Ali Smith: Tavasz | Codău Annamária kritikája
Elérkeztünk Ali Smith Évszak kvartettjének harmadik darabjának magyar fordításához. Ígér-e a Tavasz bármilyen szintű megújulást, a remény könyvét tartjuk a kezünkben? És sikerül-e a szerzőnek jó regénnyé összegyúrni sziporkázó ötleteit, amelyek révén továbbra is a brit társadalom megosztottságáról, idegenekkel és menekültekkel szembeni viszonyulásáról, valamint a személyes gyászról beszél?
Magvető, 273 oldal, 4499 Ft
A Tavasz felnőtt szereplői többször emlegetnek olyasmit, hogy szabadulni kívánnak a saját történetüktől. Értsd: abból az élethelyzetből, amelybe bele vannak ragadva. Richard a barátját gyászolja, miközben volt feleségével és lányával évtizedek óta nem tartja a kapcsolatot, és rendezőként is egy rémesen rossz forgatókönyv alapján kellene filmet készítenie, tehát szakmájában is talajvesztett. Brit, egy Idegenrendészeti Központ biztonsági tisztje (az eufemizmusok egy börtönszerű intézményt takarnak), intelligens fiatal nő, akinek nem volt továbbtanulási lehetősége, így ezt az állást kellett elvállalnia, amelynek során magáévá teszi az illegális bevándorlókkal, és egyáltalán bármilyen idegen nyelvvel szembeni gyűlölködés szólamait.
A szereplők a szabadulás mellett arra vágynak, hogy egy közös történet részévé váljanak. A közös történet létrehozója a tizenkét éves Florence – számára a saját történet fölötti önrendelkezés az elérendő cél –, aki az előző két kötethez hasonlóan egy talányos, idegen figura, kizökkenti az embereket a dolgok megszokott vagy előrelátható menetéből. Ám ezúttal sem sikerül mindenkit kibillenteni belőle.
A „történet” tehát részben olyan fogalom a regényben, amelynek a szereplők önértelmezéséhez van köze. Másrészt a regény működésmódjára vetítve merülhetnek fel érdekes kérdések, például az, hogy miként lehet, illetve lehet-e (jó) történetté formálni a legközvetlenebb jelent. Ugyanis úgy tűnik, Ali Smith Évszak kvartettjének részei rekordidő alatt készültek el és jelentek meg, mintha a szerző arra alapozott volna, hogy önmagában erénynek számít, ha egy alkotás a lehető leggyorsabb és -közvetlenebb reakció az éppen zajló lokális vagy globális jelenségekre (az angolszász kritika zöme többek között ezt méltatja benne).
A harmadik kötet esetében mindez nem menti a cselekményvezetés görcsösségét, a kidolgozatlan jelenetek felemás hatását, a didaktikusságból származó unalmat, amit olvasás közben éreztem.
A különböző szövegtípusok (fiktív filmszinopszisok, forgatókönyvrészlet, listák szakítják meg az elbeszélést) inzertszerű használatát az egyébként is ide-oda ugráló időkezeléssel együtt koncepciótlannak, esetlegesnek látom.
Oli Mumby festményei
Mintha mindaz, ami az Őszben, és részben még a Télben is, egy izgalmas, rétegzett montázstechnika révén jelentéstöbbletet hozott, az a Tavaszra már kiüresedett volna, és nem jött létre új lendület. Olykor még az ütős megoldásokat is gyengíti a regény: például a három nagy fejezet mindegyikét felvezető két-két prológusszerűségről (az internetes gyűlölködő kommentek áradata, a szociális média cinikus szólama, a Föld dühös monológja az emberekhez stb.) kiderül, hogy Florence mintegy tükröt tartó, figyelmeztetésként funkcionáló írásai a féltve őrzött füzetében. Szükségtelen és hatástalan ilyen szereplői véleményezéssel visszacsatolni, megmagyarázni a szövegek eredetét: „Egy másik olyan, mint egy csomó szélsőjobbos és szélsőbalos dolog, amiket az emberek mondanak, és a lány az egészet különböző méretű betűkkel írta, egyes részeit nagybetűkkel. Igaz, hogy naiv, olyasmi, amiket egy iskolás ír, de szellemes is, és Britet elgondolkodtatja.”
Amikor a Richard szemében abszolút bölcsnek, a műveltség, tájékozottság megtestesítőjeként látott barát, Paddy azt állítja, hogy: „Több módja van, Doubledick, hogy túléljük ezt a kort, és azt hiszem, az egyik azon múlik, hogy milyen formát ölt az elbeszélés”, ez a baráti beszélgetésben picit fellengzősnek tűnő megállapítás túlmutat önmagán. A barátok utolsó beszélgetéseinek fő témája az a film, amelyen Richard épp dolgozik. Ez a film az Április című, Katherine Mansfield és Rainer Maria Rilke 1922-es párhuzamos svájci tartózkodásáról szóló regény adaptációja volna, a forgatókönyv azonban erőlteti „a két nagy hajléktalan írónak, a nagy kívülállóknak” – ahogy Paddy nevezi őket – a valóságban meg nem történt találkozását, sőt, szexuális kapcsolatát.
