Marc Eliot: Amerikai lázadó | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az nem kérdés, hogy Clint Eastwood az amerikai álomgyár egyik legnagyobb élő legendája. A 89 évesen forgatott új filmje ősszel érkezik a mozikba, ami jól mutatja fáradhatatlanságát. Marc Eliot alapos életrajza a spagettiwesternektől a Gran Torino mogorva vénemberéig kíséri el ezt a páratlan pályát, és az olykor viharos magánéletet. Megvilágítja az immár klasszikus filmek elő- és utótörténetét, fogadtatását és botrányait.
Már akkor el voltunk ájulva, amikor 78 évesen összehozta a Gran Torinót, amelyet egyszerre rendezett és a főszerepet is alakította – lehengerlő magabiztossággal. Valóban botrány, hogy abban az évben (2009) sem a film, sem Clint Eastwood teljesítménye nem érdemelte ki a Filmakadémia jelölését, így nem kerülhetett az aranyszobrocskák, vagyis az Oscar közelébe.
De akkor mit mondjunk a közelgő Cry Macho című filmjére, melyet októberben mutatnak be az amerikai mozikban? A filmet 89 évesen (!) rendezte és ő alakítja a főszerepet is benne, a veterán rodeóst és lótenyésztőt, akit azzal bíznak meg, hogy vigyen haza egy fiút Mexikóból az apjához. A forgatókönyvet ugyanaz a Nick Schenk írta (N. Richard Nash regényéből), aki a Gran Torino szkriptjével is addig házalt, amíg el nem jutott Eastwoodhoz.
Lehet, hogy ez a western lesz a veterán filmes utolsó munkája? De hát ezt annyiszor mondtuk már! Ráadásul – derül ki Marc Eliot alapos könyvéből – már a Gran Torino idején is arra próbálták felépíteni az Oscar-kampányt, hogy színészként bizony ez volt az utolsó nagy dobása. (Az megint csak botrányközeli kérdés, hogy vajon a színészlegendának miért csak rendezőként van Oscarja? Igaz, hogy 1995-ben megkapta az életműdíjat – mai szemmel kissé korán –, ám a konkrét filmben nyújtott teljesítményét soha nem ismerte el az Akadémia. Talán most – jövőre – helyrehozzák a csorbát?) De aztán jött Sean Penn és minden számítást keresztülhúzott. Időskori remekműve, amely lefegyverezte a kritikusokat, így elismerés nélkül maradt.
„Valaki kérdezte tőlem, mi jön ezután, és azt mondtam neki, nincs sok szerep 78 éves fasziknak. Semmi kifogásom a komornyik szerepe ellen. De ha nincs rám égető szükség, inkább maradnék a kamera mögött”, nyilatkozta a Gran Torino kapcsán. Aztán majd tíz év múlva, A csempészben visszatért a kamera elé, és messze nem komornyik szerepben. Az Amerikai lázadó sajnos ezt az időszakot már nem tárgyalja, mivel eredetileg 2009-ben jelent meg angolul. Így Eastwoodnak búcsút intünk a pályája (egyik) csúcsán. Csak itt emlékeztetünk rá, hogy ekkor még messze nem volt vége a karrierjének: a 2015-ös Amerikai mesterlövész például 7 Oscar-jelölést hozott a rendezőjének, miközben versenyzett az év legjobb filmjeit összesítő kategóriában is.
Az Amerikai lázadó – Clint Eastwood élete és filmjei ennek ellenére messze nem hagy hiányérzetet az olvasóban (Nimila Zsolt gördülékeny fordítása), hiszen megnyugtató alapossággal és olykor kíméletlen őszinteséggel ír erről a nem akármilyen filmes pályáról, amely a vásznon 1955-ben kezdődött egy nem igazán emlékezetes sc-fi vígjátékban. Aztán a western-filmekben folytatódott. De milyenekben! Igazából a tévében alapozta meg az ismertségét: a végül nyolc évadot megélt Rawhide című sorozatban ő alakította Rowdy Yates szerepét, aki az akkori idők legnépszerűbb tévés cowboya lett. Ám mire 1965-ben véget ért a sorozat, Eastwood már a vásznon is a legmenőbb vadnyugati arcnak számított. Köszönhetően Sergio Leonénak és az ő feledhetetlen spagettiwesternjeinek.
Bármilyen furcsa hát, de Eastwood amerikai karrierjét egy európai rendező Európában gyártott és elsősorban ott is forgalmazott munkái lökték be igazán. Nem sokan mondhatják ezt el magukról.
A kevés szavú, ám annál rettenthetetlenebb tekintetű, magányos Névtelen Férfi szerepét csak egy másik magányos és rettenthetetlen tekintetű revolverhős, Piszkos Harry tudta csak felülmúlni.
Marc Eliot rámutat, hogy egyrészt egész karrierjét voltaképpen ez a két karakter (és ezek számos szelídített változata) határozta meg, másrészt Eastwoodban „minden más hollywoodi sztárnál jobban összefonódik a valódi és a filmes személyiség, alig lehet megkülönböztetni őket egymástól”.
A páratlan – immár több mint hatvanöt éve tartó – pálya (az öt évvel fiatalabb Woody Allen fogható csak ehhez, az ő önéletrajzáról itt írtunk bővebben) mellett az is igen izgalmas, hogy „a való világban milyen nehezen találta meg az útját saját érzelmi útvesztőjében”. Ez persze nyomot hagyott erőteljes alakításaiban is. Mert bár a filmvásznon alig-alig látjuk szerelmesnek az ő karaktereit (egy kezünkön meg lehet számolni azokat a filmeket, amelyekben a szerelmi szál valódi dramaturgiai jelentőséggel bír), az ő életét is behálózták a nők: szerelmek, házasságok, törvénytelen gyermekek.
Eastwood pályája abban is rendhagyó, hogy az igazi lendületet hatvan fölött vette: ekkor kezdte el majdhogynem sorban gyártani fontos és megkerülhetetlen filmjeit. A könyv számos adalékkal szolgál olyan klasszikusokkal kapcsolatban, mint az első nagy siker, az Oscar-díjakkal jutalmazott Nincs bocsánat című antiwestern, amely a western hagyományait írja át. Vagy a Millió dolláros bébi, amelyet ma sem lehet érzelmek nélkül megnézni. És akkor még nem beszéltünk két másik alapvetésről, amely ugyanúgy megérdemelt volna minden elismerést: a metszően tökéletes thriller, a Titokzatos folyó, illetve a minden szempontból rendhagyó háborús mozi, a Levelek Ivo Dzsimáról.
A könyv egyszerre mutatja be a klasszikus mozik elő- és utótörténetét, a kritikai fogadtatást, és azt is, hogy néha még az álomgyárban is milyen véletlenek vezetnek el az örökzöld alkotásokhoz. És persze kitér a magénéleti viharokra is. Azt mondanám, hogy rajongóknak kötelező munka az Amerikai lázadó, de hát ki ne lenne rajongója az élő legendának? Ki próbálná meg nélküle megérteni az amerikai filmgyártás elmúlt évtizedeit?
És igen, megnéztük volna komornyiknak is.
