Az oktatás botrányos állapotban van – Beszélgetés Kiss Judit Ágnessel

FALUSI DÓRA interjúja

A nyolcéves Zsófi bár szeretne, mégsem lehet olyan, mint a többiek: az egyik végtagján alkar nélkül született. Kiss Judit Ágnes meseregényében az ő sorsán keresztül korunk egyik legégetőbb kérdését feszegeti: a kirekesztést. De vajon milyen lehet az iskola egy olyan társadalomban, amelyben egyre inkább kezdenek elharapózni az indulatok, és a gyűlölet szinte elvárt reakció a tőlünk eltérőekkel szemben. Többek között erről is beszélgettünk.

– Bár néha látjuk őket az utcán, a buszon, nagyon keveset tudunk a végtaghiányos gyermekek mindennapjairól. Honnan jött A csodabogár ötlete (a könyvről itt olvashat bővebben)?
– Egy barátnőm kért meg rá, aki szülőként érintett. Bízott az írói képességemben, és engem ajánlott A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványnak, amely ezt a mesét egy iskolai projekttel együtt megálmodta. Természetes volt, hogy igent mondok. Eredetileg csak az alapítvány számára jelent volna meg néhány példányban, de ragaszkodtam hozzá, hogy forgalomba kerülve másokhoz is eljusson. Azt hiszem, nemcsak a végtaghiányosoknak tud szólni, hanem bárkinek, akit valakik elutasítottak, kiközösítettek, kigúnyoltak. Aki már érezte magát kívülállónak, másnak. Aki már érezte magát rosszul az iskolában vagy bármilyen közösségben.

– A főszereplő Zsófit, úgy tűnik legalábbis, nem zavarja a testi hiányossága. Sokkal inkább a környezetének, diáktársainak reakciói bántják. Milyen tapasztalatod van az iskolai kirekesztéssel kapcsolatban?
– Szerencsére olyan iskolában tanítok, és a lányom is olyan helyre jár, ahol nem jellemző az ilyesmi. De hallom a szülőtársaktól, kollégáktól, hogy mennyire komolyan jelen van a kiközösítés, a zaklatás. Persze legkomolyabban maguk a zaklatók a sérültek, nekik is szükségük volna segítségre, hiszen egy egészséges személyiségű gyerek nem fogja gúnyolni, bántalmazni a társát.

Sajnos az egész társadalomban erősödik a kirekesztés, az elutasítás – ez a beteg társadalom tünete.

Meggyőződésem, hogy sokat tehet a pedagógus, sokat tehet az élményalapú oktatás, a művészeti nevelés, a drámapedagógia, a csapatépítés. Minden, amit a mostani iskola és az új alaptanterv elhanyagol, háttérbe szorít.

– A könyvedben nem csupán az iskolatársak, de a pedagógusok reakcióiból is látunk elfogadót és elutasítót. Mit gondolsz, melyik jellemző ma inkább a magyarországi iskolákban?
– Én el vagyok kényeztetve, a mi sulink – Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium – igazi oázis, válogatott gyerekekkel és tanárokkal. De még ott is megrökönyödtem néha azon a hangon, ahogy a diákok egymással képesek beszélni. A Marshall Rosenberg-féle együttműködő vagy erőszakmentes kommunikáció sakálnyelvnek nevezi azt, amikor ítélkezünk, számonkérünk, megbélyegzünk ahelyett, hogy a saját érzéseinket és szükségleteinket fejeznénk ki másoknak. Sakáltársadalomban élünk. Sakálok neveltek minket sakálokká. És nagyon nehéz megtanulni ezt az erőszakmentes „zsiráfnyelvet”, amikor tekintettel vagyok a másik igényeire, de a sajátjaimra is.

– Mindennapossá vált a probléma?
– Rettenetes történeteket mesélnek a kollégák. És nem véletlenül olvasunk öngyilkos kamaszokról, akik a társaik zaklatása elől menekülnek a halálba. Ez csak a jéghegy csúcsa.

Az iskola mindig leképezi az országot. Amikor kormányszinten gyűlöletet szítanak, akkor ne csodálkozzunk, ha ez megjelenik az iskolákban.

Ahogy azon se, hogy a pedagógusok, akiket semmilyen szinten nem becsül a társadalom, kiégnek, bántalmazóvá válnak. Már ha nem eleve voltak alkalmatlanok a pályára, sőt, akár minden más pályára. Hiszen ki menne tanárnak, ha egyszer a vasúti váltókezelő többet keres, mint a pedagógus, akire elvben a legfontosabbat, a jövőt, vagyis a gyerekeket bízzuk.

– A nem túl toleráns iskolai légkör tesz minket mogorva felnőttekké? Vagy épp fordítva történik: mogorva felnőttekként már elképzelni sem tudunk egy szabadabb, csak a gyerekekre koncentráló iskolát?
– Látom a szülőkön azt a hozzáállást, hogy ha mi kibírtunk egy bántalmazó, poroszos, autokrata oktatási rendszert, akkor kibírják a gyerekeink is. Ha a szülők az asztalra csapnának, könnyebb lenne változtatni. De a legtöbben azt sem tudják, hogy az iskola lehet személyközpontú, lehet demokratikus, lehet élményalapú, lehet játékos. Csak azt ismerik, amibe belenőttek. Ezért lehet megcsinálni az iskolákkal azt, amit állami szinten tesznek: központosítás, lebutítás és túlterhelés. Rabszolgaképzés. A közoktatás botrányos állapotban van. A tanárok némelyike emberségből, hivatástudatból próbálja ellensúlyozni a rendszerhibát, de egyre kevésbé lehet, hiába mennek el a falig.

