KÖNYVTERASZ
Tizenhét éves koráig a Fradiban rúgta a bőrt, majd a Jelenkor és a Színház című folyóirat tördelőszerkesztője és volt amatőr fociedző is. 2010-ben Inkognitó című önéletrajzi regényével tette le a névjegyét az irodalomban. Harmadik, Beláthatatlan táj című regénye kapcsán (kritikát itt olvashatnak róla) beszélgettünk a komor világok létjogosultságáról, a lábsorok rejtvényéről, és hogy milyen transzneműként kilépni az utcára.
– Mi indította el benned a regényt? Mi volt az első szikra, mondat, kép?
– Egy képből indult az egész, amit négy-öt évvel ezelőtt az autópályán láttam a kocsimból. Valahol az M5-ösön mentem, és észrevettem egy férfit, aki a felüljárón cigarettázott, kicsit távolabb tőle egy korlátnak támasztott bicikli állt. Belém égett a férfi alakja, sokszor eszembe jutott, hogy vajon miért álldogált ott az autópálya fölött, mire gondolhat, hogyan élhet. Valamennyire ismerem a környéket. Az autópálya mellett hol komoly sváb hagyományokkal rendelkező települések, másutt romatelep, a földeken fóliaházcsonkok, elhagyott tanyák, versenypálya, épülő napelempark. Ez az egész hangulat, a környék, a táj és ez a jelenésszerű alak új lökést adott ahhoz, hogy tovább gondolkodjak, majd ismét írjak arról, ami huszonéves korom óta leginkább foglalkoztat. És amiről a legtöbb tapasztalatot igyekszem összeszedni.
– És mi volt ez a téma?
– Az emberek közötti kommunikáció nehézségei, már-már lehetetlensége. Arról, hogy a problémák őszinte feltárása és feldolgozása, az önreflexív párbeszéd mennyire hiányzik a magyar társadalomból. A Beláthatatlan táj szereplői is ezekkel a kimondhatatlanságokkal és gátakkal küszködnek. Személyes traumáik és frusztrációik valósak, de azok feldolgozásához alig kapnak érdemi segítséget. Az önismeretre és az érzéseik árnyalt kifejezésére vonatkozó készségeik pedig meglehetősen korlátozottak. A regényeim szereplői számára a feltárulkozás és a másik megértése a legnagyobb igyekvés ellenére is kudarcba fullad. Számukra a kommunikáció és az élet szüntelen zaj, amelyben nincs megnyugvás.
– Sokan azt emelték ki a harmadik könyveddel kapcsolatban, hogy igen komor és nyomott az ábrázolt világ. Magad is meglepődtél, hogy ilyen sötét tónusú lett, vagy eleve sejtetted, hogy ezen bizony keveset fognak nevetni?
– Nem vagyok egy búvalbélelt ember, de a szövegeim valóban azt a világot villantják fel, amelyről sokan tudni sem akarnak. Sokan ezt talán zavarba ejtőnek tartják, mások ismerősnek érzik ezeket a hangulatokat, és vannak, akik elindulnak a szövegek által megnyitott ösvényeken. Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy rendhagyó irodalomórán a PTE Botanikus Kertjében, ahol az egyik gimnazista arról mesélt, hogy az Aludnod kellene című regényemet első nekifutásra húsz oldal után félretette, mert annyira nyomasztónak találta. De valahogy mégsem hagyta nyugodni a dolog, mert utána napokig azon gondolkodott, hogy miért volt benne ilyen erős ellenállás a könyvvel szemben. Arra jutott, hogy nem zárhat ki mindent, ami kilóg a kényelmes és otthonos világából, úgyhogy végül mégis csak elolvasta a regényt. Megható volt számomra ennek a tizenhét éves lánynak a története.
– De nyilván nem véletlenül írsz erről a világról.