Ez a Mansfield–Rilke vonal mélyebben is érdekelt volna, de Smith hamarosan elengedi, így pedig a regény egésze felől inkább csak instrumentumnak tűnik a bevándorló és a kívülálló témájának feldúsításához. A Tavaszban is – a kvartett előző részeihez hasonlóan – van be- és kiemelt képzőművészeti alkotás, ezúttal Tacita Dean kortárs alkotó A Montafon-levél című 2017-es krétarajza. Ez szintén kevésbé szervesül bele a regény egészébe, az említett két íróhoz is kapcsolódó hegy-felhő-képeslap motívumtrióhoz tesz hozzá.
Egyfelől tehát ott lebeg a regényben egy találkozás hiánya, amelynek a forgatókönyvben való erőltetése valahogy arról is szól, hogy nem tudunk ellenállni a narratívákká rendezésnek, amelynek egyik eszköze a dolgok, események, emberek összekapcsolása. „Április az anarchista, az utolsó hónapja a tavasznak, a nagy összekötőnek”, szól egy líraibb leíró részlete a Tavasznak, ami ismételten a beszédes nevű Florence-re irányítja a figyelmet. A kislány „láthatatlanságát” misztifikálja a regény. Az nem volna baj, hogy a szereplő identitása körvonalazatlan (bevándorló? színesbőrű? csak sejteti az elbeszélés), de a meggyőzőképessége, az emberekre tett hipnotikus hatása sehogy sem hiteles, de nem eléggé meseszerű sem, hogy alátámaszthatná az olyan narrátori megállapításokat, miszerint „A lány olyan, mintha egy legendából vagy egy történetből lenne valaki vagy valami, egy történetből, ami egyfelől nem igazán a való életről szól, másfelől viszont az egyetlen módja, hogy valaha bármit is megérts a való életről.”
Florence ugyanúgy katalizátor szereplő, mint az Őszben az idős Daniel és a Télben Lux. Elvezeti Richardot és Britet egy menekülteket segítő skóciai titkos hálózat, az Auld Alliance közelébe, amivel beemelődik a regény témái közé a skót–angol viszony, a skótokat ért elnyomás, illetve a szisztematikus ellehetetlenítés az angolok részéről. Florence szándékai értelmezhetetlenek mások számára, az is elképzelhető, hogy csupán ki- és felhasználta a felnőtteket céljai elérésére. A vele való találkozás egyikük számára így kudarc, és árulásra készteti, a másikuk számára a megújulást teszi lehetővé. Nem érzem, hogy a szöveg eléggé megalapozottá vagy érthetővé teszi bármelyik motivációt – de a cselekménynek gördülnie kell.
Sok minden van még belepakolva a Tavaszba, amire nincs keretünk most kitérni: egy képzeletbeli lány, citromok, a BBC Play for Today című drámasorozata, Shakespeare- és Dickens-utalások természetesen, Charlie Chaplin alakja, a Szent Brigid legendája, a tavaszrítus elbeszélése. Ahhoz, hogy mindez kölcsönhatásba léphessen egymással, nem ártott volna a regényszerkezet további érlelése. Ráadásul a szövegelemek közti kölcsönhatást még akadályozza valami a magyar kiadásban. Nehéz dolga lehetett ugyanis a tapasztalt fordítónak, Mesterházi Mónikának. A Télről szóló kritikámban jelzett problémák visszatérnek: sajnos nem érzem azt, hogy sikerült volna egy jó, az olvasást élvezetessé emelő nyelvet találni a regény magyar változata számára, amely az angolszász kultúra és irodalom szöveghelyeit, utalásait, de a gyakran az angol nyelv fordulataira építő párbeszédeket görcsmentesen beépíthette-adaptálhatta volna.
Lehet, túl sokat várok el ezektől az évszakkönyvektől, de nagyon lehangoló, ahogyan a pazar írói ötletekből, témákból, a fontos társadalomkritikai kommentárokból a sietség (?) okán egyre kevésbé áll össze jó szöveg.
Mert ha összeállna, a narrátor sem érezné szükségét annak, hogy itt-ott magyarázgassa vagy egy másik szereplő szájába adja azt, hogy miként kellett érteni egy-egy korábbi mozzanatot, szövegrészt, megnyilvánulást. Ezt a tendenciát figyelve egyre kevésbé érdekel, hogy mit hoz a Nyár…
ALI SMITH korábbi művei: Tél; Ősz; Hogy lehetnél mindkettő.
