Závada Pál: Apfelbaum | Deczki Sarolta kritikája
A történelemben botladozó kis- és nagyobb emberek sorsa, kiszolgáltatottsága, választásainak bemutatása – ez jellemzi leginkább Závada Pál legutóbbi műveit. Ez fokozatosan igaz a székesfehérvári színház felkésére írt színpadi mű/könyv kapcsán is, amely Az ember tragédiáját meséli tovább: Apfelbaum Ádám hányattatásait a 20. század viharaiban.
Závada Pál az utóbbi időkben olyan regényekkel jelentkezett, amelyek a huszadik század magyar történelmének egy-egy szeletét dolgozzák fel. Többnyire olyan történetek foglalkoztatják, amelyekről nem nagyon vesz tudomást a hivatalos emlékezetpolitika, vagy éppen eltorzítják, elhazudják őket. A Természetes fényben a második világháború felé tartó Tótkomlós, és az ukrán front eseményei jelennek meg, majd a kommunista hatalomátvételt követő idők. Az Egy piaci nap a kunvadasi (a regényben: Kunmadaras) pogromhoz vezető utat meséli el részletesen, és magát a gyalázatos eseményt. A Hajó a ködben a Weiss Manfréd-örökösök sorsáról szól a háborús Magyarországon, és arról, milyen paktumot kötött a család, hogy megússzák a deportálást. A Wanderer pedig a Budaörsről kitelepített svábok történetét meséli el korabeli fotókkal gazdagon illusztrálva (itt olvashat róla kritikát).
Az Egy piaci napból színdarab is készült a Mohácsi testvérek rendezésében a Radnóti Színházban. Ami már azért sem meglepő, mert maga a regény is színpadra készült eredetileg – hiszen Závadának a színpadi munkássága is jelentős. A jelen könyv vonatkozásában mindkét ténynek különös jelentősége van: mind annak, hogy az életműben kiemelt jelentőséget kap a múltfeldolgozás, mind pedig annak, hogy a szerzőnek színpadi ambíciói is vannak.
Az Apfelbaum ugyanis szintén színpadra készült eredetileg: a székesfehérvári Vörösmarty Színház felkért négy rendezőt (Szikora Jánost, Hargitai Ivánt, Horváth Csabát és Bagó Bertalant) és négy kortárs írót (Márton Lászlót, Térey Jánost, Závada Pált és Tasnádi Istvánt, majd Térey halála után Darvasi Lászlót), hogy gondolják újra Az ember tragédiáját, írjanak hozzá újabb színeket. A színpadon tehát Závada már végigvezette hősét, Apfelbaum Ádámot a berlini és a nagyváradi színeken a harmincas évektől a keleti blokk széteséséig, most azonban nyomtatásban is kézbe vehetjük a meglehetősen meghökkentő formában írt művet.
Az Apfelbaum ugyanis jambikus lejtésű sorokban megírt versszakokból áll. Furcsa átmenet a dráma és a verses regény között: nem hagyományos párbeszéd-formában íródott, hanem mind a hét nagyobb fejezet 50-80 14 soros szakaszból áll. Többnyire nincs jelölve, hogy éppen ki beszél, a szövegkörnyezetből derül ki. Ez a megoldás Závada regényeiből lehet ismerős az olvasónak, drámában viszont fura megoldásnak tűnik.
De ezzel még nincs vége az Apfelbaummal kapcsolatos furcsaságoknak. Az olvasó egy idő után hozzászokik a szokatlan formához, a ritmikusan ismétlődő oldaltükörhöz (minden oldalon két szakasz van), de az igazi meglepetést az időszerkezet, az angyalok, Lilit és Éva fura kettőse vagy egysége jelenti, valamint Ádám is mintha kevésbé lenne jellemes, mint Madách drámájában. Aminek az is lehet a magyarázata, hogy Az ember tragédiájában Ádám nem ritkán jelentős történelmi személyiségek bőrébe bújik, itt viszont mintha az átlagos vagy az átlagosnál alkalmazkodóbb embereket elevenítene meg.
S alighanem itt érhető tetten az a művészi projekt, amely Závada műveire jellemző az utóbbi időkben: a történelemben botladozó kis- és nagyobb emberek sorsának, kiszolgáltatottságának, választásainak a bemutatása. Ádám közeli rokona a Weiss-Manfréd család tagjainak, Koleszár főhadnagynak vagy Hadnagy Sándornak – de talán még náluk is kevesebb morális aggállyal, gátlással, vívódással. Mintha az lett volna a szerző célja, hogy bemutassa: a 20. század diktatúrái milyen módszerekkel kompromittáltak, használtak fel embereket, törték meg a gerincüket.
