FALUSI DÓRA interjúja
Nem kevés szülő dilemmája, hogy mikor kezdje el az illemszabályokat megismertetni rakoncátlankodó gyermekével. A Rozmaring és Tarack viselkedni tanul című könyvben egy ikerpár kismalac történetén keresztül nyújtott hathatós segítséget ebben Miklya Luzsányi Mónika (a könyvről itt olvashat bővebben). Az íróval és pedagógussal az intézmények és a szülők felelősségéről, a társadalmi viselkedéskultúra jelentőségének csökkenéséről beszélgettünk.
– Sok szülő úgy gondolja, hogy az udvariassági szabályok megtanítása az intézmények – óvoda, iskola – feladata, és nem az övé. Mi erről a véleményed?
– Én is látom a felelősségnek ezt a fajta áttolását, de nem csak az illemtanban, hanem sok minden másban is. Az illem vagy a digitális eszközhasználat megtanítása a szülő feladata, mert ezt modellkövetés útján sajátítják el a gyerekek. Hiába mondok el, és tartatok be szabályokat az óvodában vagy az iskolában, ha a gyerek nem látja azt viszont minden nap otthon. Bármilyen szabályrendszert állítok fel például az illem területén, amelyben épp az óvoda nagyon erős, mert következetesen oktatják a gyerekeket az illemszabályokra, ha az nem kap megerősítést otthon, akkor a gyerek fejében az óvó néni mondandóját felülírják a házi szabályok.
– Pedig egy kisgyerek a napja jelentős részét valamilyen intézményben tölti.
– A követendő modell mégis az, amit otthon lát. Az illemre is otthon nevelünk. Fontos, hogy nem tanítunk, mert nem arról van szó, hogy leülünk, és elővesszük a szabálykönyvet. Hétköznapi módon élünk, és ha a gyerek azt látja, hogy amikor jövünk haza vagy megyünk a boltba, apa előre engedi anyát az ajtón, és nem vágódik előre mint a vadkan, akkor ez a gyerek számára is természetes lesz. Az alapvető figyelmességektől az emberek szíve meglágyul. És ha szülőként feladatomnak tekintem, hogy a gyerekem sikeres legyen az életben, akkor az, hogy illemre tanítom őt, miközben én is illedelmesen viselkedem, az bizony ennek egyik záloga.
(A SZERZŐ FOTÓI: Boudo Art)
– Az elmúlt három-négy generáció alatt a társadalmi viselkedéskultúra jelentősége folyamatosan csökkent. Mi lehet ennek az oka?
– Az, hogy a szülők nagy része sem nevelődött bele, főleg itt a keleti blokkban. Pontosan azért, mert a mostani szülők szülei, tehát a jelenlegi nagyszülők is a szocialista érában nőttek fel, ahol nagyon erős nyomás nehezedett az intézményi oktatásra és nevelésre. Hiszen az volt a cél, hogy a polgári nevelési elveket kiirtsák a társadalomból, és például az illemtan tipikusan polgári csökevénynek számított. A mai szülőgeneráció többsége a kommunista oktatási intézményekben szocializálódott, mert arról is gondoskodott a rendszer, hogy a szüneteket se kelljen a nagyszülőknél, rokonoknál tölteni, hanem különböző táborokba terelt, amelyek egyébként más szempontból nagyon jók voltak. De a teljes napunkat és évünket beszabályozták azzal a céllal, hogy jó kommunisták, a rendszer jó építőmunkásai legyünk. Ebbe az illem csak minimálisan fért bele, sőt, sokunk számára inkább ellenszenves lett, hiszen az egy parancsuralmi rendszer volt.
– Mi tűnt el és mi maradt?
– Nyilván a tiszteletet meg kellett adni és tartani, de az illem jó íze, ami a polgári társadalomban megnyilvánult a hölgyek és az idősebbek felé, vagy egyáltalán afelé, aki többet tud, mint én, az elveszett. A polgári tiszteletadás jó ízét irtották ki.
Megmaradtak az alapvető illemszabályok többek között az étkezésre vonatkozóan, de például az én korosztályomban azt, hogy miként kell halkéssel enni, már nagyon kevesen tudják.
Csak egy lecsupaszított alapillemtant tanultunk meg, és az összes többi szabály, amit az illem kategóriájába soroltak, az ennek a parancsuralmi rendszernek a része volt. Azzal a céllal, hogy a gyerek ne beszéljen vissza, mert mindig a felnőttnek van igaza, és ha véletlenül meg mer szólalni, akkor azt nyolc körmondattal ágyazza meg.
– 1989 után változott a helyzet?
– Jött a digitális kultúraváltás, ahol a virtuális tér anonim. Tehát nem tudom, hogy kivel beszélgetek, így eleve nem tudom betartani az illemszabályokat sem. Másrészt a virtuális térben a tudás teljesen demokratizálódott, tehát a hierarchia ereje, ami egyfajta etikettrendszert alakított ki, lecsökkent. Már az X generációs szülő (aki 1960 és 1979 között született – a szerk.) sem tudja a szabályokat, mert az ’56 után születettek gyerekkorára az volt jellemző, hogy a szüleik mindenben kiszolgálták őket, mondván a gyerek a legfontosabb. Így aztán természetes, hogy például a buszon ő ül le és nem az idősebb. Napjainkra pedig ezek a gyerekek váltak szülőkké. Sokszor ő maga sem tudja, és nem is tartja be az illemszabályokat, de nem azért, mert rosszat akar, hanem mert abban nőtt fel, hogy neki mindent szabad, neki mindent megadnak, és ő a világ közepe. Most, amikor neki is gyereke lett, szembesül azzal, hogy hoppá, nincs tekintélyem a gyerekem előtt. De miért nincs? Sok esetben azért, mert ő maga sem adja meg másnak a tiszteletet.
