FALUSI DÓRA interjúja
Az átfogó, minden kényes kérdést érintő Az iszlám és a 21. század című könyve (amelyről bővebben itt olvashat) kapcsán beszélgettünk az iszlám- és a Közel-Kelet neves szakértőjével sztereotípiákról, integrációs lehetőségekről és kudarcokról, valamint a kereszténység és az iszlám kapcsolatáról napjainkban. Nem utolsó sorban pedig arról, hogy mindez milyen hatással van a mai európai társadalmakra.
– Itthon nagyon keveset tudunk az iszlámról, pedig a világon a második legnagyobb vallás a kereszténység után, Magyarországon 10-15 ezer muszlim él. Ön hogy mutatná be az iszlámot egy olyan embernek, aki egyáltalán nem ismeri?
– Az iszlám egyike a három nagy, monoteista, vagyis egyistenhívő világvallásnak – a másik kettő a judaizmus és a kereszténység –, egyúttal az egyik legnagyobb civilizáció. Követői száma mintegy 1,8 milliárd fő, a trendek alapján néhány évtizeden belül a kereszténységet megelőzve a legnagyobb világvallás lesz. Az iszlám Bassam Tibi politológus professzor szavaival olyan „organikus” vallás, amely igényt formál az élet valamennyi területének szabályozására. Én ehhez hozzátenném, hogy „elvileg”, mert ez a gyakorlatban nem egészen így néz ki. A szekularizáció ugyanis teret hódít az iszlám világban, és például a politikum vagy a gazdaság szféráját az iszlám világ legtöbb országában nem az iszlám szabályozza.
– Az európai lakosság mit láthat mindebből?
– Az iszlámmal kapcsolatban rengeteg a félreértés. Széles körben elterjedt egy olyan általánosító, esszencialista iszlámkép, amely monolitikus tömbként, tértől és időtől, történelmi körülményektől, társadalmi feltételektől elvonatkoztatott „zárt rendszerként” láttatja. És amelynek mindenre egyetlen, kizárólagos válasza van, illetve minden szempontból meghatározza a muszlimok mindennapi életét, cselekedeteit. Ez az iszlám ráadásul Európától „idegen”, és saját „felsőbbrendűségétől” vezéreltetve a hit minden eszközzel történő terjesztésére tör. Napjaink iszlámképét ráadásul a közel-keleti, pontosabban az „arab iszlám” dominálja, jóllehet a muszlimok mintegy kétharmada nem az arab világban, hanem Kelet- és Délkelet-Ázsiában él.
– És mi a valóság?
– A tényleges helyzet egészen más. Az iszlám rendkívül heterogén, sokféle és sokszínű. Igen nagy a különbség mondjuk a szaúd-arábiai és indonéziai iszlám között. Fejlődéstörténetét – beleértve napjaink iszlámját is – az egymással vetélkedő értelmezések sokfélesége jellemezte és jellemzi. Az iszlám nem monolit egység, bizonyos szempontból helyesebb „iszlámokról”, mint iszlámról beszélni. És ami nagyon fontos: a világon élő muszlimok elsöprő többsége az iszlámot mindennapi vallásosságát gyakorolva éli meg, vagyis nem mint ideológiát, nem mint „politikai iszlámot”. És még valami: véleményem szerint az alapvető értékeket tekintve a három monoteista vallás között nincs lényegi – avagy másképpen fogalmazva: nincs áthidalhatatlan – különbség. Az iszlám kollektivista szemléletű: nem az egyént, hanem a társadalmat, a közösséget, a családot helyezi előtérbe. Többek között olyan deklarált értékei vannak, mint minden ember egyenlősége, a társadalmi szolidaritás vagy a társadalmi igazságosság.
– Azt írja, hogy „Európa nem színtere sem egy globális, sem egy regionális civilizációs-, kulturális-vagy vallásháborúnak, még ha sokan így is kívánják feltüntetni”. Emellett a könyvében sok szó esik az integráció és a vallásközi, illetve a kultúrák közötti párbeszéd jelentőségéről. Miért fontos mindez?
– A Pew Research Forum adatai szerint mintegy 25 millió főre tehető az Európai Unió tagállamaiban és az Egyesült Királyságban élő muszlim kisebbségek száma. Franciaországban közel 6, Németországban 5, az Egyesült Királyságban 3,5 millió fő, több országban pedig 1 millió körüli vagy feletti ez a szám. Ezek tények. Az iszlám tehát erőteljesen jelen van Európában, és a muszlimok aránya az európai lakosságon belül az előrejelzések szerint növekedni fog.
A fő kérdés tehát nem az iszlám és Európa, a muszlimok és az „őshonos” európaiak együttélésének ténye, hanem annak jellege, milyensége.
