körül bonyolódnak, amellyel Rákosi Mátyást szeretnék meglepni az elkötelezett festőművészek, köztük Varjú Emil apja is. A haladó szovjet minta alapján egy lelassított páternoszterben szeretnénk elhelyezni „Rákosi a búzamezőn”-szerű életképeket, amelyhez bárgyú versikéket énekelnének. Vagyis csupa olyasmit, amit a korabeli személyi kultusz és propaganda agyamentsége magától értetődően ontott magából. Csakhogy a hatóságok gyanúját felkelti a „szervezkedés”, hiszen könnyen lehet, hogy az ünneplés álcája mögött merényletet készítenek elő a szeretett elvtárs ellen.
Ezen a kéziraton kezdenek el dolgozni ketten, hogy közölhető regényt faragjanak belőle (talán épp azt, amit olvasunk), s közben ők egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mi pedig egyre többet tudunk meg a Varjú család szövevényes múltjából és a korabeli viszonyokról. A hajmeresztően abszurd jeleneteket kábé olyan hitetlenkedéssel olvassuk, ahogy a kilencvenes évekbeli spanyol szerkesztők szembesültek a hirtelen meggazdagodó juhász, Stadler József történetével: nem hozták le a cikket, mert azt hitték, merő fikció az egész. A Rákosi-korszak legsötétebb napjait visszaadó történet elemei is oly valószerűtlenek, hogy csak igazak lehetnek.
A Páternoszter sűrű és szerteágazó nagyregény. A közelmúltbeli szál egyszerre eleveníti fel a korabeli eseményeket egy külföldi tudósító szemszögéből, beavat minket a munkájukba, lesz benne szerelem is bőven, és mivel Mária imád fecsegni, így olvashatunk eszmefuttatást szinte mindenről: nyelvről, Budapestről, az új hazáról, bevált posztmodern trükként magáról az írásról is, illetve bármiről, ami eszébe jut. (Néha ismert verssorokat is belesző a szövegbe, ami néha tudálékosságnak tűnik.)
Ezek az adalékok néha kifejezetten érdekesek, máskor meg teljesen feleslegesnek tűnnek, főként olyankor, amikor ismert történelmi eseményeket (például a 20. századi rendszerváltásokat) idéz fel, mintha csak fejtágítót tartana ez eme történéseket betévő tudó olvasónak. Gyakran érezzük itt, hogy elkelt volna egy szigorúbb szerkesztő keze, de aztán valahogy mégis meglódul ez a lomha szerkezet, és a maga hordalékaival is sodróvá, izgalmassá, lebilincselővé válik.
Miközben itt-ott túlbeszéltnek, önismétlőnek és laposnak tűnik a regény, számos olyan elképesztő részlettel gazdagítja ismereteinket a korról (mind a Rákosi-, mind a Kádár-éráról), amelyek kapcsán még átláthatóbbá válik a kommunizmus (főként az ötvenes évek hazai sztálinizmusa) rettentő kétarcúsága, élhetetlen képmutatása és fojtogató légköre. Türelmes és kissé elnéző olvasót kár hát Orosz István műve, akit nem zavarnak a kitérők és zsákutcák, aki szeret elveszni egy nagy mű hömpölygésében. Egy biztos: a Páternoszter végül meghálálja a bizalmat.
OROSZ ISTVÁN legutóbbi művei: Pótszarv; Örömajkon örömének; Szent Rinocérosz gyermekei.
