PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Kati majdnem negyven, és nem nagyon tudja, hogy mit kezdjen az életével. Benne ragadt egy szeretői viszonyban, majdnem szerelemben, miközben a függetlenségről álmodozik. Bendl Vera első regénye a szerelem és a bennünk megbújó sötétség határait kutatja. A kései indulásról, az írói szerepről és arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha a főszereplője meghívná egy kávéra.
Kalligram, 191 oldal, 3990 Ft
– Kész regény az élete: Konrad Lorenz nyomán etológus akart lenni, majd asztaliteniszezett, filozófiát hallgatott, később élt néhány évet Jeruzsálemben. Mi volt az a momentum, ami végül az irodalom felé vitte?
– Ez lehet, hogy közhelyes lesz, de mindig is író akartam lenni. Talán eleinte író és etológus. Sokkal hamarabb, mint filozófia szakos, talán még annál is hamarabb, mint asztaliteniszező. Már hatévesen kitaláltam, hogy meséket és könyveket fogok írni, és attól kezdve folyamatosan szórakoztattam vagy éppen nyomasztottam a környezetemet valami korosztályos irománnyal. Eleinte mesével, aztán novellákkal, rövidebb krimikkel, nyilván írtam egyperceseket is, mikor mi hatott rám jobban.
– Ehhez képest elég kései lett az indulás.
– Lehet, hogy nem nagyon fiatalon jelent meg az első regényem, de szövegeken mindig dolgoztam. Egy-két novellát még meg is mutattam a szerkesztőknek, a 2000 című folyóiratban jelentek meg időről időre az utóbbi két évtizedben. Végül összeállt az első novelláskötetem, a Másik férfi, utána pedig több gyerekkönyv, de tény, hogy várni kellett rá. Azt hiszem, féltem a visszautasítástól, óvatosan mutogattam a szövegeket, legjobban valószínűleg azt szerettem volna, ha valaki eljön hozzám, és a tekintetemből kitalálja, hogy novellákat írok. Elmondja, hogy szerinte bizonyára van a fiókomban, titokban, egy jó történet legalább, és nagyon-nagyon szépen arra szeretne kérni, hogy esetleg hadd olvashassa el. Nyilván ilyesmi nem történt, én meg rettegtem megmutatni a próbálkozásaimat.
– Mi segített átlendülni ezen?
– Egy belső motívum talán. Az, hogy én az irodalom segítségével tudtam megbirkózni a világgal. Ez segített.
A zenéhez, képzőművészethez sokkal nehezebben férek hozzá, nem ezt hoztam otthonról, a szövegek viszont otthonosak. Minden felhevültségük ellenére meg lehet bennük pihenni.
– Hogyan képzelte el gyerekként egy leendő író szerepét?
– Gyerekkoromban azt hiszem, úgy képzeltem, hogy egy író nagyon szabad, sok helyre utazik, ha éppen szeretne. Senki nem mondja meg, mit csináljon, és ha kimozdul a szobájából, akkor elképesztően kreatív emberek veszik körül, akik inspirálják az alkotásban. Talán valami ilyesmi.
„Azt képzeltem, egy író nagyon szabad” – Bendl Vera (FOTÓ: Tillai Tamás)
– Mi volt a Majdnem negyven (itt olvashat róla kritikát) első felvillanása? Mikor kezdett el megjelenni maga előtt a regény főszereplője?
– Az első felvillanás az első fejezet volt, eredetileg novellaként funkcionált, csak aztán tovább írtam. Nem vagyok benne biztos, hogy Kati jelent meg először, inkább a helyzet. Hogy sikerülhet-e ezt megírni úgy, hogy működjön. Alapvetően nem a szeretői viszonyra gondolok, hanem arra a szerelemre, amelyikben fölborul az idő, és egymásra vetül a kamaszkor és a harmincas évek vége. Eleve az idő eléggé izgat. Hogy hogyan lehet megragadni nem lineárisan, és hogy miért ragaszkodunk olyan gyakran ahhoz, hogy elejétől a végéig meséljük a történeteinket, holott amikor megéljük, akkor ugrálunk az életünkben, a belső időnkben legalábbis. Nyilván ezzel az érdeklődéssel nem vagyok egyedül, ez világos, mindenesetre a kérdéshez mostanában gyakran vissza-visszatérek.
– Miről beszélgetnének, ha a regény világán kívül Kati meghívná egy kávéra? Mit kérdezne tőle?
