PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Magyarországon született, és hétéves volt, amikor szüleivel a svájci Luzernbe emigrált. Ott lett író, majd műfordító, a magyar irodalom egyik legfontosabb tolmácsolója. Nemrég megjelent regénye (itt olvashat róla bővebben) kapcsán beszélgettünk a svájci évekről, a bevándorlás élményeiről, az íróvá válásról és a magyar irodalom külföldi presztízséről.
– Egy helyszínen és négy idősíkon játszódik a történet. A regény helyszínét – egy házak ölelte mező – igen részletesen és érzékletesen ábrázolja. Ez a hely az ön életében is fontos volt?
– Ez a hely létezik, és nagyon is fontos volt az életemben. A leírt ház az első lakhelyünk volt a kivándorlásunk után Svájcban, Luzernben. Sok részlet tényleg az akkori életemhez kötődik, de mivel mindez része a regény fikciójának, ugyanakkor fiktív is.
– A regény minden oldala azt sugallja, hogy mennyire fontos a hely szelleme, hiszen századok és évtizedek beszélnek hozzánk a falakból, a fákból. Hogy látja, vajon a pillanatnak élő mai embernek is ennyire fontos ez?
– Nem igazán hiszek abban, hogy a mai emberek a pillanatnak élnének, legalábbis nem abban az értelemben, hogy jelen lennének a jelen pillanatban. Nincsenek jelen, el vannak terelve, a figyelmükkel együtt. Persze hogy nem érdekli őket a századok beszéde, és nem is hallhatják meg. Azt csak akkor lehet, ha jelen van az ember. Szerencsére akadnak ilyenek, nem sorolható mindenki a mai elterelt ember kategóriájába. A híres happy few-ről van itt szó, vagy talán többen vannak? Nem tudom. Talán többen, mint gondolnám.
– A négy idősíkból kettő a 20. a századba, egy a jelenünkbe és egy a 15. századba kalauzolja el az olvasót.
– Számomra a kiindulópont a 20. század hatvanas évei voltak. Ezekben tükröződnek az emigrációs tapasztalataim, és engem az érdekelt, hogy milyen bevándorlóként megjelenni egy helyen, amikor az éppen változóban van.
Ez az átváltozás sok régi hangot hozott felszínre, amit talán éppen a migráns hall meg a legjobban. Például a húszas évek hangjait, amelyek a hatvanas évek romjai között visszhangoznak.
Vagy a 15. század hangjait, amikor még csak egy rét volt itt, de már kezdődött összesűrűsödni az atmoszféra amiatt, hogy néhányan érdeklődni kezdtek a hely iránt. A 21. század szintjén pedig az érdekelt, hogy a modern világban ebből az egészből mi marad meg és milyen formában.
– Milyenek voltak az első emigrációs évei Svájcban? Hamar befogadták?
– A gyerekek – persze nem mind, csak a fiúk – az iskolában eleinte rosszul bántak velem, mert nem tudtam a nyelvüket. De ez rövid ideig tartott. Pár hét alatt meg kellett tanulnom a svájci dialektust, azután már jobban mentek a dolgok, és én svájci kislánynak kezdtem érezni magam. Mi azért mindig egy kicsit mások voltunk, már csak azért is, mert egy nagyvárosból jöttünk, más ritmusérzékkel, más kulturális és társadalmi felkészültséggel. Ez a szüleimnek volt nehezebb, én beleéltem magam egy svájci iskolás- aztán egyetemista életébe. És a kor is érdekesebb lett ’68 körül, még a merev svájci társadalom is megmozdult.
– Mikor dőlt el, hogy író lesz, és hogy az írásból fog megélni?
– Az első könyvem hat, kis formátumra összevágott, és egy pamutszállal összevarrt papírlapból állt, amit előre elkészítettem. Nem jutott eszembe, hogy először a történetet kellene megírni, és csak azután összevarrni az oldalakat, úgyhogy gondjaim támadtak a végén, a margóra is kellett írni. Nyolcéves lehettem, és tudtam, vagy legalábbis éreztem, hogy ez az én pályám. Mondtam is a többi gyereknek, hogy író akarok lenni, amikor erről kérdeztek. Furcsán néztek rám. Arra viszont, hogy az írásból meg is kell élni, jó ideig nem gondoltam. Aztán kezdtem rájönni, hogy mellette mással is kellene foglalkozni, így aztán fordító is lett belőlem.