– Itt ismerem ki magam, még akkor is, ha mindez komor és nyomasztó. Egyébként is az a legjobb, ha mindenki elsősorban arról ír, amihez kötődik, amit zsigerileg ismer, mert ideális esetben a szövegének ettől lesz megfelelő mélysége. Ezzel most éppen Kötter Tamást idéztem egy közelmúltban adott interjújából, de Bereményi Gézától is hallottam már ezt a mondatot. Az Inkognitó és az Aludnod kellene – más-más értelemben – komorabb, kilátástalanabb könyv, mint a Beláthatatlan táj, amellyel éppen az volt a szándékom, hogy valamelyest tágítsak az általam ismert világon. Írói értelemben is, a karakterek megformálását és a regény nyelvezetét tekintve.
– Azért még nevethetünk itt-ott.
– Lehet is, de ez egyáltalán nem szempont a számomra. Sokan nőnek fel biztonságos családi háttér és stabil jövőkép nélkül olyan környezetben, amely visszahúzza őket.
Rengetegen döbbennek rá ötvenéves koruk felett arra, hogy életük során alapvető dolgokat rontottak el.
És sajnos rengeteg a tragikus kimenetelű autóbaleset. Ezek mind-mind szomorú tények. Engem, személyes okok miatt a kilátástalannak tűnő sorsok, a peremen vagy azon túlra sodródott egzisztenciák érdekelnek. Látok valami esendőséget, valami nagyon emberit abban, ahogy ilyen körülmények között valaki azért harcol, hogy megőrizze a hitét vagy a méltóságát. Erről szeretnék beszélni.
– Mi tervezhető egy regény esetén, és mi nem?
– Mielőtt egyetlen sort leírtam volna a Beláthatatlan tájból, csináltam egy hetvenezer karakter hosszúságú vázlatot. Ebben lényegében bekezdésről bekezdésre felskicceltem a regényt. Általában szisztematikusan dolgozom, és szükségem volt erre a sorvezetőre. Úgy tekintettem rá, mint egy puzzle-ra, amelynek darabjait nagyjából ismertem. Már a kezdetektől fogva láttam magam előtt a regényt és a puzzle töredékes képét. Minden egyes bekezdés megírása után tisztábbá váltak a kirakós darabjai. Ez azonban csupán a dolgok egyik fele, mert a szerkezet csak váz, a lényeg maga a regényszöveg, márpedig ennek alakulása, az írás folyamata tele volt meglepetésekkel, előre tervezhetetlen dolgokkal.
– Egyet mindenképpen mondanod kell.
– A Beláthatatlan táj írása közben az egyik elemi élményem az volt, amikor azzal szembesültem, hogy a regény már-már önmagát írja. Előfordult, hogy egy-egy szakasz megírása után egyszerre több elem is élessé vált, sokszor magát a szerkezetet is átírták. Különös, megnyugtató érzés volt alávetni magam a saját regényemnek. A másik meghatározó élmény: feldolgozni azt, hogy a regény négy beszélője is én vagyok bizonyos értelemben. És a regényírás során nem teszek mást, mint a saját személyiségem rejtett vagy elfeledett zugaiból előhúzok valamit, ami aztán illik valamelyik szereplőre. A Beláthatatlan táj megírása után, és erre aztán végképp nem számítottam, határozottan azt éreztem, hogy sokkal személyesebb könyv lett, mint az egyébként önéletrajzi elemekkel dolgozó Inkognitó.
–A könyv nagyon jól egyéníti a szereplők beszédmódját, a balesetet szenvedő Dorka például szabadversben „beszél”. Hogyan alakult ki benned ez? Egyszer csak megszólaltak, vagy hosszas csiszolgatás eredménye?
– A szabadverses forma kiválasztásának eredetileg prózai oka volt. Úgy éreztem, hogy az olvasónak segít, ha a négy szereplő közül az egyiket, Dorka szólamát a verses forma miatt már a regény elején könnyebben el tudja majd különíteni a többitől. Emellett voltak olyan – nyelvi és formai – ötleteim, amelyek ebben a verses tördelésben jobban érvényesültek. Nagyjából azonos hosszúságú verssorok révén különböző ritmikákat vihettem bele a szövegbe. Ez a tipográfia fontos volt az anagramma-játék miatt is, illetve a könyv vége felé a verses tördelés segített abban, hogy Dorka utolsó megszólalásában vizuálisan, már-már kottaszerűen látszódjon az, hogy a tőle korábban megismert mondatokból egyes szavak eltűnnek, ahogy maga a szöveg is elfogy.
