Az irodalom nem igazolhat mindent – Beszélgetés Vanessa Springorával

KÖNYVTERASZ

Alapjaiban forgatta fel a francia irodalmi életet a Beleegyezés című memoár (itt olvashat róla bővebben), amely kendőzetlenül mesélt az ottani literatúra egyik legismertebb szexuális ragadozójáról, aki a kiskorú lányok és fiúk elcsábításáról írt műveinek köszönhette hírnevét. Vanessa Springora vallomása viszont megrendítő módon hívta fel a figyelmet a pedofiliára. Vele beszélgettünk könyve utóéletéről.

– A könyv megjelenése számos változást indított el a francia irodalmi életben. Még Franck Riester akkori kulturális miniszter is azt mondta, hogy „az irodalmi aura nem garancia a büntetlenségre”. Ráadásul ősszel Gabriel Matzneff bíróság elé áll.
– Valóban, a kultúra világában egész sor következménye lett a könyvemnek. Híres írók szólaltak fel és támogatták a fellépésemet, a megjelenés után újragondolták az irodalmi elismerések rendszerének működését, különös tekintettel a Renaudot-díjra, amelyet Gabriel Matzneff 2013-ban kapott meg. De ugyanígy annak az ösztöndíjnak a kapcsán is bekövetkezett változás, amelyet a Nemzeti Könyvközpont (Centre National du Livre) ítélt meg Matzneffnek, amelyet végül visszavontak. Később a Renaudot-díj zsűrijének egyik tagja, Jérôme Garcin le is mondott, Christophe Claro író pedig visszalépett a jelöléstől (annak ellenére, hogy a La Maison indigène című regénye akkor már a szűkített listán szerepelt – a szerk). Több szociológus is írt a regény nyomán a mű, valamint a művész személyének és az irodalomnak a szétválasztásáról a metoo-mozgalmat követően.

– Mi volt az ön számára a legfontosabb következmény?
– Az, hogy 2021 áprilisában a francia jogrendszerben módosították a kiskorúak védelméről és a szexuális bűncselekményekről szóló törvényt, amely szerint a beleegyezési korhatár most már tizenöt évre emelkedett. (Előtte tizenhárom év volt – a szerk.)

Egyszerre megrendítő és szédítő látni mindazt, ami a könyvem megjelenése után történt, és azt, hogy az irodalom mennyi mindenben képes még mindig átírni a régi szabályokat.

Mindazonáltal eljárási hiba miatt elmarad idén ősszel Matzneff tárgyalása, amint azt a pedofilellenes francia egyesület, a Kék Angyal (Association l’Ange Bleu) bejelentette. Ez sajnálatos, mert a Belegyezés kapcsán kibontakozott vita nagyon sok érdekes kérdést vetett fel a nagyközönség számára is, miszerint mit és milyen kritériumok szerint lehet elfogadni vagy megtagadni.

– Mit gondol, a MeToo nélkül is ekkora hatást váltott volna ki a memoár? Ha ez a mozgalom nem indul el, a társadalom ugyanígy reagált volna erre a témára?
– Úgy vélem, néhány évvel korábban a könyvemnek egyáltalán nem lehetett volna olyan hatása, mint amilyen most lett, ebben biztos vagyok. Emellett arról is meg voltam győződve, hogy csak egy nagyon szűk közönséget fog érdekelni mindez, tekintve, hogy az általam elmondott történet harminc évvel ezelőtt játszódik. A metoo-mozgalomnak egyértelműen nagy hordereje volt. Előtte globális szinten tagadták le a zaklatásokat, annak érdekében, hogy az áldozatok hangja továbbra se jusson el hozzánk, ezért én ezt a folyamatot hatalmas társadalmi fejlődésnek tartom. Szerintem a mozgalom középpontjában a beleegyezés kérdése áll. Néha egy könyv csodálatos módon találkozik a korával. De az írás idején egyáltalán nem számítottam arra, hogy a fogadtatás ilyen rendkívüli lesz.

