Az ember égetnivaló virág

Anne Sexton: Élj vagy halj meg | Borsik Miklós kritikája

Hiánypótló kötetet tehet fel a verskedvelő a polcára: Sylvia Plath után végre a 20. századi „vallomásos költészet” másik nagy alakja is hozzáférhetővé vált a magyar olvasók számára. Az amerikai lírában mérföldkőnek számító kötet versei kertelés nélkül teszik fel az élet és halál kérdéseit. S miközben végigköveti az élettörténetet traumától traumáig, egyben keresetlen és egyszerű gyónások sorozata is.

Aki a közelmúltban magyar nyelven keresett világlírát, Wisława Szymborskával és A növények hallgatásával jól járt (a könyvről itt olvashat bővebben). Emlékezetes válogatás, a fordítások színvonalasak, de ha most Anne Sexton költészete felől nézek a Szymborskáéra, akkor az utóbbi befogadása viszonylag kényelmesnek tűnik. Talán azért, mert noha mindkét szerzőnél szó esik mentális zavarokról, az Élj vagy halj meg más módon, mértékben és gyakrabban fókuszál rájuk.

Ha az őrület kapcsolatba lép A növények hallgatása verseivel, úgy viszonyul hozzájuk, mint a kiáramló levegő a táj nyugalmas távolságát biztosító térképhez. Ott – Szymborska szavával – „emberleheletem / nem kelt légörvényeket, / sehol sem / borzolja felszínét” (Kellermann Viktória fordítása). Nála nem a „bolondkór” közvetlenségével vagy fetisizálásával találkozunk, ahogy többször a kései József Attilánál, aki azt írta: „Mikor születtem, a kezemben kés volt”. Sexton válasza: „kést hordtam noteszemben – / a férjem jó kis L. L. Bean vadászkését. / Majd kiszúrok vele egy autógumit / vagy kibelezek egy álmot.”

Persze érdemes elkerülni, hogy minden leépülés-poétikához József Attila felől közelítsünk. Erre Sylvia Plath életműve esetében is nagy a csábítás. A borítószöveg az ő nevével reklámozza ugyanis Sextont, mert ismert és korábban fordított szerző (Zúzódása Tandori Dezső jóvoltából 1978-as keltezésű). Hatása érződik több magyar költőnél, de az összekapcsolások akkor is jogosak lehetnek, ha nem Plath- és Sexton-olvasatra vezethetőek vissza. Például a „kés” és a „virág” visszatérései tudatosíthatják, hogy ha a magyar és az amerikai modernséget vetjük össze, a tematikus együttállásokhoz hasonlóan hamar adódnak motivikaiak is.

Ezek nem annyira a „Karóval jöttél, nem virággal” József Attiláját vagy a „Virág voltam, gyökér lettem” Radnóti Miklósát idézik fel, inkább a 20. század második felének magyar költészetét: „a csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel” (Juhász Ferenc), „virággá változik reggelre a fejünk” (Kormos István) stb. Az utóbbi szöveghelyek a szürreális minőséget kevésbé domesztikálják, és ez a Sexton kötetére is igaz. Keletkezési sorrendben dátumozott darabjaiban, amelyek a hatvanas években születtek, a lírai énnek többször Istennel is komoly tervei vannak. Például: „Megeszem, mint egy fehér virágot.”

A több mint nyugtalanító transzcendencia az Auschwitz után című versben is előkerül (ezt csak az 1974-es The Death Notebooks [A halálnoteszek] tartalmazza). Nyomon követhető benne, hogy milyen megátkozni az embert néhány frappáns sorban, ugyanakkor azonnal elhatárolódni az elhangzottaktól: „könyörgök, hogy az Úr meg ne hallja”. Olyan paradoxon ez, mint amikor az Élj vagy halj meg kötetben a szív hatéves korból megmaradt „süket foltja” segít, hogy „tisztábban halljam / a kimondatlant” (Akkoriban). Ilyen ellentmondások viharában találjuk magunkat, ha a Sexton-féle lírától nem idegen teatralitással fogalmazunk, több kötetben is. A logika beteg, mégis követhető: egy ima kiáltozásától az isteni fül megsüketülhet. Egy „örök gyerek” pedig sok mindent nem érthet (süket), ezért is tud másra jobban figyelni (tisztábban hall).