Ehhez persze meglehetősen nagy apparátust vonultat fel – erre már csak az előkép miatt is szükség van. Az Úristen elhagyhatatlan szereplő, bár Závadánál túl sok vizet nem zavar. Nála jóval aktívabb a három angyal, Orsi, Lenke és Charlie, akik hol kommentálják az eseményeket, hol pedig próbálnak beavatkozni. Elhagyhatatlan elem továbbá maga Lucifer, hiszen – akárcsak Madáchnál – ő vezeti végig Ádámot a különböző színeken.
Jelen van természetesen Éva is, csakhogy rajta kívül Ádámnak van egy másik állandó társa is, Lilit. A két nő egymáshoz való viszonya hasonlít kicsit Agota Kristof A nagy füzetbeli ikerpárjára, hiszen a két fiúról is nehéz eldönteni a Trilógia további két része alapján, hogy egy vagy két személyről van-e szó. Már a könyv elején elhangzik Éva szájából, amikor Lilit váratlanul megjelenik, hogy „Én hívtam […] – Ő ismer / téged legrégebben. Szólhat értem is, mikor / magáért szól.” S az utolsó szín 47. szakaszában is egyik pillanatról a másikra Lilit kerül Éva helyére. Éva a társ, Lilit pedig a leigázhatatlan femme fatale.
Ami pedig végképp hiányzik Madách művéből, az a Holmi szerkesztősége, különösen Réz Pál, akinek még az Úristennél is több szerep jut a műben.
A legendás szerkesztő főként nagyváradi illetősége okán kerül be az emberiségdráma Závada-féle változatába, számos anekdotával az életéből. Például a negyedik szín Nagyváradon játszódik a gettóban, és a narrátor itt is beszámol Réz emlékeiről. Pontosabban Ladi Gyula bácsiról, a csendőrről, aki sírva figyelte a történteket („hát ilyet nem való csinálni”), és ott segített a gettóba zártaknak, ahol tudott. A szerkesztőségből pedig főként maga a szerző van jelen, aki a különböző helyszíneken megemlékezik a saját ottani élményeiről is.
Az első színben Ádám úgy dönt, elutazik Berlinbe tanulmányútra. Az anyja zokog, a nagyapja haldoklik, szerelme, Éva pedig csalódott. A jelenetből világosan kiderül, hogy a fiatal férfinek a saját becsvágya jóval többet számít, mint a szerettei. A következő szín már Berlin, ahol Ádám rövid úton bejut magához Leni Riefenstahlhoz, aki persze nem más, mint Lilit, és három másodperc alatt szeretők is lesznek. Itt, a szín elején idézi meg a narrátor Esterházy Pétert és A Márk-változatot: „Imádkozni hamarabb tudtam, mint beszélni.” Ez az idézet az utolsó szín vége felé nyer értelmet, amikor a narrátor konkrétan hivatkozik A Márk-változat harmadik fejezetében a nagymamára, aki „Mikor fölébredt, az Isten süketnéma lett.” Amiből az olvasónak az a gyanúja támadhat, hogy a Tragédia Závada-féle változatának teológiai síkja, istenképe szoros kapcsolatban van A Márk-változat egyik lényegi kérdésével: meghalt-e az isten? Ez pedig azért nagyon fontos Závada művének a vonatkozásában, mert a 20. század olyan eseményein vezetteti végig Luciferrel Ádámot, amelyek arról tanúskodnak, hogy isten halott, vagy legalábbis elfordult a világtól – süketnéma lett.
Ádám filmesként forgat a kristályéjszakán, Észak-Erdély visszacsatolásakor Nagyváradra küldik dokumentálni a „magyar ünnepet”, s tanúja lesz annak, hogy Évát deportálják. Ezután vége a filmes karriernek, a negyedik részben már a nagyváradi gettóban találkozunk vele egy kommunista pártsejt félig-meddig tagjaként, ahol az elvtársak megszavazzák, hogy Éva legyen öngyilkos, hiszen terhes, így veszélyt jelent rájuk. Ádám ezután tudósként visszatér szülővárosába, ahol – minő meglepetés – Lilittel találkozik. Már éppen ráveti magát a nőre, amikor jön Lucifer, és kiderül, hogy a nő miniszter lett. Ádám ezúttal besúgó lesz Budapesten, az új rendszer egyik emblematikus figurája, Lakatos Imrére állítják rá, akinek „dosztojevszkiji” figurájáról hosszan beszélget Ádám, Éva és Lucifer.