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget az írás során?
– Nos, mivel ez nem egy regény, hanem az én történetem, amely az életem egyik nagyon bensőséges epizódját követi nyomon, ráadásul már eleve traumatizálva voltam Gabriel azon könyveitől, amelyekben a kettőnk kapcsolatáról ír, nem akartam, hogy az én regényem fájdalmat okozzon másoknak. Főként a fiamnak vagy az anyámnak, aki ráadásul nem kis szerepet játszott ebben a történetben.

Az volt a legnehezebb, hogy fel kellett fednem a szexualitásom részleteit, és nem tudtam, hogy a körülöttem lévő emberek hogyan fognak minderre reagálni.

Az öncenzúra ellen is küzdenem kellett, mert nagyon jól tudtam, hogy Matzneffnek még mindig sok követője és védelmezője volt abban a kiadói környezetben, ahol én is dolgozom. Ezért gyakran majdnem feladtam az írást a megtorlástól és az erőszaktól való félelmemben.

– A könyv megjelenése után a sajtón keresztül Matzneff írt önnek, és ez alapján semmit nem bánt meg. Mi a véleménye erről?
– Ez egy különösen erőszakos pillanat volt számomra, bár ez is része volt mindannak, amire a megjelenés kapcsán számítottam. Különösen megdöbbentett, hogy az az újság, amely azt állította, hogy megvédi a könyvemet, megadta a válaszadás jogát Matzneffnek, ezzel felhatalmazva őt arra, hogy közvetlenül hozzám szólhasson. Sőt felhasználhassa egyik szakító levelemet is, amelyet tizenöt éves koromban írtam neki. Nem csupán arról van szó, hogy ezt nem volt joguk megtenni, hanem arról is, hogy szabad utat adtak Matzneffnek, aki már előtte is folyamatosan kereste a lehetőségét annak, hogy nyomást gyakoroljon rám. Nekem itt az újságírók erkölcsi hozzáállásával volt komoly problémám.

– Megdöbbentő volt olvasni, hogy a kor szellemi nagyágyúi közül sok irodalmár és filozófus (pl. Cioran) hogyan reagáltak a történetére. Lehetségesnek tartja, hogy a francia értelmiségiek közül többen ma is elfogadják az ilyen élethelyzetet?
– Nem, azt hiszem a társadalom hozzáállása szerencsére drámaian megváltozott azóta. A pedofília ma már olyan téma, amelyről tabuk nélkül beszélnek nem csupán a könyvekben, hanem a moziban, színházban és a sajtóban is. Az egyházban jelen lévő pedofília is nagy zajt keltett az elmúlt években, egyre több ilyen feljelentésről tudni. Azt gondolom, hogy ma már egyetlen értelmiségi sem kockáztatná meg, hogy megvédje a felnőttek és a kiskorúak közötti szexuális aktus dekriminalizációját.

– A könyv egyik részében azt írja, hogy „tévedés azt hinni, hogy az írók olyan emberek, mint a többiek. Sokkal rosszabbak: vámpírok.” Befutott íróként is így látja mindezt?
– Az idézett szakasz azokra az érzésekre utal, amelyeket akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy a tinédzserkori énem visszatérő szereplő lesz Gabriel Matzneff könyveiben. Amikor rájöttem, hogy mindent, amit akkor meg- és átéltünk, felhasznál a műveiben, és ez kitörölhetetlen nyomot hagy a létezésemben. Vagyis kétszeresen is elkeseredettnek éreztem magam. De ma már szerencsére nem ezt gondolom minden íróról! Néhányan azonban igen, vámpírok, és ezt ki kell mondani. A művészet és az irodalom nem igazolhat mindent.

– A kritika nagyszerű írói debütálásként fogadta a könyvét. Folytatja az írást?
– Folyamatosan úgy szervezem az életemet, hogy legyen időm újra írni. Ez egy nagyon erős vágy bennem, főleg amióta megbékéltem a történetemmel, önmagammal és az irodalommal. Igen, alig várom, hogy újra írhassak.