Az idő a remekműveknek dolgozik – Beszélgetés Forgách Andrással

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Két tragikus hirtelenséggel lezárult életmű, két soha be nem fejezett regény. Térey János és a nemrég megjelent Borbély Szilárd-szöveg kapcsán (itt olvashat róla bővebben) kicsit megint elgondolkodhattunk a torzók létjogosultságán, a kiadni vagy nem kiadni örök dilemmáján. A regényhez utószót író Forgách Andrással beszélgettünk a felejtésről, a torzók szépségéről és arról, hogy mennyi esélye van arra, hogy Borbély is tananyaggá váljon.

– Örök vita az irodalomban, hogy a torzóban maradt, tehát a szerző által nem jóváhagyott kéziratokat, meg szabad-e jelentetni. Íróként a barikád melyik oldalán állsz?
– Számomra teljesen egyértelmű a dolog, vagyis szerintem mindent ki kell adni, ami hozzáférhető. Engem bizonyos formátum fölött minden cetli, legyen bár összegyűrt ruhatári jegy vagy hivatali feljegyzés, szenvedélyesen érdekel. Kafka tett ugyan halovány kísérleteket arra, hogy ezt megakadályozza, de őszintén szólva nem minden kísérlete volt meggyőző.

– Vagyis Kafkától fölfelé minden jöhet?
– A hangsúly a formátumon van. Kafka vagy Dosztojevszkij esetében azon nincs értelme vitatkozni, hogy van-e jelentősége egy képeslap túloldalára, netán magára a képre firkantott pár szónak: van. Puskin zseniális portrékat rögtönzött barátairól az Anyegin szélére. Egy tökéletes műremeket és a lúdtoll által karistolt cikkcakkot manapság leheletnyi határ választ el egymástól. Persze működik a minden emberben ott lapuló voyeurizmus is.

– Anélkül talán nem is menne.
– Számomra a személyes a minden, mohón vetem magam az életrajzokra. Nem csak nagy írókéra, hanem úgy általában: és ilyeténképpen a József Attila elméjének működésébe bepillantást engedő Szabad ötletek jegyzéke, amelynek megjelentetése verte ki emlékezetem szerint honunkban először a biztosítékot, számomra kötelező olvasmány. A kritikai kiadások különben már régen élnek a hátrahagyott kéziratokban való turkálás adta lehetőségekkel.

– Mi volt e tekintetben a legutóbbi kellemes élményed?
– Nemrég olvastam el Mészöly Miklós Koldustáncának két változatát, és meg kell mondanom, hogy az író által átdolgozott és általa legitimnek tartott változat nekem kevésbé tetszik, mint az első. A két változat összehasonlítása nagy örömöt szerzett. De a fő szempont az a bizonyos titokzatos formátum, jelentőség, nagyság. Mert az életmű voltaképpen azt jelenti, hogy az élet is művé változik.

– Az olyan szerzőknél, mint Térey vagy Borbély, akik különösen híresek voltak arról, hogy az utolsó pillanatig, és néha még utána is, javítgattak a szövegeiken, különösen nehéz az olvasó dolga. Egy-egy ilyen torzó mennyiben írhatja át az egyes írókról alkotott képet?
– Attól függ, amitől lóg, mondaná erre a nagyapám. Pont ennél a két szerzőnél – eddig megjelent poszthumusz műveik alapján – nincs ilyesféle átírás, legföljebb pontosítás. Hol élesebbé, hol egyenesen tűélessé válik a fókusz, de az összkép azonos marad.

Ám még a torzó szó értelme is – lásd Rilke – megváltozott korunkban, manapság kifejezetten előkelő csengése van. A torzó szép.

Proust első vázlatlapjai az Eltűnt idők nyomában című regényfolyamához csak nemrég kerültek elő. Ilyenkor nem arról van szó, hogy ez a fölskiccelt kezdemény megváltoztatná a főmű helyét a világirodalomban, csupán lehetővé teszi, hogy friss szemmel olvassuk.

– Ez inkább a művek szempontjából fontos?
– Igen, a nagy műveknél szükségünk van a frissességre, mert száz év alatt sok minden rájuk szárad, mint a köztéri szobrokra. Habár némely köztéri szobroknak olykor kifejezetten jót tesz a patina és a galambszar. De egy mondat attól jó, ha látni tudok vele. Az új látószög fölfrissíti a szerző mondatainak érzéki élményét.

– Megengedőbben vagy szigorúbban kell-e olvasni egy torzót?
– Erre nincs recept. Mindenesetre kaland, mert felkínálja az eltévedés lehetőségét, az alternatívák kiszabadítják a művet a klasszicizálódás kalodájából, és ha az irodalom kalanddá tud válni, az egy piros pont az irodalom javára.

– Magad is írod, hogy sok beváltatlan ígéret maradt a regényben, köztük a címben szereplő fiú is. Mi tette számodra mégis izgalmassá és fontossá ezt a művet?
– A Kafka fiában Borbély jól láthatóan viaskodik az anyagával. Már pusztán az a tény, hogy egy ennyire exponált szerzőhöz kell lépten nyomon mérnie magát, el-elbizonytalanítja. Azonban a könyv nagy részében bírja szuflával. Ahol nem, ott a nagyon személyes, a családjában megesett történet, az önéletrajzi elem még nem teljesen találta meg a formáját, azaz a szerző nem tud eltávolodni kellően a tényleges történésektől. Ismerve az eseményeket, ez normális ésszel nem is elvárható, vagy legföljebb évtizedek múlva lenne lehetséges.