Az utolsó színben visszatérünk Berlinbe, mégpedig 1989-ben, amikor már recseg-ropog a rendszer. Ádám tudós, Éva az adjunktusa, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, gyereket vár tőle. Lucifer persze itt is rátalál, és új feladatot ad neki: „A szovjet birodalom összeomlik, / ez már elkerülhetetlen jövőnk. / Ezért a lerombolásának kell az / élére állnunk, s persze menteni / a menthetőt. Azt akarjuk, te pörgesd / föl ezt. Utána meg a romokon / olyan meredeken kapaszkodjál föl, / amilyen magasságokba csak bírsz!”. Vagyis amikor Ádámnak lehetősége lenne ellenzéki figuraként pozitív színben feltűnni, akkor is kiderül róla, hogy e mögött számítás van, át akarja menteni magát az új rendszerbe – ami egyébként ismét csak tipikus karriermintázat. Évával tüntetéseken szólalnak fel, és ő mondja ki először: „A berlini Fal le fog omlani!” A jelenet kísértetiesen emlékeztet arra, amikor Nagy Imre újratemetésén Orbán Viktor az orosz csapatok kivonását követelte. Ennek körülményei, következményei és tanulságai Ádám jellemének, karrierútjának vonatkozásában is megfontolásra érdemesek.
Ádám az az ember, aki minden rendszerben feltalálja magát, akár annak árán is, hogy elárulja szeretteit. Zsidó létére semmi kifogása a náci Németországgal szemben, és nem sok részvétet érez a saját családja iránt sem.
Ha kell kommunista lesz, ha kell besúgó – különösebb skrupulusok nélkül. Figurája emberi, túlságosan emberi – ezt a szerződést a Sátánnal ugyanis sokan megkötötték a 20. században, mindenféle mennybéli apparátus nélkül. Mintha csak azt akarná felmutatni a Závada-féle Tragédia, hogy a 20. században az ördöggel kötött alku is mindennapos lesz, és ez az ember igazi tragédiája. Az Úristen pedig süketnéma.
Fentebb már említettük, hogy több helyszínen, idősíkon bonyolódik a regény (dráma? verses regény?), egymásba játszatja a különböző történelmi korokat és a jelent, egymásba kavarodnak a szereplők szólamai is, és minderre még külön jelentéssíkként rakódnak a gazdag intertextuális utalások. Az előzőt illetően A Márk-változatról már volt szó, de emellett még Ady, Petőfi, Petri, Heidegger, Nietzsche egy-egy sorát, jellemző szavát is megidézi, sok-sok anekdota Réz Páltól, és persze a Tragédiából is vannak idézetek.
Az intertextualitás már önmagában is kezeskedik a nyelvi kavalkádért, de ezt még fokozzák a regiszterváltások is. Az Apfelbaum néhol megidézi a Tragédia emelkedett nyelvét, máshol laza, beszélt nyelvre vált, annak minden pongyolaságával, és ehhez jön még a szleng és a humor. Ugyanakkor mégsem a mindennapi nyelv ez, hanem annál művibb, de semmiképpen sem mesterkélt, hiszen reflektál saját magára. A forma fegyelme ráadásul egységbe kényszeríti ezt a sokféleséget, a végeredmény pedig egy élvezetes, néhol vicces, könnyen olvasható nyelv lesz.
A művészi projekt tehát felmutatni egy tipikus emberi magatartásformát a 20. század rettenetes eseményei között a Tragédia apparátusával. Egymásba játszódik a szent és a profán, az emelkedett és a köznapi, a tragikum és a komikum, a múlt és a jelen. Csakhogy az olvasó nem tud szabadulni attól a sejtelmétől, hogy míg a Tragédiában Ádám alkut kötött Luciferrel, addig jelen esetben az alkukötés gesztusa mintha csak arra szolgálna, hogy azonnal visszavonja, cáfolja, hiányként mutassa fel magát. Mert a 20. században mindenféle isteni-sátáni apparátus nélkül is tömegesen adták el magukat Ádám-féle férfiak és nők. A Závada-féle változat tehát meg is idézi a Madách-művet, de jelzi is a különbséget, működteti az apparátust, miközben arra is rámutat, hogy ebben a korban és ezekhez az alkukhoz nem volt szükség magára a Sátánra.
Izgalmas kísérlet ez a könyv Závada pályáján, de nem előzmények nélküli, hiszen színpadi szerzőként is alkot, valamint a múltfeldolgozás is fontos művészi program számára.
Az Apfelbaumban ezek termékeny találkozásának lehetünk tanúi, s noha elsőre talán szokatlan a forma, de egyrészt hamar hozzá lehet szokni, másrészt a végére érve az olvasó el sem tudja képzelni, hogyan működött volna ez prózában vagy „rendes” drámában. Így viszont összeáll, dacára a nyelvi, tematikai sokféleségnek, az időbeli ugrásoknak. Mindezek azonban arra szolgálnak, hogy minél rétegzettebben, árnyaltabban jelenjék meg előttünk Ádám személye, s rajta keresztül azon millióké, akik alkut kötöttek az ördöggel.
ZÁVADA PÁL legutóbbi művei: Wanderer; Hajó a ködben; Egy piaci nap.
