Állatokat is emberszámba veszek – Beszélgetés Papp-Zakor Ilkával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A műfordítóként és novellistaként ismert, kolozsvári születésű szerző első regénye játék a tűzzel, pontosabban a faggyal. Mi lesz velünk, ha a jóslatok beválnak, és ránk talál a világvége? Az abszurd világ a paleolit szarkazmus és az egyedfejlődési krimi között ingázik, de olykor még a család- vagy nemzedéki regény jegyeit is felmutatja. Papp-Zakor Ilkával beszélgettünk kihalásról, erkölcsi felelősségről, és a nehéz helyzetben lévő olvasóról.

– Jelenleg mennyi esélyt adsz az emberiségnek a túlélésre?
– Ha ez az emberiség oroszlánrészén múlik majd, akkor tréfálkozva mondhatnám, hogy ugyanannyit, mint az oroszlánoknak. De ez magánvélemény, és íróként a jövendölést semmiképp sem érzem feladatomnak. Ebben a regényben csupán egy életérzést próbáltam megjeleníteni, ami viszont reálisan létezik. Attól teljesen függetlenül, hogy beteljesülnek-e a legborulátóbb előrejelzések, vagy sem.

– Íróként – ha akarjuk, ha nem – az örökkévalóság lebeg a szemünk előtt. Lehet úgy felszabadultan írni, hogy a kihalást tekintve a huszonnegyedik órában járunk?
– Azt hiszem, az egész emberi civilizációnak, és ezen belül nekünk is az a sajátosságunk, hogy az örökkévalóság, illetve a halhatatlanság lebeg a szemünk előtt. Ricoeur említi valamelyik könyvében egy orvos ismerőse megfigyelését arról, hogy haldokló betegei, amennyiben persze tiszta marad a tudatuk, a legutolsó pillanataikban is szívesen tervezgetnek, tervezik a mindennapi rögvalóságot. Az örökkévalóság megközelítésére – már azon túl, hogy lehetőleg ne itt és most haljunk ki – létezik egy alternatív módszer, amely engem az előbbinél több szempontból is jobban érdekel.

– Meg kell osztanod velünk.
– Ha sikerül oly módon átértelmezni az identitásunkat, hogy abban helyet kapjanak az emberen kívül más, evolúciós szempontból talán biztosabb jövő elé néző lelkes lények, akkor azzal a saját kontinuitásunkat tulajdonképpen bebiztosítottuk. De ne érts félre, annak, hogy az állati perspektívának is szeretek helyt adni a szövegeimben, nem az a sci-fibe illő remény az oka, hogy ezáltal talán eljuthatok a nagyon távoli jövő olvasóihoz. Egyszerűen felszabadultabban tudok úgy embernek lenni, hogy ezzel párhuzamosan más állatokat is emberszámba veszek.

– A szereplőid közül ki az, aki adott esetben a jég hátán is megélne? (A regényről itt olvashat bővebben.)
– Jó kérdés. A krízishelyzet bármelyikükből előhozhat olyan tulajdonságokat, amelyek képessé teszik őket a túlélésre. Jó, Elvira nem lesz már fiatalabb, és Iván se fog meggyógyulni, de Anita még átalakulhat rendkívül gyakorlatias, találékony felnőtté. Ervin érzelmessége kifejezetten hasznosnak bizonyulhat egy miniközösség megszervezése és összetartása szempontjából. Norbi remekül fog tájékozódni a végtelen hómezőkön, és Ruszlán… Nos, az sem kizárt, hogy ő meg stramm és derék fókavadásszá növi ki magát. A helyzetük tehát leginkább azért ellentmondásos, mert egy kis égszakadás-földindulás talán még jót is tenne a közérzetüknek, megerősítené a valósághoz, és így önmagukhoz való kötődésüket. Mégsem kívánhatják maguknak, és mi sem kívánhatjuk nekik komolyan a világvégét.

– A regény közegében mindennapos érzet a félelem és az értelmetlenség. Ez a kettő írja le legjobban a jelenünket?
– Szerintem korunk embere – így a regény szereplői is – sokkal nagyobb erkölcsi felelősséget érez magára nehezedni, mint, teszem azt, ükapáink esetében történt.

Az információs forradalom, meg közvetve a globalizáció egyik folyománya, hogy sokkal pontosabb fogalmat alkotunk arról, milyen láncreakciókat válthatnak ki még a legapróbb cselekedeteink is.

