KÖNYVTERASZ
Bukowskit is meghazudtoló ivászatok és drogok, Easton Ellis különcségeit felülmúló perverziók szövik át a fiatal Plonicky Tamás erőteljes prózáját (a kötetről itt írtunk bővebben). A bemutatkozó kötet majd mindegyik lapjára fel kellene rajzolni a tizennyolcas karikát. A szövegek nyersanyagáról, a közösségi oldalak torzító hatásairól beszélgettünk, és arról, hogyan fogadták a szaftos szövegeket a szülei.
– Megpróbáltam elképzelni az édesanyja arcát, amikor először olvas bele büszkén a fia első kötetébe. Egyáltalán: meg merte neki mutatni?
– Anyukámnak van humora! Persze hogy meg merem neki mutatni az írásaimat, és bár az elejétől a végéig még nem olvasta a kötetet, néhány megjelent novellámmal már találkozott korábban. Még poénkodni is szokott rajtuk: „Ez »kortárs művészet«! Mégis mit írjon a fiam!? Olyat, mint a Rómeó és Júlia!?”, kérdezi gyakran nem kevés iróniával. Egyébként hála Istennek minden körülmények között élvezem a támogatását abban, amit csinálok.
– És az édesapja?
– Vele már egy kicsit nehezebb volt a helyzet. Ő a könyv első két oldalának elolvasása után felhívott telefonon, és kvázi be kellett neki bizonyítanom azt, amit amúgy is tudni szokott rólam, hogy a szövegben lévő apaképet egyáltalán nem belőle merítem, és az ott leírtak nem az eltitkolt véleményeim a személyéről. És azt is jó volt tisztázni persze, hogy nem bolondultam meg teljesen. Egy rövid irodalomelméleti monológ után, ami egyértelműen hangsúlyozta a narrátor és a biológiai szerző közötti markáns különbséget, megnyugtattam, eloszlattam a kételyeit, és sikerült meggyőznöm őt az épelméjűségemről. Természetesen ő is biztat és támogat.
– Azt tudjuk, hogy az elődként megidézett Bukowski élete és írásai között nem tátongott túl nagy szakadék.
– Egyszer egy cikkben, vagy talán valamilyen Bukowski-kötet előszavában, azt olvastam, hogy az amerikai író, noha nagyon sokat ivott, szándékosan rá is játszott a műveiben megjelentetett lepattant alkoholista szerepére. Ennek ellenére, legalábbis a szerző szerint, Bukowski igazából egy Céline-t és Dosztojevszkijt olvasó, komolyzenét hallgató értelmiségi volt, aki mindig időben elkészült a jól szerkesztett kézirataival. A cikk – vagy előszó – írója ezek ismeretében úgy érvelt, hogy ha valaki ennyire remekül és pontosan melózik, akkor talán mégsem akkora nagy munkakerülő csöves, mint amilyennek sokszor mutatja magát. De Bukowskinál, már nem is fontos tudni, hogy mi az igazság. Teljesen jogosan van egy kultusza, amit elfogadunk, amit szeretünk és amit már igazából nem is akarunk megkérdőjelezni.
– Honnan jön a Plonicky-próza éltető nyersanyaga?
– A saját szövegeimnél a nyersanyag számos szexuális motiváció miatt gyilkoló pszichopatáról megnézett dokumentumfilmből, trash tévéműsorokból, néhány évtizeddel ezelőtt személyesen megtapasztalt tinédzsersztoriból és egy jóbarátom történeteiből tevődik össze. A felsoroltak mindegyikét igyekeztem kiforgatni és megformálni. Alapvetően olyan dolgokról szeretek írni, amelyekhez nincs sok közöm. Már meg is kaptam egy-két ismerősömtől azt, hogy egyáltalán nem valósághű a könyvemben megjelenő gombatripp-leírás. Ezt olyanok mondták, akik, velem ellentétben, már kipróbálták a varázsgombát. Ennyire vagyok hiteles…
– Akkor senkinek sem kell a szívéhez kapnia?
