Családban élni meló – Beszélgetés Székely Szabolccsal

KÖNYVTERASZ

Vajon hogyan festene az esküvőt követő házasélet aprómunkája, a gyermeknevelés mindennapjai a költészet nyelvén? Székely Szabolcs új kötetében (kritikát itt olvashat róla) a saját rutinos párkapcsolatát öntötte versekbe kerülve a szélsőséges érzelmeket és a boldog idillt. A kamaradrámák fontosságáról, a költészet új lehetőségeiről és arról beszélgettünk, milyen lehetett Lisszabonban udvarolni egy román lánynak.

– Tizenhat év után jelentkeztél új kötettel. Kellett a házasság, a házasélet az új könyvhöz?
– A házasélet először ahhoz kellett, hogy végleg abbahagyjam az írást, legalábbis ez volt a tervem egy ideig. 2013. december 9-én másfél éve voltam házas, de már nagyon hosszú ideje nem írtam – ha megkérdeznek róla, hogy miért, a „nem tudom” lenne a becsületes válasz. A mondott napon viszont volt egy fontos élményem. Olyasmi, amiről nem szívesen beszél az ember, mert nem lehet jól beszélni róla, mindenesetre nagyon felszabadító volt. Megszabadultam attól a rögeszmétől, hogy nekem valamiért írnom kell. És ebben nyilván a „kell” a fontos, a muszájság, amit nagyjából tizenhárom éves korom óta vittem magammal. Ugyanezen a napon eldöntöttem, hogy felvételizem a pszichológia szakra. Másnap közöltem is mindenkivel, akit érdekelhet, hogy pszichológus leszek, és soha többé nem írok verset.

– Ez kellett ahhoz, hogy…
– Igen, erre a döntésre volt szükségem ahhoz, hogy újra írni kezdjek. Sokkal szabadabban, mint korábban. Közben pedig benne voltam a házasélet sűrűjében, megszülettek a gyerekeim, és elég egyértelművé vált, hogy nekem ez a témám.

– A párkapcsolatok esetében vagy a szerelem, vagy annak feltűnő hiánya szokott a vers tárgya lenni. Ami a két véglet között van, az rendszerint próza. Hogyan lett ebből számodra egész kötetre rúgó költészet?
– Mikor leadtam a kiadónak ennek a kötetnek a végső kéziratát, az volt az első gondolatom, hogy ezután valami nagyon mást akarok majd írni. Semmi párkapcsolat, semmi szülőség, hanem az úgynevezett nagyobb történetek felé fordulok. De hát az ilyen, agyból születő ambícióknak nem sok értelme van.

Én továbbra sem látok „nagyobb” témát annál, hogy két ember úgy dönt, együtt akar élni, és jól akarják szeretni egymást.

Hiába tudjuk, hogy hülyeség, még mindig elhisszük, hogy a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, az egy történet vége. Abban a hipnózisban élünk gyerekkorunk óta, hogy ez valamilyen megérkezést jelöl, az elmondásra érdemes szerelmek végét. Valójában nem létezik a „történelem vége” a magánéletben sem. Akkor sem, ha két ember elköteleződik egymás felé.

– Ezt már a személyes tapasztalat mondatja veled?
– Nekem az volt a tapasztalatom, hogy a személyes és saját történet pont akkor kezdődik el, amikor véget ér a szerelem első időszaka, és az érzelmi-hormonális tűzijáték nem működik tovább önmagától. Ez egyszerre közhely és tabutéma, és pont elég inspiráló élethelyzet. Így fel sem merült bennem, hogy ne verseket írjak közben. De hát egy költészetért nem önmagában a versek mögötti élményanyag szavatol. Jelen kell lenni, és jó mondatokat kell írni akármilyen körülmények közt. Akkor is, ha az ember mondjuk haditudósítónak áll, meg akkor is, ha egy távolról hétköznapinak látszó életet menedzsel. Engem a filmek között is mindig jobban érdekeltek az egy díszletben játszódó kamaradrámák, mint mondjuk a gigantikus költségvetésből készülő csillagközi akciófilmek. Épp elég sűrű alapanyag van abban, hogy pár embernek köze van – és tartósan kapcsolódni akarnak – egymáshoz. Meg abban is, persze, ha úgy döntenek, hogy nem akarnak kapcsolódni többé.

– Felolvastad az elkészült darabokat a feleségednek? Beleszólhatott a végső változatba?
– Ennél kicsit bonyolultabban élünk. A feleségem román, de egyikünk sem erdélyi származású. Lisszabonban ismerkedtünk össze, ahol egy hostel recepciósa voltam, miközben a már soha el nem készülő portugál szakos szakdolgozatomat írtam, ő pedig a barátaival nyaralt, és ott szállt meg néhány napig.

– És milyen nyelven udvaroltál?
– Én a portugál miatt viszonylag gyorsan megtanultam alapszinten románul, ő pedig a Budapestre költözése után megtanult magyarul. Mindketten a saját nyelvünkön beszélünk a gyerekekkel, de nekünk kettőnknek azóta is az angol a legbiztosabb közös nyelvünk. Szóval neki más a viszonya a magyar költészethez, mint egy anyanyelvi beszélőnek, ahogy én is folyamatosan tanulom azt a nyelvi valóságot, amiben ő él. Amikor elkészült, felolvastam neki az egész kötetet. Még korábban pedig, amikor eldőlni látszott, hogy ezekből a versekből könyv lesz, elmondtam neki, hogy ez arról fog szólni, hogyan nehéz gyereknek, szülőnek, élettársnak lenni. Akkoriban egyébként is nagyon sokat beszéltünk ezekről, de ezzel együtt sem tudok neki elég hálás lenni, hogy akkor azt válaszolta, írjak meg mindent.