Ilyen ellenszegülések és kiterjesztések jellemzik ezt a költészetet. Az előbbire már az Auschwitz után cím is példa, illetve magának a szövegnek a létezése, ha Theodor W. Adorno szerint Auschwitz után jobb volna a versnek meg sem születnie. „Az ember virág, / égetnivaló” kijelentés pedig nem helyteleníti, inkább kitágítja a hitleri elképzelést: égjünk el lehetőleg mindannyian (vö. „Nem vagyok Eichmann”).

Az Élj vagy halj meg mohón növeli a jelentésmezőt, legyen szó szülésről („a kést anyámnak szántam… / majd világra segítettem”), életről és álomról (bekebelezik egymást), nemekről („Úgy vagyok csak nő, / ahogy Krisztus férfi volt”; a nővé váláshoz szükséges erő „egy bikáéval” ér fel). A kötetcím jelentéshatárai is kitolódnak. A felszólításnak csak eleget tenni lehet, mert vagy életben vagyunk, vagy nem. Gondolhatnánk, nincs harmadik lehetőség. Mégsem elég a passzivitás ott, ahol az élet ’átélést, megélést’ jelenthet, és ölni is felfokozott élet. Az öngyilkosság(i kísérlet) erős élettapasztalat, ahogy ehhez a következtetéshez Jean Améry, a meghívott halálhoz való jog védelmezője is eljut (Az ember önmagáé, 1976). Ő a szuicid gyakorlatot az önkielégítéshez hasonlítja, Sexton az élet határterületének hódításaként ábrázolja, így mutatja meg a szexuális dimenzióját.

Ezzel érkezünk el az éhséghez, ami Isten helyét is átveszi („Ó, éhem!”). Sőt a kötet mellékhatása lehet, hogy a Sexton-metaforát nem hasonlóságok, azonosítások felől határozzuk meg: éhségen alapuló szókép. De figyelembe véve a megfeleltetések irányának hektikus váltakozását akár egy versen belül, olyan figurát látunk, aki beront a svédasztal termébe, majd hol ebbe, hol abba az ételbe kell beleennie.

A szövegek ennek ellenére nem a véletlenszerű, türelmetlen, hanyag építkezés összképét nyújtják.

Aránytalan-e például, hogy annyi minden zsúfolódik a Sylvia Plath emlékére írott rövid versbe? Ruha lenne a halál, amiről „azt mondtuk, kinőttük”? Vagy az elérni vágyott hely, ahová Sylvia „egyedül kúszott le”? Vagy inkább várva várt „New York-i tündér”, aki elbujtatható? Esetleg „Plath-versből kihullott vakond”? Szaggatott vagy tört vonal adhatná vissza a változatok között bejárt pályát. Csoportjuk mégsem a hozzáférés akadálymentességét, hanem azt érzékelteti találóan, hogy a halál nehezen ragadható meg. Ugyanakkor békét is ígér, azt, hogy a kapkodás befejeződhet. Ha meghalsz, nem kell vágyakozni arra sem, hogy végre helyesen interpretáld a halált.

Egyes variációk mégis pontosabbnak tűnnek másoknál, vagyis – a kötetet Fenyvesi Orsolya és Mesterházi Mónika mellett fordító Szlukovényi Katalin utószavával egyetértve – „keresetlenül egyszerűnek és közvetlennek hatnak”, miközben meglehetősen komplexek. Ilyen, amikor Sylvia halála „a mi pasink”, az izgató közösség megteremtője a gyászolt és a gyászoló között, aki a rossz (?) hír hallatán a halált „rettentően / megkívánja, mint a sót”. Később, a Búcsúlevél egyik hasonlatában már úgy jön el a vég, hogy felöltik „más elhagyott kontaktlencséjeként”. Ezen a ponton tehát nem létezik „saját halál” – ahogy ezt már számos Rilke-vers szintén kétségbe vonja –, közben viszont a halál közelsége vagy érintése nem zárja ki a látási viszonyok javulását, bármit szemlélünk. (Igaz, arra is vonatkozhat az önreflexió, hogy az öngyilkosság az alkalmi performerré váló költő/író eszközeként kölcsönzött-elhasznált a romantika kleisti gesztusai óta. Vagy korábban is az volt.)