Természetesen nemcsak Európában, hanem globális szinten is alapvető jelentőségű az európai, a nyugati civilizáció és a bázisát képező kereszténység, illetve az iszlám vallás és civilizáció közötti viszony alakulása. E téren sokan hajlamosak egy mély törésvonalat látni, amely az iszlám – egyesek szerint az „Európától idegen iszlám” – és a kereszténység, az iszlám és a nyugati civilizáció között húzódik. Vagy még ennél is tovább mennek, és civilizációs- vagy vallásháborút vizionálnak.
– Milyen veszélyeket rejt ez a gondolkodás?
– Ez a szemlélet véleményem szerint amellett, hogy eleve nem állja meg a helyét, nagy szolgálatot tesz részint a dzsihádista, részint a szélsőjobboldali szélsőségeseknek. Ők ugyanis a „civilizációk összecsapása” teóriájának fő propagálói. Ezeket a félreértéseket, a kétségkívül meglévő kölcsönös bizalmatlanságot segíthet eloszlatni a párbeszéd, a dialógus, amely már jó ideje folyik a nagy világvallások képviselői között.
– Bassam Tibi német politológus euro-iszlám fogalma szerint az iszlámnak az európai modernitás részévé kell válnia. Sokan kritizálták őt azzal, hogy ez egy utópikus elgondolás. Mit gondol erről? Milyen módon és mértékben lehet helye az iszlámnak Európában?
– Tény, hogy Tibi koncepciója nem nélkülözi az utópikus elemeket, hiszen olyan értékrend – a felvilágosodás értékrendje – teljes átvételét várná el az európai muszlimoktól, amelynek meggyökerezése Európában is hosszú időszakot igényelt. Arról nem is beszélve, hogy ez az értékrend Európa nem-muszlim lakosságának körében sem mindenütt érvényesül maradéktalanul. Egyes tényezői, azok különböző értelmezése manapság is viták tárgyát képezi. Ráadásul jó néhány ponton ütközik az iszlám jelenlegi, hosszú évszázadok során kialakult értékrendjével.
– Mi lehetne a célravezető megoldás?
– Az Európában letelepedni kívánó muszlimok – ahogy azt az Európai Parlamentben nemrégiben elmondott beszédében a Muszlim Világliga főtitkára, Abdul Karím al-Issza is pontosan megfogalmazta – csakis úgy tudják érvényesíteni vallási és kulturális igényeiket, ha minden tekintetben alkalmazkodnak a befogadó ország alkotmányához és jogrendszeréhez.
Maximálisan betartják a törvényeket és jogszabályokat, továbbá tekintettel vannak a helyi kulturális normákra.
Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor, hogy ez nem asszimilációt jelent, vagyis teljes beolvadást a többségi kultúrába, amit gyakran összekevernek az integrációval. Előbbi a saját kultúra, identitás elveszítésével jár, míg utóbbi ezek megőrzésével. Előbbi a teljes beolvadás, utóbbi viszont a beilleszkedés.
– Ahogy említette, az iszlám több különböző kultúrában is számottevően jelen van. Mindenhol ugyanaz lehet az integráció kulcsa?
– Bassam Tibi mellett más teoretikusok is foglalkoznak az európai iszlám kérdésével. Az Európában élő muszlimok helyzete ugyanis – miután az egyes országokon belül a lakosság kisebbségét képviselik, vagyis a „kisebbségi iszlám” – jelentősen különbözik az iszlám világ nagy részét jellemző „többségi iszlámtól”. Ez egy olyan, az iszlám sok évszázados fejlődéstörténetéhez képest új helyzet, amely a muszlim vallástudósokat és más, mindenekelőtt modernista teoretikusokat is sok kérdés újragondolására, újraértelmezésére késztet. A dilemma lényege: hogyan élhet valaki teljes értékű muszlim életet egy „nem iszlám” többségű kulturális környezetben. Az európai iszlám a gyakorlatban egyébként régóta működik, jó példa erre Sadiq Khan londoni, vagy Ahmed Aboutaleb rotterdami polgármester esete. Mindketten gyakorló muszlimok, akárcsak az Európai, a német vagy a brit parlament muszlim képviselői, illetve a német vagy a francia hadsereg muszlim katonái. Lényegesen több muszlim őrködik Franciaország biztonságán – jegyzi meg Olivier Roy – mint ahány fenyegeti azt. Muszlimok milliói élik mindennapi életüket Európában, közülük sokan sikeresen integrálódtak. Sokan viszont sajnos nem.
– Európában sok helyen a migráns, bevándorló és muszlim kifejezések, a már említett Olivier Roy francia politológus szavaival élve, szinte felcserélhető fogalmakká váltak. Hová vezethet ez a folyamat?
