Isabel Allende: Tengernek karcsú szirma | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Sok író tehetségét próbára teszi a 20. századi szenvedések ábrázolása. Isabel Allende higgadt, visszafogott hangja viszont igen árnyaltan meséli el a spanyol polgárháború következményei elől menekülő Víctor és Roser viszontagságait. Akik sem Franciaországban, sem Chilében nem lelhetnek új hazát. A száműzetés és bolyongás felkavaró regénye.
A chilei írónőt szerencsére nem kell különösebben bemutatni a magyar olvasónak. Korábban az Európa kiadó, most pedig a Geopen jelenteti meg sorban a regényeit. Kis túlzással olyan irodalmi exportcikke ő Chilének, mint Kolumbiának Márquez, Argentínának Cortázar vagy Borges, hiszen művei több mint harmincöt nyelven jelentek meg és 60 milliónál is több példányban keltek el. Irodalmi rangban talán (?) nem áll az említettek mellett, de azt már rég tudjuk, hogy egy-egy író hatását nem a díjak szabják meg: ez mindig az olvasókon áll.
Be kell vallanom, jómagam kicsit ódzkodtam tőle. A borítók és a regénycímek, akárcsak Elena Ferrante esetén (akinek legújabb regényéről itt olvashatnak), azt sugallták nekem, hogy kissé olcsóbb műfajról van szó, romantikus lányregényekről. De ahogy Ferrante esetében, úgy Isabel Allende esetében is hatalmas csalódás ért, már ha le lehet írni a kellemes döbbenetet, ami a Tengernek karcsú szirma kapcsán ért. Közben persze az is kiderült, hogy a műveletlenségem csapdájába is beleestem, hiszen a címbéli metafora Pablo Nerudát rejti: ő nevezte így Chilét.
A regény viszont nem is lehetne karcosabb. A spanyol polgárháború utolsó előtti évében, 1938-ban kezdődik, amikor lassan mindenki számára nyilvánvalóvá válik, még ha nem is ismerik be nyíltan, hogy a köztársaság ügye vereségre van ítélve. Franco és lázadó csapatai a német és olasz fasiszták, illetve a marokkói mórok hathatós támogatásával egyre nagyobb részt foglalnak el az országból, és már közelednek Katalónia, azon belül is Barcelona felé. A városban egyre ínségesebb állapotok uralkodnak, „már nem maradt sült húsnak való macska, se galamb levesnek”, az olaj luxusnak számít és motorolajjal keverik, hogy „kiadósabb legyen”. „Az emberek beültették a fürdőkádakat, illetve a balkonokat.”
Hőseink az ötven éven át zenét tanító, szabadgondolkodású professzor két fia, Víctor és Guillem Dalmau, illetve a család fogadott lánya, a nappal zongorázni tanuló, éjjel pékségben dolgozó Roser Bruguera. Víctor egykori orvostanhallgatóként a város katonakórházában látja el az egyre nagyobb számban érkező sebesülteket, míg öccse, a jóval hevesebb természetű Guillem a fronton harcol. A történet igazából az addig elpusztíthatatlannak hitt apa váratlan halálával indul, aki nem akármilyen éleslátással nem csupán Guillem halálát jövendöli meg, de a köztársaság bukását is, illetve a közelgő megtorlást, Franco kérlelhetetlen bosszúját, amely lesújt mindenkire, aki nem jobboldali, nem az egyház feltétlen híve. Ezért Víctornak meg kell ígérnie, hogy a családot az első adandó alkalommal Franciaországba menekíti. Ez már nem gyávaság, magyarázza a fiának, hanem túlélés.
Ám mire a pillanat elérkezik, Roser már Guillem gyermekét hordozza a szíve alatt, így Víctornak nincs is szíve elmondani a tragikus hírt. Ráadásul édesanyja, Carme alig akarja elhagyni a várost, úgy érzi nem képes hátat fordítani az életének, és a száműzetésnél is jobb a megtorlás, „mindenkit mégsem végezhetnek ki”. Végül mégis nekivágnak az ismeretlennek, de akkor még nem is sejtik, hogy messze nem Franciaország lesz a végállomás. Előbb Chilében próbálnak gyökeret ereszteni, ám amikor ott Pinochet veszi át a hatalmat egy katonai puccs révén, hamar ráébrednek, hogy cseberből vederbe kerültek: tovább kell menniük Venezuelába.
„Nagyon keveset kellett kitalálnom, mert az alapos kutatás során, amit minden könyvnél elvégzek, túlságosan is sok anyagot találtam”, írja Allende a könyve kapcsán. Szerencsére ez a sok anyag egyrészt nem nyomja agyon a könyvet, marad elég hely a fikciónak, az ügyesen terelgetett sorsoknak, másrészt kellő súlyt ad a szövegnek. A spanyol polgárháborúról kevesebbet tudó olvasó például meglepődhet azon, hogy a korábban istenített köztársaságiak – Picasso, Orwell, Hemingway, Capa, a Lincoln zászlóalj vagy épp Lorca miatt – sem voltak angyalok. (Bár jó kérdés, hogy melyik háborúban képes az eszme megőrizni tiszta eszmeiségét, bűn és vér nélkül.) Nem egy embertelen és kegyetlen gaztett fűződött az ő nevükhöz is (a köztársaság pártjai parancsot is adtak a forradalmi eszmével cseppet sem összeegyeztethető – papok és apácák elleni – gyilkosságok beszüntetésére, nem sok foganattal). Ugyanilyen megdöbbentő az is, hogy miképpen fogadta Franciaország azt a félmillió menekültet, akik pár nap alatt érkeztek a határhoz. Megrázó, ahogy Allende lefesti az exodust, a reménytelen menekülést.
A száműzetés kapcsán pedig már a saját tapasztalataival is tudta színesíteni, elmélyíteni a regénybeli hősök viszontagságait, hiszen a katonai junta elől Allende családjának is menekülnie kellett 1975-ben (rokona volt a meggyilkolt chilei elnöknek, Salvador Allendének), szintén Venezuelába, ahol 13 évig maradtak. Csak 1990-ben tért vissza hazájába.
Remek írói döntéssel nem próbálja felülstilizálni sem a kikutatott, sem az átélt szenvedéseket, a regényt sokkal inkább visszafogott, higgadt hang jellemzi, mintha már-már tudósítást olvasnánk, de épp emiatt lesz igazán drámai a regény. Ugyanakkor Dornbach Mária fordításaiban kijönnek azok az ízek is, amelyek miatt nagyon lehet szeretni a dél-amerikai irodalmat. Egy szó mint száz: tűpontos, árnyalt és igen jól gördülő regénnyel lettünk gazdagabbak, amely kellő empátiával mesél a 20. századi otthontalanságról, amely hiába játszódik tőlünk több ezer kilométerre, mégis szívszaggatóan ismerős.
ISABEL ALLENDE legutóbbi művei: Maya naplója; Távoli sziget; Lelkem, Inés.