– Mi lenne az ideális oktatás legfőbb feladata?
– A közoktatás célja az lenne, hogy kiegyenlítse a különbségeket a gyerekek között. Hiszen egy gyerek jöhet diszfunkcionális családból, rossz anyagi helyzetből. Ha az iskolában, sőt, akár előbb, már az óvodában, bölcsődében szeretetkapcsolatot, biztonságot talál, odafigyelnek rá, motiválják, akkor a gyerek rugalmas lesz, képes leküzdeni a hátrányt, meg tud gyógyulni! De a mostani oktatási rendszer csak rátesz egy lapáttal ezekre a különbségekre. A rendszerváltás óta minden kormány csak beszélt, de az oktatást nem reformálták meg. Mert nem éri meg rövid távon. Húsz év után látszanak csak az eredmények.

Amíg az oktatás nem lesz gyerekközpontú, nem nő fel egészséges generáció, nem tudunk megszabadulni a gyűlölködés, bántalmazás ördögi körétől: engem bántottak gyerekként, én is bántalmazóvá válok.

A megoldás a közoktatásban volna. Meg lehet tanítani már egy óvodás gyereknek, hogyan kommunikáljon, hogyan legyen empatikus. Sőt azt mondom, ez a természetes. A traumák ölik ki ezt a képességet a gyerekekből.

– A csodabogár megküzdési stratégiát is kínál a gyerekeknek: nyissanak a környezetük felé, próbáljanak meg barátkozni még akkor is, ha nem éreznek hozzá elég bátorságot magukban. Mindenki a saját sorsának a kovácsa?
– Minél mélyebben, minél korábban sérül valaki lelkileg, annál diszfunkcionálisabbak lesznek a túlélési stratégiái. Annál erősebben működnek ezek a sémák, annál nehezebb lesz a saját sorsa kovácsának, nem pedig áldozatának lenni. Amiben biztos vagyok: a szeretet ellen mindenki védtelen. Egyszerűen így vagyunk kitalálva. Ha valaki folyamatosan szeretetet kap, megszelídül. Ahogy egy menhelyről hozott agresszív vagy rettegő kutya egy szerető gazda mellett. Mindnyájan meg tudunk szelídülni.

– És mi kellene ehhez?
– A legfontosabb, amit tehetünk, az önismeret. Ez az elsődleges kötelességünk. Mert akkor nem leszünk mérgező személyiségek. Aki foglalkozik az önismerettel, az megszereti magát, elfogadja magát, és akkor lesz képes másokat megszeretni és elfogadni. Nem tudom, emlékszik-e még valaki Gyökössy Bandi bácsi lelkész, pasztorálpszichológus nevére. Ő írt, beszélt az „ellenjárat törvényéről”. Amikor valaki rosszat tesz neked, akkor tegyél neki jót. Ahogy erről beszél Jézus is: „a gonoszt jóval győzd meg!”. Én kipróbáltam az ellenjárat törvényét, és lettek így a barátaim olyanok, akik először lenéztek, elutasítottak. De ez nem megy, amíg nem vagy erős magadban. Ezért mondom, hogy önismeret nélkül vaksötétben tapogatózunk a kapcsolatainkban. Ezzel együtt nem mindenre megoldás az erőszakmentes kommunikáció sem. Van olyan helyzet, amikor a bántalmazó elől menekülni kell, nincs mese.

– Te is tapasztaltál már hasonlót?
– Tapasztaltam bántást, gúnyolódást és tapasztaltam elfogadást is. Csodabogár a mesében azokat mondja Zsófinak, amiket én magamnak mondtam, hogy helyt tudjak állni különböző közösségekben a gátlásosságom, a másságom ellenére. Azt hiszem, egy terapeuta is hasonlókat mondana. Csodabogárra azért hallgat Zsófi, mert Csodabogár természetfölötti. De talán egy jó pedagógus is tud ennyit segíteni. Főleg akkor tudna, ha nem egy harmincfős osztályban kellene mindent észrevennie. Ha csak egyetlen felnőtt akad, aki hisz egy bántalmazott gyereknek, és hisz benne, sokszor már az is elég lehet, hogy megmentse.

– Babaróka című mesédnek már látható a színházi adaptációja is. Milyen érzés a megelevenedett történeteidet nézni?
– Nagyon szeretem, amikor a kétdimenziós történetek egyszer csak háromdimenzióssá válnak. Élvezem azt is, ha a színészek vagy a rendező beletesznek egy-két mondatot, plusz poént, kicsit a saját kedvükre formálják, hiszen nem szent szöveg! Az a fontos, hogy a sajátjuknak érezzék, akkor fog élni. Nagyon örülök annak is, ha a verseimhez dallamok születnek. Ebben az előadásban a Tesó című versemhez írt Szászi Petra izgalmas zenét, ami az előadás fináléjaként hangzik el. Minden ilyesmi plusz életet, plusz színt ad egy szövegnek.

– Az utóbbi években főként prózával, regénnyel és mesékkel jelentkeztél. Nem hiányoznak a versek?
– Nekem nem, hiszem folyamatosan írom őket! Remélem, az olvasóknak egy kicsit hiányoznak. Évek óta kész a verseskötetem, másfél éve halogatjuk a megjelenést. Nem kell magyaráznom, mi minden jött közbe. De most már – ha minden igaz – karácsonyra tényleg megjelenik a Szlalom, a 2012 óta írt verseim gyűjteménye. Keressétek, olvassátok!

KISS JUDIT ÁGNES legutóbbi művei: Zsálya hercegnő és az öregnek hitt herceg; A tündérkeresztanya; Bűbájoskönyv.