– Őszintén szólva, inkább úgy képzelem, hogy ő vonna felelősségre engem. Hogy minek kellett ennek megtörténnie és minek kellett ezt megírni?
Ha nem írom meg, talán meg sem történik. Valahogy ez van a fantáziámban.
– Egyértelmű volt, hogy monológ lesz a regény formája? Vagy mással is kísérletezett?
– Nem, mással nem kísérleteztem itt. Ez a nő számított, és inkább az volt a kérdés, hogy sikerül-e éppen úgy összerakni a puzzle-t, ahogy szeretném. Néhány részt sokszor újraírtam, mások szinte semmit sem változtak.
Czene Márta művei
– A könyvről szóló kritikában Balogh Ernő a legnagyobb veszteségnek a tehetséges, fiatal nők elkallódását látja, amely a társadalom emancipációs készségének zavaráról tanúskodik. Mit gondol erről? Sok tennivalónk van még annak érdekében, hogy ez a zavar elmúljon?
– Igen, hát én Balogh Ernő interpretációját messzemenőkig elfogadom, de nem áll elképesztően közel hozzám ez a része. Ettől függetlenül igen, úgy vélem, hogy persze, sok teendőnk van ezen a téren rengeteg más teendő mellett, és egy időben valóban erősen foglalkoztatott a probléma néhány része. Meggyőződésem például, hogy az annyit nyúzott gyermekvállalási kedv attól nőne, ha a gyermeket váró anya mellé oda tudna állni nemcsak az intézményrendszer, amely nem teszi meg, hanem a saját közössége is a szomszédtól a haverokon át a boltos néniig, függetlenül attól, hogy van-e férje vagy nincs. Mindannyiunk látásmódját át kellene állítani, és ha úgy gondolnánk, hogy egy gyerek az öröm, bármikor is jön, nem feltétlenül életszakaszhoz kötött, vagyis ér egyetem alatt is vállalni meg topmenedzserként is, és egyébként meg közünk van hozzá, azaz nem az anyukának a dolga mindent, de mindent megcsinálni vele, akkor több gyerek is születne.
De ehhez biztonság kell, amelyikben az anya előre tudja, hogy nem törik össze az élete a szülés után. Ez nyilván javítana az emancipáció esélyein is.
– A szerető és a szingli lét ma már messze nem olyan stigmatikus nálunk, mint volt pár évtizede. Segített ebben az irodalom? A Majdnem negyvenhez hasonló regények, amelyek a jelenség gyökereit vizsgálják és mellőzik a társadalmi ítéletet?
– Nem tudom a választ. Nagyon remélem, hogy igen, hiszen számos kiváló irodalmi mű született az utóbbi években a témában, de cinikus kedvemben azért arra tippelnék, hogy a Szex és New York hat évada és a Bridget Jones filmes változatai többet hoztak ebből a szempontból.
– Milyennek látja ma egy pályakezdő lehetőségeit az irodalmi életben?
– Az irodalom abból a szempontból jó, hogy nincs korhoz kötve. Nagyjából akármikor el lehet kezdeni a többi művészeti ággal ellentétben. Aki balett-táncos akar lenni, annak gyorsan kell döntenie, az írók többet várhatnak. Ez mindenképpen pozitív. Azt, hogy az irodalmi siker pontosan min múlik, szerintem nehéz megmondani annak ellenére, hogy könnyű sok összetevőjét felsorolni.
– Nehéz ma írónak lenni Magyarországon?
– Erre mit is mondhatnék? Nem azt emelném ki, hogy lehetetlen megélni belőle, hanem – egyébként meg a sajtkrémet csak az asztalra kell tenni a kifli mellé, hogy reggeli legyen, az írás mellett viszont sok munkát kell vállalni, vagyis szinte lehetetlen megélni belőle – iszonyú nehéz megtalálni a fókuszt és az időt. Engem főként ez szokott nyomasztani. Ahhoz képest, ahogy gyerekkoromban elképzeltem az írást, az nagy különbség. És tanulság számomra, hogy egy szöveggel akkor is kell foglalkozni, ha nem megy. Ha másodszor és harmadszor sem megy. Persze egy idő után el lehet vetni, de két üresjárat még egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincs itt semmi keresnivaló. Ehhez idő kell és fókusz kell. Iszonyatos hiánycikk mindkettő, pedig ez lenne a kulcsa az egésznek.
BENDL VERA korábbi műve: A másik férfi.
