Az elveszített csendek

Fodor Sándor: Énekelsz Csehtamást? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Ha hangos történelemkönyveket gyártanának, akkor Magyarország hetvenes, nyolcvanas évei, albérletes világa, légszomja és apró örömei Cseh Tamás hangján szólalnának meg. Fodor Sándor 1994-es könyvét adta ki újra modernebb köntösben, új interjúkkal és visszaemlékezésekkel bővítve. Megszólalnak benne a dalok legfontosabb alkotótársai, művészek, barátok. A legjobb mégis az, hogy pár oldal után máris dúdolni fogjuk a kedvenceinket.

„Nekem nem halt meg. Az nem lehet Tamás”, kezdi a könyvét Fodor Sándor, s ezzel bizony sokan, tán az összes rajongója egyetért. Nem, őt nem győzhette le a betegség, s ha mégis, akkor csupán pillanatnyi részsikert aratott, kicsippentett belőle valamit, a halandó felét, de a jobbik része, az útraválós itt maradt. Emlékszem, 2009 után egy ideig megvettem a válogatáscédéket, régi lemezeket, de valahogy nem mertem belehallgatni, megelégedtem azzal, hogy ott vannak, szépen becsomagolva. Nem tudom, mitől tartottam. Talán, hogy más lesz a hangja? Mélyebb, még több értelemmel felruházott? Vagy hogy a Micsoda útjaimnál vagy a Fehér babáknál menthetetlenül előtör belőlem az, amire nem akarok gondolni?

Azóta persze sok minden lefolyt a Dunán, a kezdeti hangos visszaemlékezések is lecsitultak, a divat elsomfordált, a kultusz maradt, mert a dalok viszont dolgoztak tovább, időtlenségükkel újra és újra megszólítanak minket. És néha egészen váratlan helyről érkezik visszajelzés. Ungváry Krisztián a Budapest ostromának nyolcadik bővített kiadásában (a könyvről itt olvashat bővebben) egy egész fejezetet szentel a 102 nap mai emlékezetének. Annak, hogy az aktuálpolitika és az általa gerjesztett indulatok miatt még ma sincs egy olyan emlékmű, amely méltó módon irányítaná a figyelmet az áldozatokra – bármelyik oldal áldozatáéra. Talán csak egy ilyen született az elmúlt évek alatt, teszi hozzá, Cseh Tamás és Bereményi Géza dala, a Széna tér.

Az újságíró Fodor Sándor 1994-ben megjelent könyve is másként hangzik valahogy ma már. Részben azért is, mert sok új megszólaló (Marozsán Erika, Beck Zoltán, Pintér György, Víg Mihály) már némi távlatból pillant vissza a dalokra a 2020-as beszélgetésekben, mégis egykori munkatársként, barátként, rajongóként szólalnak meg, elevenítik fel az emlékeiket.

Beck Zoli például azt az első hallásra paradox helyzetet, hogy ő találkozott Tamással, de az énekes nem. A Művészetek Völgyében piacoztak, és gyorsan összepakoltak, hogy még beérjenek Taliándörögdre Cseh Tamás koncertjére. Lestoppoltak egy Zsigulit, amelyet épp az egyik főiskolai tanára vezetett, akinek mondták, hogy hova sietnek, és nem szeretnének lemaradni. Vajon elkezdte már, kérdezték izgatottan. Nem hiszem, felelte a tanár, „és hátrabökött a hátsó ülésre, ahol Cseh Tamás aludt éppen”.

Néhányan azóta „tanítványból” maguk is követendő mesterekké nőtték ki magukat. A 30Y frontembere fogalmazza meg a legtalálóbban azt, hogy Cseh Tamás életműve jelentősen túlmutat a tényleges dalokon, hiszen „az emberek nem azt mondják: »Énekelsz valami Cseh Tamás-dalt?«, hanem csak annyit, hogy »Énekelsz Csehtamást?«”.

Marozsán Erika is megható módon idézi fel, hogy nem csupán hallgatni, de nézni is szereti. Egy 1980-ban készült fekete-fehér felvételhez tér vissza rendszeresen, mert – és ez egy színész szájából nem akármilyen elismerés – „nem szerepel, hanem létezik a kamera előtt, a gitárja mellett. Ezek a dalok az elveszített csendet, a végtelennek tűnő időt jelentik nekem. Ma már zajban telik minden napunk.”

De ugyanilyen jó felidézni Cseh gyermekkorát, a fontos dátumokat. 1956-ot, amikor másodpercenként éveket öregedett, és ami után már mindig tudta, hogy mikor hazudik a regnáló hatalom. Csehszlovákia 1968-as megszállását, ami indiánként érte a Bakonyban, ahol egyszercsak azt vették észre, hogy „acélfejű sápadtarcúak vonulnak a völgyben vasszekéren”, vagyis tankokon. És hogy milyen tehetetlen szégyen öntötte el az árulás miatt (magyar katonák is részt vettek a hadműveletben). „Nekem hatvannyolc tett be, számomra ez volt az utolsó sértés.”

És persze századjára is libabőrös érzés végigolvasni a nagy találkozást Bereményivel, aki a maga szemszögéből is felidézi a fontos pillanatokat: az első dal születését, a döntést, hogy nem maradnak kint emigránsként Párizsban, hogy a kezdeti elhatározás ellenére, a nyilvánosságnak is megmutatják a dalokat, aztán a szakítást, majd az újabb nekirugaszkodást. Most is megkapó az az őszinteség, ahogy Bereményi beszél magukról, az alkotói folyamatról, a közös teremtményekről: „abban következetesek voltunk, hogy a dalokat külön lényként óvjuk. A gyerekeinkként, függetlenül a személyes kapcsolatunktól. Mint egy házaspár.”

A számos alkotótárs (Jancsótól, a „másik” szövegíróig, Csengey Balázsig) visszaemlékezései mellett a könyv legizgalmasabb része a Dalkalauz, amelyben Cseh és Bereményi fűznek rövid kommentárokat az albumokon megjelent dalokhoz. Utóbbinak például ez jut eszébe a Fehér babákról: „egy katonai takarodó érzése volt benne”, míg Tamásnak ez a szíve csücske, mert „néha fájdalmasan szép dolog az ilyen leltár”.

Ez a fájdalmasan szép érzés vesz erőt 2021-ben is az olvasón, amely a mára legendássá vált újrakezdésig, az Új dalokig követi a történetet. A szerző ragaszkodott hozzá, hogy itt, ebben a pillanatban érjen véget a könyv – a „frissítések” ellenére is. Azt hiszem, értem a szándékot. Mert ekkor még ott a remény, a felszálló ág, az eufória. Még úgy tűnik, hogy messze, nagyon messze a vég.