– A könyvemben számos tudatmódosító szer szerepel, amelyeknek csak és kizárólag az a funkciójuk, hogy eltorzítsam a szereplők tudatállapotát. Mert ha az elme befolyásolva van, akkor már bármilyen hülyeséget a karakterek szájába adhatok. Nekem per pillanat annyi közöm van ezekhez, hogy kávéfüggő vagyok, és mire betöltöttem a harmincat, amellett, hogy leszoktam a cigiről, a szervezetemben sikeresen kialakult egy teljes intolerancia az alkohollal szemben. Körülbelül egy éve éreztem először magamon azt, hogy nagyjából két-három sör elfogyasztása után én már rendben vagyok.
A szereplőimmel ellentétben még csak káromkodni se nagyon szoktam. Vagy legalábbis nem többet, mint bárki más.
– Tehát ha magáról írna…
– …akkor egy szorongó, unalmas, kissé munkamániás, otthon ülő, introvertált, szóviccelgető, ironikus sznob életét kellene megírnom. És ez nemcsak a pandémia idejére jellemző. Általában ilyen vagyok. Az én életemből és hétköznapjaimból inspirálódva maximum csak egy abszurd kamaradrámát lehetne írni, mást nem nagyon.
– A címadó novellában megjelenő idős, trágár szavakkal mocskolódó, ám igen művelt, az ország egyik legjelentősebb írójának nevezett J. bá alakjában számomra megcsillant némi irónia. Mintha önmagát festette volna meg ötven év múlva. Jól érzem, vagy mindez csupán az ittas múzsa szeszélye?
– Természetesen ironikus a szöveg, de nem magam írtam bele. Nem gondolnám, hogy ötven év múlva ilyen magaslatokba fogok eljutni. Ez például kivételesen egy majdhogynem teljesen igaz sztori. A már említett jó barátom felhívott, és elmondta, hogy történt vele egy tök érdekes dolog. Megtudta ugyanis, hogy a városban, ahol lakik, az öregek otthonában él egy magányos, ám relatíve ismert idős filmrendező, aki a kommunista időszakban még valami komoly díjat is összeszedett. A barátom azt is mondta, hogy a fazon tök művelt, és állítólag fizetni is hajlandó annak, aki kulturális produktumokról beszélget vele.
– Fel is kereste?
– Heccből egyszer elment hozzá, és kiderült, hogy az úr, bár intelligens, valójában egy elviselhetetlen, szarkasztikus kretén, aki trágár szavakat használ, utálja az ápolónőket, és olyan retorikával rendelkezik, mint Bunkó a jól ismert Guy Ritchie-filmből. A barátom még azt is elmondta, hogy a fószer később felhívta telefonon és arról panaszkodott neki, hogy ha valaki „hamarosan nem menti meg”, akkor teljesen magába fogja szippantani őt az „idióta, malac” ápolónőkből jövő „mentális sötétség”. A történet olyannyira igaz volt, hogy meg is találtam a fickót a Wikipédián.
– Mit tanácsoltak az első olvasói? Megfogadta az észrevételeket?
– Kezdő vagyok. Nem voltak még nagyon tanácsok, de ha szól valaki valamiről, azt általában átgondolom, és ha többszöri megrágás után is jónak tűnik, akkor hallgatni szoktam a véleményekre, észrevételekre. Soha nem ragaszkodom foggal-körömmel a saját álláspontomhoz és egyáltalán nem érzem magam tévedhetetlennek. Sőt olykor egyenesen keresni szoktam a nálam bizonyos dolgokban jártasabb, ha úgy tetszik, okosabb emberek társaságát, és gyakran külön kikérem a véleményüket azokról a kérdésekről, amelyekkel én vagy nem vagyok tisztában vagy nincs rájuk rálátásom.