Ennek következménye pedig, hogy majdnem minden döntésünket meg kell fontolnunk etikai szempontból. Csakhogy annyi tudás, amennyi alapján egyértelműen előre láthatnánk, hogy milyen kihatással lesz egyik-másik tettünk a világ egészére, nyilván még mindig nem áll a rendelkezésünkre. Sejtésekre támaszkodunk, szimpatikus elméletekre és ideológiákra. Így ahhoz, hogy mégiscsak működésképesek maradjunk, figyelmen kívül kell hagynunk rengeteg, számunkra ellenőrizhetetlen körülményt, főként ellentmondásokat.

– Meg kell békélnünk ezzel a nemtudással?
– Inkább tudatosan kell magunkra kényszerítenünk a nemtudást, vagy még inkább a tudni nem akarást. Úgy érzékeljük, hogy belevettettünk egy helyzetbe, amelyben lépni muszáj, de akár előre, akár hátra, akár jobbra, akár balra lépünk, óriási kárt okozunk valakinek, esetleg éppen saját magunknak. Ki vagyunk tehát szolgáltatva az állandó lelkifurdalásnak és az önmagunkkal szembeni bizalmatlanságnak. Szerintem elsősorban innen származik a szorongás, a félelem és a tehetetlenség érzése, meg akár a sértettség is, ami egyre inkább meghatározza a mindennapjainkat.

– A két novelláskönyv tapasztalatait be tudtad építeni a regényírásba? Vagy a nulláról kellett megtanulni az új műfajt?
– Ha nem is nulláról, de szinte az alapoktól kellett kezdenem. Volt persze egy elképzelésem arról, hogy miről és hogyan szeretnék írni, amiben kétségtelenül hasznomra volt a rövidpróza tapasztalata. De az, hogy változatlanul rövid, lehetőleg csattanós történetekben gondolkodtam, megnehezítette a dolgokat. Nem akarom a bizonyítványomat védeni, de részint talán ebből adódik a túltelítettség benyomása, amit nehezményezni szoktak ezzel a könyvvel kapcsolatban.

– Milyen esélyekkel indul el ma a pályán egy olyan fiatal szerző, mint te?
– Nekem őrült szerencsém volt a JAKkendő-díjjal, de a Kalligram kiadóval is, az onnan érkező állandó támogatással, a figyelmes és értő szerkesztéssel. Meg azzal, hogy viszonylag sok, többnyire kifejezetten tanulságos kritika született az eddigi könyveimről. Hatalmas mázli, hogy a családi körülményeimnek köszönhetően rengeteg időt szánhatok írásra és olvasásra, van egy férjem, aki tolerálja, hogy hónapokra elutazom alkotói ösztöndíjakra, vagy hetekre elköltözöm otthonról, hogy senki se szóljon hozzám, amíg egy-egy újabb könyvön dolgozom.

– Mennyire nehéz ma eljutni az olvasókhoz?
– Manapság nekik még nehezebb dolguk van, mint egykor, ha tájékozódni akarnak az újonnan megjelenő könyvek között. Hiszen sokkal több könyv jelenik meg, mint néhány évtizede, az egyes címek esetében pedig nagyon rövidre szabott az az időtartam, amit egy könyvesbolt polcán, jól látható helyen töltenek, mielőtt a raktárba kellene vándorolniuk.

Ehhez még hozzáadódik a kóros időhiány, amiben mindannyian szenvedünk… Tapasztalatból mondom, úgy napjaink írója, mint napjaink olvasója rászolgál az együttérzésre.

– A mostani megosztottság díjakban és ösztöndíjakban szinte áthidalhatatlannak tűnik. Lassan fontosabbá válik az, hogy ki adja az elismerést, és nem az, hogy mit. Te hogy látod ezt a helyzetet?
– Reflexből erre nyilván azt mondanám, hogy vannak olyan emberek és intézmények, akikkel és amelyekkel egyszerűen nem szabad szóba állni, mert rögtön kompromittálódunk. Csakhogy engem a sors egyelőre megkímélt az ilyen jellegű dilemmáktól. Se Demeter Szilárd nem ítélte oda nekem a leghúszszázaléknyibb fiatal erdélyi magyar szerzőnek járó díjat, se az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás nem kért fel, hogy busás, és nem adóköteles javadalmazásért egy éven át állatos novellákat írjak. De mondjuk azt, ahogy Tompa Andrea 2015-ben a Márai-díjával eljárt, mindenképpen példaértékűnek, a gordiuszi csomó nagyon elegáns, és nagyon okos átvágásának tartom.

PAPP-ZAKOR ILKA korábbi művei: Az utolsó állatkert; Angyalvacsora.