– Kezdjük azzal, hogy a pszichológiában jól ismert tény, hogy egy külső csoportot az ember kívülről eleve homogénebbnek lát, mint a sajátját. Hajlamos úgy tekinteni rá, mint valamilyen „differenciálatlan masszára”, amelyben minden egyén mint a csoport reprezentánsa jelenik meg. Vagyis hajlamos az általánosításra, sztereotipizálásra.
A 2015–2016-os migrációs- és menekülthullám felkészületlenül érte az EU tagállamait, hatásait mind a politikai vezetés, mind a szakértők, mind a társadalmak komoly biztonsági fenyegetésként élték meg.
Ebben közrejátszott, hogy szinte egymást követték a radikális iszlamisták által Európában elkövetett terrorista merényletek. A „migráns” a politikai diskurzus egyik legnegatívabb kategóriájává vált, sokan közvetlen összefüggést láttak a migráció és a terrorizmus között. És miután a bevándorlók nagy része az iszlám világ valamelyik országából érkezett, ez csak felerősítette a muszlimokkal szembeni, az esszencialista-kulturalista megközelítés nyomán már korábban is tapasztalható előítéletességet, averziót.
– Ezek a kifejezések Magyarországon is egységesen pejoratív szavak lettek.
– Ebben a folyamatban Magyarország az élen járt, hiszen a Pew Research Forum felmérése szerint az EU tagállamai közül 2016-ban Magyarországon volt a legmagasabb a muszlimok elutasítottsága, negatív megítélése (72%). A muszlimokkal szemben ellenérzéseket táplálók aránya Kelet- és Dél-Európában több mint kétszerese volt a nyugat-európainak: Olaszország 69%, Lengyelország 66%, Franciaország és Németország 29%, Egyesült Királyság 28%.
– Milyen társadalmi hatása van ennek?
– Mindennek rendkívül komoly következményei vannak. A muszlimok negatív sztereotipizálása, az iszlám- illetve muszlim ellenesség – iszlamofóbia, „muszlimofóbia” – a részét képezte a felerősödő idegenellenességnek, ami szélsőséges esetekben az idegenekkel – muszlimokkal – szembeni gyűlöletig, adott esetben szélsőséges megnyilvánulásokig fajult. Olyan erőszakspirál jött létre, amelyben a két szélsőség – a dzsihádista és a szélsőjobboldali – kölcsönösen erősíti egymást.
– Van hasonlóság e két szélsőséges irányzat között?
– Bármilyen paradoxonként hangozzék is, a két szélsőségesség – egyik oldalon a radikális iszlamista, dzsihádista, a másikon a fehér nacionalista – szoros kölcsönhatásban áll egymással.
Kölcsönösen táplálják egymást, illetve a másikkal szemben érzett gyűlöletet.
Nem véletlenül terjedt el a szakirodalomban az „együttélő” (symbiotic) vagy a „szemet szemért, fogat fogért szélsőségesség” (tit-for-tat extremism) kifejezés. Komoly problémának tartom, hogy ez a nyíltan vagy burkoltan iszlámellenes diskurzus, amely korábban meghatározóan a szélsőjobboldalt jellemezte, a szélről egyre inkább átterjedt a „közép” felé. A muszlimellenes populizmus mind szalonképesebbé vált a jobboldali politikában, elfogadottá téve olyan politikusok nézeteit, mint például a holland Geert Wilders, aki szerint az iszlám világuralomra tör, és aki a Koránt Hitler Mein Kampfjához hasonlítja.
– A dzsihádizmus mellett tárgyalja az európai „ellen-dzsihád” mozgalmat is.
– Az elmúlt évek figyelemre méltó fejleménye a „fehér nacionalizmuson” vagy „fehér felsőbbrendűségen” alapuló szélsőjobboldali szélsőségesség megerősödése. A legnagyobb visszhangot Anders Breivik terrorakciója váltotta ki, amelynek 77 norvég fiatal esett áldozatául. A tettét – mint azt az 1518 oldalas kiáltványából megtudjuk – az „Európa saját vezetői által támogatott, demográfiai hadviselés formájában történő iszlám kolonizációja” elleni fellépés, „Európa visszaszerzése az etnikai európaiaknak” motiválta. Hasonló okokból gyilkolt meg 51 muszlimot az új-zélandi Christchurchben a magát „etno-nacionalista öko-fasisztának” nevező Brenton Tarrant, megakadályozandó, hogy a „muszlim betolakodók” meghódítsák, elvegyék az őshonos fehérek földjeit. Tarrant fő inspirálójának egyébként Breiviket tartja, de „pozitív példaként” felsorol jó néhány, fehér szélsőségesek által elkövetett terrorakciót is. Látható tehát, hogy egy-egy ilyen akció inspirálóan hat a hasonló érzelműekre. Szélsőjobboldali körökben elterjedt a „nagy lecserélés” (great replacement) koncepciója. Tarrant is ezt a címet adta a kiáltványának.
