PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Festő és író, aki ugyanolyan hitelesen gombolyít trilógia méretű családtörténetet vagy dolgozza fel Pécs városának hosszú históriáját. A Vénusz jegyében kapcsán beszélgettünk Péntek Orsolyával a képek és szövegek viszonyáról, a kultúrharcos mindennapokról és arról, hogy a törökök szerint Pécsen temették el Platónt.
Kalligram, 352 oldal, 4999 Ft
– Budapesten születtél, a családod révén kötődsz Pécshez. Ez elég volt ahhoz, hogy erről a városról írj regényt? Nem volt kézenfekvőbb Budapest?
– Bár Budapesten, pontosabban Budán születtem, szerintem ettől nem lettem budapesti. Elég bonyolult identitást örököltem. Leginkább egy már nem létező állam, az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárának tartom magam, mivel nem tudtam eldönteni, hogy mindabból a sok mindenből, amivel genetikailag és kulturálisan megajándékoztak a felmenőim, mit válasszak.
– Végül tudtál választani?
– Nem. A gyerekkorom és a fiatalkorom három város között telt, Budához, Zágrábhoz és Pécshez egyformán kötődöm mind a mai napig, de ha egyet kellene választanom, akkor az utóbbi város az, ahol leginkább otthon érzem magam. Gimnazista koromban egy nagyon hosszú, forró nyáron szisztematikusan bejártam a város összes kulturális és történelmi helyszínét, elkezdtem utánaolvasni a történetének, aztán úgy döntöttem, hogy egyszer majd megírom.
– Már akkor is regényként élt benned?
– Nem regényre készültem, hiszen akkor még egyértelmű volt, hogy festő és esetleg kultúrtörténész leszek, hanem történelmi esszére. Aztán végül mégis regény lett belőle. Budapesthez soha nem tudtam így kötődni. Míg Pécs polisz típusú város, Budapest metropolisz. Legfeljebb egyes városrészek otthonosak számomra, például Óbuda, ahol élek.
– Majd kétezer évet ölel fel a Vénusz jegyében (kritikát itt olvashat róla). Mennyi időt vett igénybe, amíg beleástad magad az anyagba?
– Úgy kezdtem neki az írásnak, hogy amit tudok, elolvasok Pécs történetéről: történeti szakmunkákat, forrásokat, újságokat, mindent. Másfél-két év szisztematikus kutatómunka van a könyvben, ezt elsősorban nem íróként, hanem egykori történelem szakosként próbáltam elvégezni, és mivel elnyertem az MMA hároméves ösztöndíját erre a projektre, időm is volt rá. Persze akadtak váratlan kalandok is.
„Nem regényre készültem” – Péntek Orsolya
– Például?
– Hadd említsem a török kori részt. A hódoltsági Pécs nagyon speciális helyzetben volt. Az összes szúfi rend megtelepedett itt, illetve az egész hódoltságon belül csak itt volt a mevlevieknek, ennek az intellektuális, Rúmi tanításain alapuló, perzsául verselő, olvasó szerzetesrendnek rendháza. Nem tervezett módon kénytelen voltam hát belemerülni a szúfizmusba, ami nagy ajándék volt. Csodálatos létfilozófiai rendszer.
– Mi adta a legfőbb inspirációt?
– Az imaginatív írásban hiszek: már a kutatás során elkezdtem látni a korabeli „Pécseket”, a római korit, a középkorit vagy épp a pestis által sújtott 18. századi várost. Ezt a fejezetet épp a koronavírus-járvány tombolása idején írtam.
– Hogyan alakult ki a szerkezet? Az, hogy a fejezeteket bolygók – Vénusz, Szaturnusz, Jupiter – fémjelzik?
– A törökök Platón, vagy törökül Eflátún sírhelyének tartották Pécset. Evlija Cselebi 17. századi török utazó, akinek ismert a korabeli városleírása, azt mondja, Eflátún, a nagy mágus itt nyugszik egy rózsakertben. Ő köti a filozófus nevéhez Pécs horoszkópjának meghatározását, szerinte a város a Mérleg jegyében, a Vénusz házában áll. Erre már nem volt nehéz rájátszani, egyszerűen meg kellett találnom a korszakokra jellemző bolygókat: ahol háborúk folynak, az nyilván a Mars jegyében áll, ahol kemény, sorsszerű dolgok történnek, az pedig a Szaturnusz jegyében és így tovább.
Pécs arcai
– A családtörténeti trilógia után váltottál a regényes várostörténetre. Mindenképpen valami újba akartál fogni? A folytonos megújulásban hiszel?
– A családtörténeti trilógia egyben egy Monarchia-történet is – legalábbis szándékom szerint –, így nem tekintem lényegesen újnak sem a mostani regény témáját, sem a megvalósítás módját. Igaz, egy város kétezer éve sokkal nagyobb időintervallumot ölel át, mint a Monarchia története, ám cserébe jóval kisebb térben mozgunk. Általában érdekel a történelemből következő emberi sors mint probléma – ez elsősorban kelet-közép-európai gyökerű érdeklődés. Itt, ahol kis túlzással fél évszázadonként átsöpör az embereken a történelem idegen hadsereg formájában, vagy diktatúraként, vagy a legjobb esetben, finoman szólva, paradigmaváltásként, ahol átlagosan tízévente cserélődnek az utcatáblák, egészen más az ember játéktere, mint egy normális, európai országban. Ahol az 1800-as években alapított üzletek működnek és valaki a nagyapja házában lakhat, ami az ugyanolyan nevű utcában áll, mint száz évvel azelőtt.
A történelem sorsként söpört végig Pécsen, nem is egyszer.