– Nádas Péter ezt írja az utószóban: a regényt le lehet fordítani magyarra, „de az a határozott benyomásom, hogy magyarul nem lehetett volna megírni”. Sosem próbált meg magyar nyelvű szövegeket írni?
– Nem tudok elég jól magyarul ahhoz, hogy irodalmi szinten írjak. Amit viszont Nádas Péter mond, szerintem minden könyvről elmondható. Egy könyv olyan, amilyen az eredeti nyelve. Csak ezzel a nyelvvel lehetett ilyen a könyv. Más nyelven más könyv lett volna belőle. Egy már meglévő regényt persze le lehet fordítani. És az is más kérdés, hogy mi a fordítás, de ez most túl messzire vezetne.
– Franciából és magyarból fordít németre. Melyik nyelvet érzi közelebb magához?
– A magyart. Itt tényleg anyanyelvről van szó, bármennyire is jobban tudok németül. De bennem van a magyar nyelv atmoszférája, ritmusa, hangja.
És lehet, hogy egy ilyen különös nyelv, mint a magyar, erősebb benyomást vagy lenyomatot hagy az emberben, mint más nyelv.
Ez ellen a gondolat ellen persze sokan tiltakoznának, de talán mégsem egészen hibás. A franciát nagyon szerettem és sokat tanultam, de ma már távolabb áll tőlem. Amióta Olaszországban élek, az olasz nyelv került közelebb hozzám. Amúgy is nagyon ritkán fordítok franciából, évek óta a magyar irodalommal foglalkozom, mert egy nap rájöttem, hogy ez a fontosabb. Amikor elkezdtem, még nem volt annyi magyar–német fordító.
– Nádas Péter regények fordításáért igen rangos díjakkal tüntették ki. Nádas népszerűsége ma is töretlen a német nyelvterületen?
– Úgy látom, töretlen.
– Az olvasók is ugyanúgy számontartják, ahogy a kritikusok?
– Erre a kérdésre csak az eladott példányok számával lehet válaszolni. Hogy aztán el is olvassák-e a könyveket, az megint más kérdés. De ha a Nádas felolvasásaira járó népes publikumra gondolok, azt mondanám, hogy a neve az irodalom iránt érdeklődők körében általánosan ismert.
– Számos magyar írót fordított le Kertésztől Kosztolányin át Szerb Antalig. Melyik mű keltette a legnagyobb visszhangot? Milyen a magyar irodalom presztízse jelenleg?
– Kertész Imre Sorstalansága keltette a legnagyobb visszhangot, abban az értelemben is, hogy mint referenciamű beleilleszkedett az irodalmi kánonba. És nagyban hozzájárult a magyar irodalom presztízsének emelkedéséhez, ami jelenleg is változatlan.
– Magyarországnak ma jobbára nincs túl jó híre a határain túl. Ez miként befolyásolja a kiadók érdeklődését a magyar írók iránt?
– Igen, Magyarországnak sajnos nincs jó híre, ami azért is szomorú, mert jogosan nincs. De nem hiszem, hogy ez befolyásolná a kiadókat, hiszen azok az olvasókkal együtt képesek különbséget tenni a politikai és az esztétikai szint között. Sőt: talán van bennük egyfajta felelősségérzés is a magyar alkotókkal szemben. Persze a gazdasági meggondolások a legfontosabbak egy kiadónál, de ez nem függ a szerző nemzetiségétől.
– Célzott támogatással és sok pénzzel el lehet érni azt, hogy a kiadók azokat a szerzőket adják ki, akik a kormánynak fontosak?
– A kormány által dirigált publikálás? Ezt nagyon nehezen tudom elképzelni. Már csak azért sem, mert ez egyfajta hivatalos propaganda nevében történne, és ilyen a mai sokhangú demokráciákban nincs. És ezzel a sokhangúsággal az is jár, hogy a könyvek már csak nagyon ritkán fontosak politikai értelemben. Mint tudjuk, ma a közösségi média fontos, azt pedig minden elképzelhető irányból befolyásolják.
CHRISTINA VIRAGH korábbi műve: Anya-Könyv.