– Az európai dzsihádista merénylők háttere című fejezetben feltárja azt is, hogy a kulturális identitás zavarának milyen nagy szerepe van a radikalizálódásban. Több tanulmány is rámutat arra, hogy a terrorizmus elsősorban nem vallási, hanem szociális probléma, mert sokkal inkább az erős csoportkohézió játszik benne szerepet, mint a személyes hit.
– Komoly vita folyik a szakirodalomban arról, hogy mekkora szerepet játszik a vallás a radikalizálódásban, a terrorista merényletek elkövetésében. Különböző tudományágak képviselői kapcsolódtak be a kutatásokba, terroristák tucatjainak életrajzát, családi hátterét vetették alapos vizsgálat alá. Sokan jutnak arra a következtetésre, hogy nem a vallás a radikalizációhoz vezető elsődleges tényező. A dzsihádista merényleteket végrehajtó, általában a bevándorlók második generációjához tartozó fiatalok életmódja nem sokban különbözik korosztályuk nem-muszlim fiataljainak életmódjától. Ők is ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek: gazdasági-szociális marginalizációval, vagy azzal, hogy a társadalom perifériájára szorulnak. Olivier Roy egyfajta generációs válságról beszél, amelynek lényege a sehová nem tartozás, a „kulturális hontalanság” érzése. A radikalizáció egyfajta kiutat kínál ebből a helyzetből. Miután pedig a „piacon” jelenleg nincs más radikális ideológia, mint a dzsihádizmus, sok fiatal választja ezt.
– Az integrálódás lenne a probléma megoldása?
– Az igazi megoldást persze az integrálódás jelentené (mind a muszlim, mind a nem muszlim bevándoroltak esetében), ami rendkívül összetett folyamat, szociális, gazdasági, politikai, kulturális tényezők együttesének függvénye. Alapvető feltétele, hogy a bevándorlók részéről meglegyen az integrációs szándék, de legalább ennyire fontos, hogy az „őshonos” lakosság részéről is meglegyen a hajlandóság a bevándoroltak befogadására.
– Az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd a hatvanas években, a második vatikáni zsinat után indult el. A magyarországi keresztény egyházak kommunikációja azonban még mindig inkább kettős: nem minden esetben állnak ki a párbeszéd mellett. Amennyiben elfogadjuk, hogy a hallgatás nem jelent kiállást.
– A kereszténység iszlámmal kapcsolatos megosztottsága nemcsak a magyarországi keresztény egyházakra jellemző, hanem általában a keresztény tisztségviselőkre, legyen szó Magyarországról, vagy más országokról. Az iszlámellenes keresztény megnyilvánulások hátterében is ott találhatjuk egyfelől az iszlám negatív sztereotipizálását, másfelől pedig a kereszténység univerzalizmusából és az iszlám dogmatikai alapokon történő kritikájából következő egyfajta „keresztény felsőbbrendűséget”.
– Ferenc pápa „a találkozás kultúrája” jegyében egyre több muszlim vallási vezetővel találkozik. Támadják is őt ezért gyakran. Miért nincs egyéges keresztény kiállás az iszlám mellett?
– Ferenc pápa kiemelkedően fontos szerepet tölt be a két vallás közötti párbeszéd elősegítésében. Találkozása at-Tajjib imámmal, a szunnita iszlám fellegvárának számító kairói al-Azhar vezetőjével immáron rendszeresnek mondható. Ugyanakkor az iszlám és a kereszténység viszonya az elmúlt csaknem másfél évezredben erős hullámzásokat mutatott, széles skálán mozgott a másik elutasításától, ellenségként való kezelésétől annak elfogadásáig, a vele való együttműködésig. Nem szabad elfelejteni, hogy két térítő, saját magát univerzálisnak tartó vallásról van szó. Ez értelemszerűen befolyásolja az egymáshoz való viszonyukat, és szinte szükségszerűen vezet konfliktusokhoz. A történelmi múlt, a keresztények és a muszlimok történelmi emlékezetébe beivódott két negatív eseménysor – egyik oldalon a dzsihád, a másikon a keresztes háborúk –, ugyancsak megterheli a kapcsolatokat. Tegyük mindehhez hozzá, hogy nem csupán vallási-kulturális kapcsolatokról van szó. A vallási motivációk hátterében gyakran politikai-hatalmi tényezők húzódtak és húzódnak meg még napjainkban is.
ROSTOVÁNYI ZSOLT legutóbbi művei: A Közel-Kelet története; Együttélésre ítélve; Az iszlám világ és a Nyugat.