– Képzőművészként is számontartott alkotó vagy, mint ahogy a fotótörténeti munkád is jelentős. Jól kijönnek egymással a festő, kultúrtörténész és író énjeid?
– Elsősorban képzőművész vagyok. Csak kissé szaggatottan alakult a pályafutásom. Elindultam festőként a kilencvenes években, ám az első regényem elkészültéig felfüggesztettem a festést. Úgy gondoltam, hogy csak egy dologra tudok koncentrálni. Tíz évig írtam. Azonban, ahogy megjelent Az Andalúz lányai 2014-ben, azonnal újra festeni kezdtem. Meg kellett értenem, hogy az ember nem hagyhatja abba a hivatását, nem lehet festő helyett inkább író, aztán ha megint gondol egyet, akkor artista, ez nem így működik. Szokták mondani, hogy a szövegeimben nagyon erős a képiség, ez nyilván azért van, mert elsősorban képekben dolgozom fel a világot. De előfordul az is, hogy pont azért kezdek el látni, imaginálni valamit festőként, mert íróként dolgoztam egy olyan témán, amely igényelte a belső kép megalkotását.
– És a kultúrtörténet?
– Általában foglalkoztat a múlt. Hiteles művész csak az lehet, aki tudja, mit dob el a régiből, mi ellen lázad és miért, valamint, hogy milyen tapasztalatokat épít tovább. A kultúrtörténet persze túl tág fogalom ahhoz, hogy az ember csak úgy belecsapjon. Engem elsősorban a tradicionalista létfilozófiai rendszerek foglalkoztatnak, illetve ezek szimbolikai aspektusai. Ez ott van a képeimen, tavaly például az óbudai Esernyős Galériában megrendezett Tarot című kiállításomon egész falnyi szöveget írtam az egyes képekhez, hogy segítsem a nézőket a háttér megértésében. Végül a szövegek a kiállítás szerves részévé váltak, és nagyon jól működtek. A fotótörténet pedig inkább csak hobbi volt. A könyvet felkérésre írtam, mivel az ötvenes évek óta nem jelent meg összefoglaló munka, de a továbbiakban nem kívánok foglalkozni vele. Nincs rá időm.
– Ezt írja rólad a Wikipédia: „Célja egy olyan művészi világ megalkotása, amelyben a különféle prózai munkákból összeálló gigantikus szöveguniverzum és a képzőművészeti munkák egy része egy struktúrát alkot.” Hogyan kell ezt elképzelnünk?
– Amikor elkezdtem prózát írni, kitaláltam, hogy akármit is írok, legalább egy ponton összekötöm a már meglévő szövegekkel. Van egy meg nem jelent „novellaregényem”, amely az első prózai próbálkozásaimból állt össze. Ezek főhősei – három, az ezredfordulós Budapesten csetlő-botló alak – megjelennek a regénytrilógiában is, egyikük, Hordó ráadásul fontos szerepben. Néhol egy előző regény mellékalakjából lesz főhős a következő kötetben, a Hóesés Rómában Júliája például megjelenik már az első regényben is. A regénytrilógiát a helyszín és a nagyszülői ház által kapcsoltam a most megjelent Pécs-könyvhöz.
A festmények sokszor témájuk által kapcsolódnak a szövegekhez, például van egy Velence-sorozatom, amelyben a város víz- és fénylátványait absztraháltam színnyelvi jelekké, Velence pedig kulcsfontosságú helyszín a trilógia mindhárom kötetében.
Az új könyv Janus Pannonius-fejezete kapcsán meg úgy beleástam magam a reneszánsz alkímiába, hogy jelenleg egy új festménysorozaton dolgozom, amely az elemek tanát dolgozza fel.
– Milyen ma festőnek/alkotónak lenni a kultúrharcos, rezsicsökkentett országban? Függetleníteni tudod magad a kinti világ fejleményeitől?
– Nagyon nehéz, de rossz művész és rossz buddhista gyakorló lennék, ha nem tudnám függetleníteni magam. Nem létezik művészi életpálya-modell, már komoly életművel rendelkező alkotók is megalázó munkákból vegetálnak, a magánmecenatúrának annak ellenére sincs működő rendszere, hogy vannak alkalmi mecénások, a katát szabályozó törvény még azt is kinyírta, aki eddig életben maradt. Mindezt a politikai elit nyakába lehet varrni – pártfüggetlenül, hiszen az ellenzék a kormány tükre –, de a parlamentben arról azért nem döntenek, hogy az egyes állampolgárok egymáshoz való viszonya vagy a kultúrához való viszonya milyen legyen. Ezt az egyes emberek döntik el.
És végső soron egy társadalomnak olyan a lelke, ahogy a kultúrájával, a művészeivel, tágabb értelemben pedig saját közösségének tagjaival bánik. Nézzük meg, Magyarország miként bánik a művészeivel!
– E tekintetben reggelig panaszkodhatnék.
– Mindezek ellenére sem gondolom helyesnek, hogy bűnbakokat keressek. Inkább betegeket látok: beteg országot és beteg embereket, akiknek gyógyításra van szükségük, nem arra, hogy valaki ismét elmondja, hogy miért rosszak. Első körben próbálok kedvesen válaszolni a türelmetleneknek és az idegeseknek az utcán, a boltban vagy egy hivatalban. Ez néha nehezebb, mint napi tíz-tizenöt órát dolgozni, hogy meg is éljek és művész is legyek. Fuldoklom attól, ahogy egymással bánnak itt az emberek.
PÉNTEK ORSOLYA korábbi művei: Hóesés Rómában; Dorka könyve; Az Andalúz lányai.