Ha az a szó, hogy „múzsa”, nem lenne tűrhetetlenül avítt és használhatatlan, azt mondanám, hogy a múzsa ez: enged írni. Attól függetlenül, hogy mi kerül a kirakatba.

– Mi a viszonyod a saját könyveidhez? Nagy fellobbanás után csöndes közöny jön? Vagy fordítva? Feltűnő helyen tartod őket, vagy eldugod?
– A beszélgetés történetében megtanultam működtetni egy versnyelvet, ami vagy utat talál az olvasóhoz, vagy nem. Én viszont nem akarom tovább működtetni, mert amit ezen keresztül el tudtam mondani, azt elmondtam. Úgyhogy most egy kicsit izgulok, hogy mi jön ezután. Tudok-e úgy írni megint, hogy az számomra érdekes legyen.

– Simon Marci írja ezt a 99 vers című antológia előszavában: „Megkockáztatható, a történelemben még soha ennyien nem állították magukról nyilvánosan, hogy „költők”, soha ennyien nem olvastak még verset, és annak, amit az olvasók olvasnak, soha ilyen kevés köze nem volt még a hagyományos könyvkiadáshoz.” Mi erről a véleményed?
– Egyetértek az idézettel – ami közben mégiscsak egy „hagyományos”, és egyébként kiváló könyvtárgy előszavában kapott helyet. Szerintem nagyszerű, hogy a költészet olyan felületeket is elfoglal magának, amelyek túlmutatnak a könyvkiadáson, és közben ezek a felületek a könyvkiadással együtt mégis támogatják egymást. Az online térben nyilván végtelenszer több inger közül kell szelektálnom olvasóként. Sajnos és szerencsére nincs fölém ültetve egy szerkesztő, aki kiválogatja a minőségi tartalmakat helyettem. Ez egy adottság, és értelmiségi gőggel lamentálni miatta éppolyan meddő, mint kritikátlanul lelkesedni érte. Ami pedig az előadásra szánt költői műfajokat illeti, jó emlékezni rá, hogy az irodalom történetében maga a könyvkiadás is még csak egy fiatal, pár évszázados hagyomány, összehasonlítva a mondott-énekelt költészet sokezer éves múltjával.

– A slam poetry népszerűsége is ennek köszönhető.
– A slamről nekem egyszerűen nincsenek ismereteim. Kimaradtak azok az évek, amikor berobbant a kulturális térbe. Illetve van egy elég jellemző emlékem abból az időből. A telekakált pelenkájú, párhónapos gyerekemmel kétségbeesetten kerestem egy mosdót valamelyik bevásárlóközpontban, amikor konkrétan belefutottam egy életnagyságú Simon Marci-plakátba egy könyvesbolt előtt. Ez akkor eléggé megmaradt.

– Fontos számodra a költőhöz kapcsolódó irodalmi, társadalmi szerep? Vagy te is csak alanyban-állítmányban gondolkodsz, ahogy EP írta annak idején?
– Sokféle emberi-szerzői habitus létezik. Fontosnak tartom, hogy akiknek a szava sokakhoz elér, vagy egyáltalán, akik a kiállásukkal jó ügyeket tudnak és akarnak támogatni, azok megtegyék ezt. Én nem gondolom, hogy engem az aktuális verseskötetem felruházna egy szereppel, ami a véleményemet közéleti kérdésekben hitelesítené. De persze a nyilvános szerepvállalás biztosan segítene abban, hogy a saját fontosságomat megélhessem, begyűjthessek egy szekérderéknyi lájkot és ezen keresztül építsem a saját szerzői tevékenységem marketingjét. Állampolgárként érdekel a társadalom és a közélet, gyerekkorom óta, és olyan ügyekben, amikről elsőkézből vannak ismereteim, én sem tudom megállni, hogy megnyilvánuljak. Viszont ebben a hangos és információhiányos véleménydömpingben engem inkább elriaszt a saját véleménybuboréktól simogatást remélő megszólaláskényszer.

– Mi választja el az önmarketinget a valódi szerepvállalástól?
– Gondolom, az önazonosság a kulcs. Amikor azt érzed, hogy nem a fontos ügyet – szegénység, demokrácia, klímaválság – használja a szerző, hanem tényleg a szerző segíti a fontos ügyet.

Nyilván az a legszerencsésebb, amikor az életmű és az egyéb nyilvános szerepvállalás valamilyen módon egymással is párbeszédben áll.

Egyébként azt is gondolom, hogy még az olyan magánéletinek tűnő költészet is, mint ami A beszélgetés történetében van, annak is van társadalmi érvénye. Ha más nem, akkor az, ahogyan magáról a családról beszél. És ami nem nagyon állhatna távolabb attól a propagandisztikus családképtől, ami azt hazudja, hogy családos élet, mint olyan, eleve garantál valamilyen boldog életpályát. Egyszerűbben mondva: családban élni nem ok a büszkeségre, hanem meló. És jó esetben minden pozitívum ebből a melóból, odafigyelésből következik. Sok esetben pedig akkor se.

– Ha választhatnál és megtehetnéd a régi nagy öregek közül kinek mutatnád meg a verseidet? Kinek a véleménye érdekelne leginkább?
– Weöres Sándort nem zaklatnám a verseimmel, ha már beszélgetni tudok vele. Ráadásul az ő véleményénél jobban érdekel, mert többet mond nekem, hogy egy mai élő olvasó, aki betéved egy könyvesboltba, mit tud kezdeni A beszélgetés történetével.