FALUSI DÓRA interjúja
Nemrég megjelent gondolatébresztő könyvében több kulcskérdést is felvetett – ahogy az alcímben is fogalmazott – „kezdő halódóknak”: felelősségvállalásról, fenntartható társadalomról, a szabadság kicsiny köreiről (a kötetről itt olvashat bővebben). És amellett érvelt, hogy ne zombiként várjuk és éljük meg a jövőt. A környezetvédelem egyik legkiemelkedőbb hazai alakjával beszélgettünk.
– Az embernek nem környezete van, hanem világa, fogalmaz a könyvében, ezzel is hangsúlyozva azt a fajta szimbiózist, amellyel az élőhelyünkhöz kötődünk. Sokan gondolják azonban úgy, hogy a felborult ökoszisztéma miatt kieső természeti tényezők helyettesíthetők (lesznek) új technológiákkal. Ez lenne a jövő nemzedékének feladata?
– A technokrata világkép utolsó mentsége, hogy megpróbálja elhitetni, akkor is élhetünk emberhez méltó életet, ha elpusztítjuk a természeti létforrásainkat. A számítógéphez láncolt, mesterséges környezetben felnövekvő fiatalok hajlamosak bevenni ezt a maszlagot. Valójában nincsenek olyan eljárások, amelyek tartósan és tömeges méretekben pótolhatnák a tiszta ivóvizet, a jó levegőt, a termőtalajt, vagy a megszokott, stabil klimatikus viszonyokat. Az energiatermelésben épp most kezdünk visszatérni a megújuló, természetes forrásokhoz. A digitalizáció is rengeteg energiát fogyaszt, és olyan ritka földfémek tömeges kitermelését igényli, amelyek igencsak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. De ha már idézett, hadd tisztázzam: az embernek nem „környezete” van, mint a többi élőlénynek, hanem „világa”, ez pedig a tudás világa. Minden egyébhez csak nyelvi szimbólumok közvetítésével tudunk hozzáférni. A természethez is csak úgy, mint ami a világunkhoz tartozik, azaz ránk tartozik, nem csak körülvesz. Éppen ebből fakadnak az élővilággal kapcsolatos erkölcsi kötelességeink, amelyekről a könyv negyedik fejezetében írok.
– Az ökopolitika szerves része a fenntartható gazdálkodás is. Mit gondol, a fairtrade rendszer eddig miért nem tudott megerősödni, sőt igazából elindulni sem Magyarországon, holott az EU tagállamainak többségében az ilyen jellegű termékek már a nagyobb áruházláncok alapvető cikkeinek számítanak?
– A fair trade jószándékú öncsalás. Ameddig a termelő rendszerek nem fair módon működnek, hanem a hatékonyság, vagyis a haszon, vagyis a hatalom maximalizálásának logikája szerint, addig a fair trade csak szépségtapasz lehet a világgazdaság elfekélyesedő sebén.
(FOTÓ: Marjai János)
– Mi a véleménye a felszabadítás ökológiáról? Előmozdítja vagy késlelteti az egyén személyes felelősségvállalását a környezete iránt, ha Alkotmányba foglalják az ökoszisztéma alapvető jogait?
– Alkotmányba, imádságba és dalba is foglalhatjuk, ez nem sokat változtat a politikai és gazdasági viszonyokon, amelyek kikényszerítik a pazarló, örömtelen növekedést, ezek pedig megmérgezik a bolygót. A felszabadítás ökológiáján én valami mást értek: felszabadulást a személytelen kényszerintézmények, hálózatok és algoritmusok rabságából, a technikafüggő életforma alól. Ennek elemi politikai feltételei lennének a felelős részvétel a döntésekben, a közösségek önrendelkezésének megteremtése a tényleges szubszidiaritás elve szerint, és az emberi lépték helyreállítása a gazdaságban. Amikor az ökoszisztéma összeomlik, az ember „jogai” sérülnek, az értelmes munka, ép és szép környezet, megtartó közösségek, tartalmas emberi kapcsolatok, egyszóval a jó élet után. Az ökológiai politika nem környezetvédelem, hanem önvédelem.
– Az ökológiai politika valahol ott kezdődne, írja a könyvében, hogy megpróbáljuk elhagyni az „elektronikus tudatipart” és a digitális „rabszolgaságot”. A koronavírus miatt azonban az egyén életében hatványozottan megnőtt a digitális eszközök jelentősége mind a kapcsolattartás, mind a kikapcsolódás szempontjából. Mit gondol, a világjárvány milyen változásokat idéz elő az emberek környezettudatosságában?