– Ezek alapján az illemtan kérdése egy sokkal mélyebbre nyúló, több generációt érintő téma. Mi volt a célod a könyvvel?
– Gyerekkorom óta szükségem van arra az érzésre, hogy a világ kerek. Amikor azt látom, hogy valami nem működik és defektes, főleg a családi kapcsolatok és a gyerek-szülő kapcsolat terén, akkor van bennem egy késztetés, hogy tegyek valamit ellene. A Rozmaring és Tarack viselkedni tanul nem csak egy cuki malackás könyv, hanem egy valós társadalmi problémára mutat rá. Igyekeztem egy modern családmodellt bemutatni mai karakterekkel.
Az is fontos volt számomra, hogy az illemszabályokat ne prédikálós stílusban hozzam be, hanem humorral átitatva. Görbe tükröt akartam tartani.
Elsősorban azoknak a szülőknek szól, akik egyrészt leülnek a gyerekük mellé, és olvasnak nekik, másrészt szeretik megbeszélni a problémákat. Akik érzékenyek arra, hogy a gyerekkel együtt alakítsunk ki normákat, rendet. Tehát hogy közösen gondolkodjunk a világ dolgairól, amelybe az illem is beletartozik.
– Hány éves kortól érdemes tanítani az illemet?
– Minél hamarabb kezdjük, annál jobb. Mivel a kamaszkor már arról szól, hogy levetünk minden szabályt, ezért az óvodáskor a legfontosabb, és az általános iskola alsó tagozata. Ebben a két időszakban a gyerek a szülőt még elfogadja abszolút tekintélynek, bár ebben azért már vannak változások a digitális kultúra miatt. Ekkor lehet átadni az alapvető értékeket. Mindegy, milyen területen. Ekkor van ideje a szülőnek, hiszen egy óvodás gyerekkel még sokat kell foglalkozni, így lehetőségünk van arra is, hogy begyakoroltassuk az élet természetes menetén keresztül. Ekkor még látjuk, hogyan reagál egy adott szituációban, tudunk korrigálni.
– Konfliktus esetén is?
– Ha támad egy konfliktus például a játszótéren, nem mindegy, hogy mi, szülők hogyan reagáljuk azt le. Lehet, hogy a mi gyerekünk agresszívan lép fel, vagy nem köszön szépen. De pontosan erről szól a dolog, hogy ott vagyunk, látjuk, és utána meg tudjuk beszélni. Hogyan történt, hogyan lehetett volna okosabban, hogyan lehetne úgy, hogy mindenkinek jó legyen, és ebbe már beleépíthetjük az illemszabályokat. Ebben a korban van talán a legtöbb időnk arra, hogy közösen átbeszéljük, kialakítsuk a normákat, és így a problémás helyzetek feloldása megtörténjen.
– Tehát ez egy tudatos feladat kell legyen a szülő részéről?
– Igen. A mai magyar társadalom egyik nagy problémája, hogy felnőttként sem kommunikálunk elég asszertíven, amikor egy probléma megoldásáról van szó. Sokszor nem tudjuk, mit jelent egy problémát megoldani, csak azt tudjuk, hogyan kell leuralni a másikat. De ha egy gyerek már kiskorában megtanulja a szülőtől – egyrészt a modellkövetéssel, másrészt a szituációk átbeszélésével –, hogy lehet ezt másképp is, akkor nem csak az illemet tanulja meg, hanem az asszertív kommunikációt is. Ráadásul közben a problémamegoldó készsége is fejlődik. Nem szerencsés kihagyni az ilyen nevelési lehetőségeket, mert ezek soha vissza nem térő alkalmak. És ekkor még a gyerek elfogadja, amit a szülőtől kap, a szülői mintát szeretné követni. Kiskamasz kortól ez már teljesen megváltozik, épp az ellenkezője lesz igaz. Az illemtannak és minden más olyan dolognak, amelynek be kell épülnie a személyiségbe, hogy felnőttként már zsigerből jöjjön, annak a tanítása, átadása minél korábban kezdődik, annál jobb. Amikor beszélni és járni kezd a baba, már érdemes ezzel foglalkozni.
– Magyarországon alig van olyan gyerekeknek szóló könyv, amely ezzel foglalkozik. Vajon miért?
– Mosonyi Aliz karolta fel ezt a témát (Illemtan gyerekeknek – a szerk.), én nagyon szeretem az ő munkásságát. Ezen az úton haladva, és ezt a hiányt érzékelve indítottuk el a Móra Kiadóval az Ovis Okosító sorozatot. Volt egy olyan pillanat a gyermekirodalmi kánonban, hogy amiben van didaktikus tartalom, az nem jó, mert a cél az, hogy a könyv szórakoztasson, vidám és izgalmas legyen. Én ezzel mindig vitatkoztam, szerintem például Janikovszky Éva művei is didaktikusak, mégis az ő munkássága a gyermekirodalom egyik csúcsa. Bízom benne, hogy elindulhat a változás ennek megítélésében, mert úgy gondolom, hogy az irodalom kihagyhatatlan eszköz a kezünkben a nevelés során. Egy gyerek, és főleg egy óvodás számára minden helyzet tanulási alkalom, mivel minden új. Akkor miért ne szólhatna erről az irodalom is?
MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA legutóbbi művei: Bibliai szuperhősök; Az ecsedi boszorkány; Mit tegyek a kütyüre kattant gyerekemmel?;
