PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
A családjáról, Latinovitsról, Csoóriról mesél új kötetének miniportréiban (a könyvről itt olvashat bővebben) Gergely Ágnes, aki a napokban töltötte be a 88. születésnapját. De azt is megtudjuk, milyen volt a Rákosi-korszakban esztergályosként dolgozni, és hány akadályt legyőzni, hogy végre megjelenhessenek az első versei. Villámbeszélgetésünkben ezekre is kitértünk.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
– Eltöprengett valaha is azon, hogy mi lett volna, ha a hatalom hagyja, hogy elvégezze a Színművészeti Főiskolát? A versek helyét betöltötték volna a szerepek?
– Nem, a versek helyét nem töltötték volna be a szerepek, mert a színészethez, a kollektív gyötrelemhez nincs tehetségem. Talán előadóművész lehettem volna. Verset mondani most is szeretek, tanári pályámon sokszor mondtam is.
– Az egyik kisesszében látjuk Csoórit még a hírhedt esszéje, a Nappali hold megjelenése előtt a Jeruzsálemi Nemzetközi Költőfesztiválon. Lehet továbbra is úgy szeretni valakinek a verseit, ha közben tudjuk, hogy milyen eszméket vall és terjeszt?
– Sajnos, lehet tovább szeretni a költők verseit akkor is, ha eszméikkel nem értünk egyet. Persze nem szélsőséges vacak írásokra gondolok, csakis valódi művekre. Egyszer Illés Endre, a nagyszerű novellista, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója kiadta nekem szerkesztésre egy erősen jobboldali nézetű író verseit. Az illető prózaíró volt. Udvariasan megmondtam neki, hogy a rímei gyatrák. Kérem, mondta, csinálja meg a rímeimet! Megcsináltam, elégedetten távozott. Az ajtóból meghatottan visszafordult, és azt mondta: Radnóti Miklós nagy költő volt!
– Régimódinak, idejétmúltnak gondolja azt a nézetet, hogy az írónak az életével, cselekedeteivel is példát kell mutatnia? Vagy elég ha csak a művek beszélnek helyette?
– Azt hiszem, elsősorban a műveknek kell beszélniük az író helyett. A művekből úgyis minden kiderül.
– Mikor érezte sikeresnek egy-egy könyvét? Egyáltalán: belelapoz olykor a régebbi könyveibe?
– Soha nem éreztem sikert életemben. Kis olvasótáborom van, sok értékes emberrel. Igazi sikerem egyszer volt, Svédországban, A tolmács című regényemről sokan írtak. Ez a hetvenes években történt. Azóta itthon is kaptam szép bírálatokat, de általában csend van körülöttem, és ez így van jól.
– Az ön írói indulását a politikai rendszer hátráltatta, olykor látványosan keresztbe is tett. A mai pályakezdőknek viszont a túl sok inger és zaj között kell megtalálniuk az olvasóikat. Melyik a veszélyesebb?
– Mindig a politikai akadályverseny a veszélyesebb. És a legfőbb veszély az öncenzúra kialakulása. A tolmácsban át kellett tennem a helyszínt Bulgáriából Görögországba, mert Bulgária szocialista ország volt. Egy görög író barátom mondta: Ismerem ezt! A diktatúra idején a mi regényhőseink spanyolok voltak!
– Nagyokat nevettem a Rákosi-korszak vécéibe írt gúnyverseken. Ez a „műfaj” mára mintha végképp elveszett volna. Úgy tűnik, hogy egyre kevesebb humorral, ám annál több indulattal szemléljük a mai politikát. Maga is így tapasztalja?
– Én is nevettem a Rákosi-korszak gúnyversein, sok enyhülést hoztak annak idején. Ma nem léteznek. Humor sincs. Az a régi jó, Kellér Dezső-féle jókedv nagyon hiányzik. Néhány újságíró vitriolos stílusa pótol talán valamennyit.
– A kötet egyik legerőteljesebb portréja a rabbi nagyapához kapcsolódik, aki negyven éven át dolgozott egy szótáron anélkül, hogy ki akarta volna adni. Hogyan érezne ő magát a mai Magyarországon?
– Nagyapám nem érezné jól magát a mostani Magyarországon. De igyekezne megteremteni a maga kis világát, aminek a lényege a munkája volt. Én is így vagyok vele. Amíg dolgozom, addig élek.
GERGELY ÁGNES legutóbbi művei: A szomjúság ára; Egy urbánus főhajtása; Viharkabát.