– Hogy látja, milyen esélyekkel vág ma neki egy debütáló prózaíró a pályának? A folyóiratokban való, már-már beavatással felérő publikációk ereje csökkent, viszont itt van az internet tágas tere.
– Ezt nehéz megmondani. Talán az az optimális, ha mindkét felületen igyekszik publikálni az ember. Szerintem itt a fő kérdés az, hogy milyen magával szemben támasztott elvárásai vannak egy debütáló prózaírónak. Az enyém annyi volt, hogy megjelenjen a kötet. Ezen kívül egyáltalán nem célom az, hogy tagja legyek az irodalmi vérkeringésnek, engem ez végképp nem motivál. Azért írok, mert szeretek írni.
– Mi az, ami taszítja és mi vonzza a jelenlegi irodalmi élethez?
– Ami egyértelműen taszít, az a kontrolálatlan facebookos nyomulás és a határtalan önpromóció, amely többnyire hozzám hasonlóan kezdő szerzők részéről érkezik, akik még semmilyen minőséget nem képviselnek. Mintha egyes szerzők számos öncélú megnyilvánulásának csak az lenne az egyetlen motivációja, hogy tíz, harminc, ötven, vagy hetven lájk érkezzen rájuk. Pedig tudatosítanunk kellene, hogy a lájkok száma egyáltalán nem meghatározó tényező. Bár biztosan vannak olyanok, akik ennek az ellenkezőjét állítanák. Szerintem a Facebook, az Instagram és ez a médiaőrület, ami körülvesz minket, az irodalom és művészet egyértelmű megrontói.
– Azt hittem, ezt csak negyven fölött látják így…
– Dehogy! És még az is szörnyű, hogy a saját profilunk pedig ennek köszönhetően szinte már csak egy szánalmas reklámfelületté vált, ahol sok esetben a riszálás, az arcoskodás zajlik, a saját kis dolgainkat toljuk mások arcába. Továbbá a tömegek igényének kiszolgálása, és a mindenáron való megfelelésre, tetszésre való törekevés a legfontosabb mozgatórugó. Ez pedig rossz irányba befolyásolja az alkotói tevékenységet. Szerintem mi, kezdő írók, jobb szerzők, és ne Facebook-celebek akarjunk lenni. Én például egyáltalán nem gondolom azt magamról, hogy amit csinálok, az jó lenne. Ironikusan ezért szoktam olykor trashpornónak nevezni a szövegeimet.
– Mi zavarja még?
– Például a posztmodern megnevezések, amelyek manapság teljesen elvesztették a jelentésüket. Nálam például az „író” még mindig Márquez vagy Vonnegut. Ennek ellenére ma már bárkire rámondhatjuk azt, hogy „író”. Sőt olykor ez sem elég. Hosszasan gondolkodtam például azon, hogy a kötetembe beleírjam-e egyáltalán azt, hogy „prózaíró” vagyok, mert ha már hozzám is oda lehet írni, akkor mit mondjuk Csáth Gézára? Vagy Grendel Lajosra? Ha ebben a vonatkozásban nézzük, akkor maximum az „unalmában pötyögő” vagy a „szabadidejében ujjgyakorlatozgató” dilettáns megnevezés lehetne a nevem mellett… Egyébként, jobban belegondolva, ezek egyike sem hangzik olyan nagyon rosszul. Lehet, hogy a következő könyvembe, ha lesz, majd e kettő közül írom be valamelyiket…
– Elég erős és nyers világ ez bemutatkozásként. Lehet ezt még fokozni később? Vagy a kötet utáni szövegek a maguk természetes módján elindulnak a szelídülés útján?
– Jó kérdés. De nem tudom a választ. Könnyen lehet, hogy „szelídebbek” lesznek a szövegeim, de azt is el tudom képzelni, hogy ezt a fajta megszólalásmódot fogom tovább csiszolni. Meglátjuk. Majd az idő eldönti.