– Vannak kivételek is?
– Tadeusz Borowskit én többek között azért is csodálom, mert szinte közvetlenül a haláltábor után képes volt róla világirodalmat írni. Ez abszolút emberfölötti teljesítmény. Hogy Borbély pontosan milyen okok miatt választotta témájául, ürügyéül Franz Kafkát, az talán a Berlin – Hamlet című verseskötetéből lenne fölfejthető. Az írással való élet-halál kapcsolat lehetett az első motívum. A Kafka fiának megírásához viszont ez nem lett volna elég. Azonban az a képesség, hogy tűpontos és életszerű megfigyeléseket kapcsol össze az allegorikus gondolkodással, anélkül, hogy közben a nyelv elveszítené természetes lüktetését, nos, ez a példázat-alkotó készség megvolt Szilárdban is. Ez nála alkati: az elvont, elliptikus gondolkodásra való készség nála nem tanult adottság, hanem természetadta képesség.

– Számodra mi a könyv legerősebb oldala?
– Az egyik szép teljesítmény, hogy kibővíti a „Kafka fia” jelentését. Ha az író kezdetben el is játszott azzal a gondolattal, hogy megalkot egy tényleges, hús-vér fiúgyermeket abból a kósza hírből, hogy ennek az angyali lénynek, Franz Kafkának, mégiscsak volt egy gyermeke, egy idő után nyilván rájött arra, hogy olyan mondatokat sajnos nem tud írni, amitől ezt ő maga is elhinné. Viszont a mítosszá vált Kafkát nem egyszer sikerül kiszabadítania a mítosz bilincseiből.

– A szöveg sokat változott a megírása alatt? Ő is húzott belőle?
– Kimaradt egy jellemző életepizód, amit nagyon sajnálok. Ez itt részemről abszolút privát megjegyzés, és ha Szilárd engem megkérdez, biztosan rábeszéltem volna, hogy beleírja. Egy ízben Kafka mamája kilopta a fia zakójából kilógó Felice-levelet, és azonmód írt egy tipikus anyuka-levelet a számára ismeretlen nőnek azzal, hogy vegye rá az ő drága kicsi fiát arra, hogy többet egyen. Ettől Franz hisztérikus rohamot kapott, és Max Brodnak kellett bevetnie magát. Az anekdota csodálatosan ábrázolhatta volna a kettősséget, amely a könyv egyik alaptémája: a szülőknek mennyire fogalma sem volt arról, kiféle-miféle az ő gyerekük, illetve hogy az írás ama formája, amelyre Franz egyedül képes volt, teljesen összeegyeztethetetlen a normális élettel. Igen, Kafka, az Kafka fia volt. És az apja is Kafka fia volt. Ezt mondja el a könyv.

– Hogyan látod, miként alakult az utóbbi években Borbély Szilárd recepciója? Ott tud maradni az élvonalban, vagy sokat farag még ezen a felejtés?
– Fogalmam sincs. Habár jó úton van afelé, hogy mítosszá válva fogyatékosságai is erénnyé váljanak. Számomra az ő irodalmi jelentősége evidens, azt egy mondat elolvasása után már tudja az ember, hogy belül van-e azon a mágikus körön, amelyik nemhogy elviseli az idők változását, de jót is tesz neki.

Nagyon sokoldalú életművet hagyott maga után, formabiztonsága hibátlan, tragikus történeténél súlyosabbat, kikristályosítóbbat nehezen tudok elképzelni.

– Amíg Takaró Mihály kezében van az irodalmi kerettanterv marsallbotja, addig van esélyük az olyan íróknak, mint Borbély, bekerülni a magyar órákra?
– Nincs. Vagy ha igen, csak úgy, mint Kertész Imre: álságosan, tényleges kontextusától megfosztva, vagyis kiherélve. Röviden úgy mondhatnám: vagy Horthy Miklós érvényes, vagy Kertész Imre. Láttunk már ilyet. De Ottlik, Mészöly vagy Mándy a maguk korában könnyedén áttörték – jó, nem könnyedén, de áttörték –, a kultúrával játszadozó csinovnyikok és ideológiai komisszárok által felállított korlátokat. Ez csak idő kérdése. Az idő a remekműveknek dolgozik. Nem is kell hozzájuk egy ilyen szélsőjobboldali figura.

– Mi hiányzik leginkább Szilárd kapcsán?
– A vele való beszélgetések izgalma. Látszólag minden a legnagyobb rendben van, de ott lebeg a mosolyában valami furcsa túllét, máshollét. És ezt nem utólag, mármint a halála után érzékeltem, hanem már első találkozásunkkor is, ami egy vidéki színház próbatáblája előtt esett meg. Úgy néztünk egymásra, olyan hatalmas némaságon át, amit csak nagyon ritkán érzékel az ember. Még most is hevesebben dobog a szívem, ha erre gondolok.

BORBÉLY SZILÁRD legutóbbi művei: Nincstelenek; Hungarikum-e a líra?; Szemünk előtt vonulnak el.