Írás közben jól esett kísérletezni, megfelelni a saját magamnak állított szabályoknak, aztán mégis felrúgni őket.
Játszani az asszociációkkal, egymásba csúsztatni a motívumokat, és ennek a szabadverses forma felelt meg a legjobban. Nem tagadom, önző szempont vezetett ahhoz, hogy Dorka prózaversben fejezze ki magát: így élveztem leginkább a regényírás folyamatát.
– A könyv tipográfiája is érdekes, Esterházy Péternek A szív segédigéit idézi, hogy legalul is fut egy-egy mondattöredék, fragmentum. Miért választottad ezt a technikát?
– A tipográfiai ötlet az egyik szerkesztőmtől, Szegő Jánostól származik, az elnevezésére a másik szerkesztőm, Szvoren Edina talált pontos leírást: lábsor. A lábsor eredetileg a könyv ötödik szólama, amelyet sehogy sem tudtunk beilleszteni a főszövegbe, nem működött. Hosszú terméketlenség után aztán egyszer csak egy pécsi kávézóban Jancsi előállt a könyvben látható ötlettel – éppen nálam volt a laptopom, befuttattam a tördelőprogramba, működött. A lábsoros ötlettel szerettem volna rájátszani azokra az elbizonytalanításokra, amelyeket a könyv is folytat. Ez végeredményben megtörtént. A szólam egyre inkább rejtvényként működik, újabb és újabb megfejtések születnek.
Nagyon örülök, amikor az olvasók, kritikusok úgy magyarázzák a lábsorokat, ahogy én azt íróként megpróbáltam felépíteni.
Jól esik „velük együtt” újra bejárni az írási folyamatot. Sokan viszont egészen mást olvasnak ki belőle, és ezekben az értelmezésekben is gyakran találok izgalmas gondolatokat. Egyébként is szeretek kritikákat olvasni a könyvemről, sokat tanulok belőlük, és ez a kis feszültség ezt most még izgalmasabbá teszi.
– Mennyiben más az irodalmi világ a politika által erőltetett világnál, amelyben kerek perec kimondják az anya nő, az apa férfi? Milyen alkotóként érzékelni a körülötted is szűkülő, légszomjas világot?
– Az irodalmi világ az egyik legbefogadóbb közeg, amelyről egy hozzám hasonló álmodhat. Kamaszkoromban leginkább futballista voltam, az értelmiségi léthez kevés közöm volt, és az irodalomba is későn, harmincnégy évesen csöppentem bele az Inkognitóval. Szinte csak pozitív élményeim vannak az irodalmi intézményekkel és a kollégákkal kapcsolatban. Hálás vagyok ennek a mikrovilágnak, mert nagyjából harmincöt éves koromig finoman szólva sem így nézett ki az életem. Mert az életem nem csak alkotóként zajlik. Amint kilépek a lakásom ajtaján, már nem a közepesen ismert író vagyok, hanem „csak” egy transz az utcán. Ez pedig egész más élethelyzet, más kihívásokkal. Többek között innen ered az érdeklődésem és empátiám a peremhelyzetben élők felé.
– És a politika, a hivatalos álláspontok?
– A politikai felcímkézés lényegében tönkretette mindazt, ami miatt a nyilvános megszólalásoknak bármi értelme volt, az individuális álláspontok teljességgel értelmezhetetlenné váltak. A megszólalók számára szinte csak csapdahelyzetek maradtak, furcsa bénultság, apátia.
Kész vergődés valamiről árnyaltan beszélni úgy, hogy ne legyen az egész valami semmitmondó híg lötty – de közben olyan állításokat se tegyél, amelyeket majd a szövegkörnyezetből kiragadva vissza lehet fordítani ellened.