– Sajnos, a járvány még inkább hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy a másik embert veszélyforrásnak, a digitalizáció teremtette virtuális környezetet élhető valóságnak lássuk. Talán, ha ennek egyszer vége lesz, vagy legalább szünet áll be a járványok között, jobban érezzük majd a különbséget egy szmájli és egy simogatás között, a neten való szörfölés és a szabadban való kóborlás között. Persze akadnak majd, akik az előbbit választják. Ők már zombik.
– Az utószóban kiemeli a nyugati demokrácia, az „európai lelkiismeret” jelentőségét abból a szempontból, hogy a globális ökológiai helyzetről ezekben az országokban lehet a legnyíltabban beszélni, vitázni. Nagyobb lenne a felelősségünk a többi kontinenshez képest?
– Az ökológiai katasztrófa egy civilizáció válságának lenyomata, a mi nyugati civilizációnké. A szabadkereskedelminek csúfolt világrend, a tömegpusztító fegyverek, a technológia rémuralma a Nyugat hódításai nyomán terjedt el az egész világon. A kínai gazdasági „csoda”, az arab terrorizmus, az afrikai népességrobbanás vagy az esőerdőket – és lakóikat – irtó brazil diktatúra képében saját modernizációs „vívmányaink” köszönnek vissza. S nem vitás, mi használjuk a legpazarlóbb módon a természeti forrásokat. Miközben gyönyörűen tudunk beszélni globális felelősségről meg környezettudatos életmódról. De ez is valami, a parlamentáris demokráciákban legalább nyíltan vitatkozhatunk ilyesmiről, és nem színtiszta képmutatásból sürgetjük a változást.
– Milyennek látja Magyarország jelenlegi helyzetét, jogrendjét a globális fenntarthatóság szempontjából, összevetve más uniós országokkal? Előre haladunk, vagy épp visszafelé?
– A környezet- és természetvédelem intézményrendszere az ezredforduló óta fokozatosan leépült, az állam maga mutat példát a törvénykerülő, természetpusztító magatartásból: különleges ipari övezetek, kiemelt állami beruházások, kemikalizáció támogatása stb. Mi még költségnek, kiadásnak, legfeljebb kínos kötelességnek véljük létforrásaink megőrzését a jövő nemzedék számára, miközben más európai országok már tudják, hogy még a szó szűken vett gazdasági értelmében is ez az egyetlen út, amely révén a jólét fenntartható.
(FOTÓK: Pixabay.com)
– Ahogy írja is: sorsot választ az, aki tétlen marad. Sokan azonban túlságosan kiszolgáltatottnak érzik magukat például a mindennapok vásárlásai során a multiknak, vagy döntéshozatali szinten a politikának. Ezzel persze egyrészt a saját felelősségüket is eltolják, másrészt viszont mit tanácsolna nekik, mi lehetne az ő első lépésük egy fenntarthatóbb élet felé?
– Rendszerszintű változás csak akkor lehetséges, ha a különböző szinteken születő kezdeményezések egymást erősítik: a háztartásban, a munkánkban, az iskolában, a közgondolkodásban és a magánéletben. És persze a helyi és országos politikában egymással párhuzamosan kellene megerősödniük. Ebben mindenkinek rengeteg tennivalója akad, minden rajtunk múlik, és aki azt állítja, hogy ő sajnos, semmit sem tehet, csak a kényelmét félti és a lelkiismeretét óvja.
– A járvány miatti korlátozások hogyan érintik a munkásságát, tervez például egy újabb kötetet?
– Igen, néhai barátomról, Karátson Gáborról készülök könyvet írni. A hazai ökológiai mozgalomnak ő volt a leginkább meghatározó szellemi vezetője. Festőművész, író, filozófus, a Duna-mozgalmak lelkiismerete, klasszikus kínai bölcseleti művek avatott fordítója és kommentátora. Az ELTE TÁTK Humánökológia Mesterszakon most zárult le az ő sokoldalú munkásságát bemutató kurzusom. S nagyon szeretnék végre egy újabb szöveggyűjteményt szerkeszteni az ökofilozófia ma már rendkívül gazdag, itthon lényegében ismeretlen irodalmából. Ehhez keresnék vállalkozó szellemű könyvkiadót.
LÁNYI ANDRÁS legutóbbi művei: Elképzelt közösségeim; Oidipusz avagy a Természetes ember; Az ember fáj a földnek. Utak az ökofilozófiához