De hogy jutunk idáig? A kötet végigköveti az élettörténetet traumától traumáig, és Szlukovényi nem elhanyagolható adalékokkal egészíti ki az utószóban. Szerencsésen hangsúlyozza, hogy a „vallomásos költészet” hiányos fordítása a „confessional poetry”-nek. A kötet gyónások sorozata is, és ebben a szellemben, hozzátehető, a címe büntető önvádként is értelmet nyerhet: ’szűnj meg, ha alkalmatlan vagy a rendezett életre’.

A ziláltság a stílust is jellemzi, bár következetesen navigált, sokirányú mozgást tesz követhetővé. Sajátos jelenség, hogy amit máshol zavarosnak vagy képzavarnak tartanánk, Sextonnál inkább eszköz vagy a mentális csuszamlások esztétikájának megnyilvánulása. „Éhségem! / Én nyitottam fel, / mint egy sebész, / a meleg szemhéjat, / és hívtam életre a fiatal lányokat, / akik halként röfögtek.” – olvassuk például a Kapj szamaradra című, elmegyógyintézetben játszódó versben. A kontextusvezéreltség más értelemben is adott, mert egyes utalások jelzik, hogy a szorosabb olvasat kisebb-nagyobb kutatómunkát kívánna meg.

De a fontosabb szereplők – Mária, Jézus stb. – nem marginális világokat hoznak be, és a Biblián túlmutató mitológiák többször szintén nem kívánnak lábjegyzetet: „megettem az ellenséget, / tudása, varázsereje belém költözött.” Itt megint a halál bír varázserővel, elfogyasztása különös módon maga az öngyilkossági kísérlet és a lírai én „megmutatkozása”. Személyre szabott, nekrofil vallásosság frissít az ismerős szókincsen.

A hasonló ritualizálások kényszere vagy hívása révén rendszeresen gazdagodik ez a költészet. Mi derül ki a remény eredetéről? „Ma kikelt bennem az élet, mint egy tojás”.

És a hatéves gyerek bezártságra adott reakciójáról? „Azt hittem, égbe emelem majd a testem, / vonszolom, mint egy nagy ágyat”. A szülésről? „Nem tudtam, […] / hogy gyerekek / törnek elő a lábaim közül, / két szobor, / két összegyűrt lány”. Ezek a sorok az önidegenség tapasztalatait rögzítik szertartásos megvilágításban. Az „összegyűrt” az eredeti „cramped”-től elmozduló, de remekül választott, baljós jelző, akár kidobásra ítéli a gyereket (mint egy papírt), akár vasalásra (mint egy ruhát). Vagy természetesen kisimul a bőr, és zavartalanul felnő?

Segít a Wikipédia, mondhatjuk az ilyen kérdések után. De hát a legérvényesebb életrajz maga a kötet lenne, már ha az igazság feltárása a tények költői transzformációja. Viszont Sexton sztorija és versei kölcsönösen irritálják egymást, azzal együtt, hogy külön-külön már-már hozzáférhetetlenek. Akadályba ütközik az is, aki a könyvet olvasva „pontosan” tudni szeretné, hogy mi történt a szerzővel, de az is, aki „nem ezért jött”, mert előzetes ítélete szerint – hiszen költészetről van szó – nem lényeges a bulvárrovatba sorolható non-fiction narratíva.

Arról, hogy a gyerek, például Linda Gray Sexton, később milyen anyai bántalmazások áldozata lett, az utószóból értesülünk, és ez óhatatlanul rávetül a versekre. Nem baj. Annak viszont nem örülnék, ha a lány könyve, a Searching for Mercy Street (1994, Az Irgalom utca keresése) nem látna napvilágot magyar nyelven is az elkövetkező, mondjuk, tíz évben. Mindenképp érdemes lenne az anya Élj vagy halj meg (1966) és 45 Mercy Street (1976, Irgalom utca 45) című kötetével párhuzamosan olvasni.