A rám aggatott „címke” nagyon szűk és hamis képet mutat, mivel számtalan érzékenység és érdeklődési kör köt a világhoz. Ezek között éppúgy ott van az avantgarde black metál vagy az olasz futball iránti lelkesedés, mint az, hogy legszívesebben minden évben egy hónapot utazgatnék Erdélyben kocsival, biciklivel, gyalog. Aztán egy másikat Skandináviában, egy harmadikat meg a Földközi-tenger partján. És persze, ott van az is, hogy igyekszem szabadon megélni a nemi identitásomat. Örülök annak, ha ezeken az identitásokon túl egyre többen megtalálják egymásban az embert – miközben a hivatalos politikai álláspont ebben ellenérdekelt. Mintha egyenesen az lenne a cél, hogy az emberek ne is érintkezzenek, csak jó messziről nézzék egymást. Hogy féljenek és gyűlöljenek.
– Így pedig nehéz áttörni az egymás közötti falakat.
– Mondjuk szerintem ezen az sem segít, ahogy a hardcore LMBTQ-mozgalmiság is címkézi az úgynevezett többséget. Életszerűtlen nyelvhasználatot és olyanfajta érzékenységet kér számon rajta, ami szerintem a legtöbb ember számára érthetetlen vagy a saját személyes, mindennapi problémái miatt már-már irritáló. Ezekkel a példákkal csak azt szerettem volna érzékeltetni, milyen nyomasztó, hogy a politika által ránk erőszakolt címkék mennyi mindent elfednek belőlünk. Nem tudom elképzelni, hogy létezhet boldog élet, amely ideológiákból, kizárólag konzervatív, liberális vagy baloldali értékekből építkezik.
– Mintha a politika által gerjesztett ellenszenv egyre közelebb kerülne hozzánk.
– Igen, mert a politikai logika lassan elfoglalta a virtuális világunkat is. Sőt, most már elsősorban a virtuális világon keresztül furakszik be az életünkbe. Húsz évvel ezelőtt remegve mentem ki az utcára, az emberek közé. Ezt most akkor érzem inkább, amikor belépek a Facebookra. Az általad említett szűkülő, légszomjas világ számomra sokkal inkább a virtualitást jellemzi, az utcára kilépni lassan felüdülést jelent. Az utcán zajlik életem egyik legmeghatározóbb tanulási folyamata: napról napra kezelni azokat a reakciókat, amelyeket az emberekből kiváltok.
Ahogy telnek az évek, egyre jobban látom, hogy az esetenként negatív reakciók és ellenérzések mögött legtöbbször nem gyűlölet, sokkal inkább az ismerethiányból fakadó félelem vagy egyszerűen csak zavar húzódik.
Ezeket az eseteket megpróbálom én is empátiával kezelni, és úgy érzem, ez mindenki számára sokkal előremutatóbb, mintha bárkit fel akarnék világosítani vagy meg akarnék győzni arról, hogy mit kellene gondolnia rólam.
– A virtuális gyűlöletet is meg lehetne szelidíteni?
– Abszurd, de a virtuális világban sokkal nehezebb megtalálni a jó történetek helyét. Évek óta tervezem, hogy megírjam azokat a pozitív élményeket, azt a sok elfogadást, amit az emberektől kaptam a piacon, az utcán, a könyvtárban vagy az Aldiban. Aztán valahogy sosem lesz semmi az egészből. Mindig megijedek attól, hogy az egész póznak tűnne, giccsnek, debil, szentimentális lájkvadászatnak. Pedig szerintem nagy szükség volna az efféle gesztusokra is. Nekem ezek a pozitív példák mindig erőt adtak. A személyes jelenlétnél ugyanis nincs fontosabb. Akkor legtöbb esetben eltűnnek az ideológiák és a „politika által erőltetett világ”. Akkor csak te vagy és a másik ember, és ennek mindig van valami különös közelsége.
KISS TIBOR NOÉ korábbi művei: Aludnod kellene; Inkognitó.
