Cseh Tamás a mi legendánk – Beszélgetés Fodor Sándorral

KÖNYVTERASZ

Lehet, hogy nem is években, hanem meg nem írt dalokban kellene számolnunk a bennünk növekvő hiányt. Bár ahogy Fodor Sándor a felújított és mai megszólalókkal kibővített beszélgetőskönyve (bővebben itt olvashat róla) előszavában mondja: igazából egy pillanatig sem távozott közülünk. Cseh Tamás kapcsán beszélgettünk kultuszról, rossz szobrokról és a Kádár-kor reménytelenségéről.

– Énekelsz csehtamást? Fürdőben, buszon vagy mosogatás közben?
– Inkább csak magamban dúdolgatom, néha a gyerekeimmel énekelek, utoljára pedig Pinter Georggal a Rákóczi téren a Rákóczi étterem teraszán. Nem tudom mi volt velünk, de szentimentális hangulatba kerültünk.

– Milyen érzés volt újraolvasni a régi, nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji interjúkat? Mi ugrott be az akkori időkből?
– Az idő múlása és az, hogy minden kedvessége ellenére mennyire reménytelen volt az a kor.

– Miben állt a reménytelensége?
– Ha kiültél például a Balaton partjára és a köd miatt nem láttad a túlsó partot, akkor abban reménykedtél vagy azt képzelted, hogy az előtted levő szürkés víz valójában a tenger. Becsaptak, hát te is becsaptad magad. Miközben a tengert látni hivatalosan csak háromévente szabadott, akkor is persze úgy, ha volt rá pénzed. Mikor végre kijutottál, a magaddal hozott babgulyáskonzervet etted, és esélyed sem volt kiülni egy teraszra, boldogan belefeledkezni abba, amit mások életnek neveznek. És nagyon úgy tűnt akkoriban, hogy ez a mi életünkben már mindig így marad. A dalokra föl lehetett szállni, mint egy vonatra, és elutazni Arthur Rimbaud-ként.

– Ha most lenne alkalmad kérdezni őt, miről faggatnád?
– Nem faggatnám. Hagynám, hogy a nyári bágyadtságban borozzon Kővágóörsön a diófa alatt és gyönyörködjön a mindig mindenben kitartó feleségében, a gyerekeiben, az unokáiban, a valódi, teljes életben. És ne csak a dalokba bújva legyen maradéktalanul boldog.

– Melyik lenne az a Cseh Tamás-dal, amit betennél az időkapszulába?
– A régiek közül a Lee van Cleef, mert mindig vonzottak a legendák, amelyeknek akkor is tovább kell élniük, ha a főhősről az járja, hogy fényképész lett, és nem felejthetjük a csinos zakót, amit viselt. De legendák nélkül mibe kapaszkodnánk? Az újabbak közül a Ballada öcsémről címűt mondanám, mert gyűlölöm a megosztottságot és azt, hogy odakint a világban letagadjuk egymást, és „jöttek sokan írek elé, / lengyelek elé, zsidók elé, / de egy magyar sem egy magyar elé”.

– A halála utáni pár év alatt sok minden történt körülötte, egymást érték az emlékének szánt rendezvények, koncertek, albumok. Aztán kicsit minden lecsendesedett. Szerinted milyen helyet foglal el ő most a kortárs emlékezetben? Van még Cseh Tamás-kultusz?
– Volt itt minden. Rossz szobor, rossz koncertek. Addig nincs bajom, amíg jó a szándék és van egy Tamáshoz és Bereményi Gézához méltó színvonal. Másik János és Víg Mihály dolgai ilyenek, ráadásul szívtájék felől jönnek.

Tamás kultusza búvópatakokként terjed szét a fiatalok körében is. Aztán valamikor majd elér a tengerig, ám akkor mi már nem leszünk. Tamás viszont tovább él.

Ő lesz a következő generációk szemében is a Füst, ami az indián neve volt. És nem tudják majd eldönteni, hogy könnyeznek-e, vagy a füst szállt a szemükbe. Mi is így voltunk, és mindenki, akit Tamás dalai megérintettek.

– A rossz szobor azért rossz többek között, mert Tamás balkezes gitárt tart a kezében, holott jobbkezes volt. Mit kezdjünk ezekkel a melléfogásokkal? A legjobb lenne talán eltávolítani…
– A szobor inkább a szocializmust jelképezi, mint Tamást. Állítólag ott is jó volt a szándék, csak a kivitelezés csúszott félre. A szobor maradhat persze, csak minden nap simogassa meg valaki az arcát, hadd fényesedjen!

– Bár a kiadó győzködött, nem írtad tovább az eseményeket az új kiadás kapcsán sem. Megállunk valahol 1990 körül, amikor megjelenik az új Cseh Tamás-album megint és újra Bereményi szövegeivel. Miért nem pótoltad a hiányzó éveket?
– Mert Tamás mellett Bereményi Géza a másik legfőbb személy ebben az együttműködésben és az ő történetük így kerek. Továbbá nem szerettem volna eljutni és eljuttatni az olvasót Tamás haláláig.

– De hát az Előszóban azt írtad, hogy neked nem halt meg. Illetve, aki meghalt, nem lehetett Tamás. Még mindig nehéz szembenézni ezzel?
– Az nem lehet Tamás, ezt Bereményi Gézától vettem. „Az nem lehet Lee”. Bármi történik a legendák velünk maradnak. Maradnak, mert szükségünk van rájuk. Tamásra is, aki szobroktól és emlékkoncertektől függetlenül is tanyát vert a szívünkben. S ami egyérzésűvé tesz egy generációt, hogy Cseh Tamás a mi legendák. De utat talált az olyan generáció nélküli ember szívébe is, mint Beck Zoltán.

– Milyen szempontok alapján választottad ki az új megszólalókat? Volt olyan is, aki nem állt kötélnek?
– Nyilván valamilyen kapcsolódási pontokat kerestem. Pinter Georg esetében, aki valami hihetetlen könnyedséggel jutott el Jancsó Miklós munkatársaként Francis Ford Coppola stúdiójába, és lett a híres rendező munkatársa, a Tamásban is meglevő könnyedség és kalandorság fogott meg. Tudni lehet róla, hogy ő protezsálta be Tamást Jancsónak, s ez indította el a karrierjét. Víg Mihály és Beck Zoli kicsikét reinkarnációi, Marozsán Erika pedig ugyanolyan megindítóan és töprengésre késztetően szép, mint Tamás dalai közül jónéhány. Nem volt visszautasítás, még a legendásan nehéz ember, a performansz és az avantgárd hazai atyja, Szentjóby Tamás is kötélnek állt és írásban ugyan, de válaszolt, ami számomra nagyon komoly vállveregetést jelent.

– Mi az, ami a leginkább hiányzik neked vele kapcsolatban? Amit nem lehet pótolni?
– Nem könnyű kétszer apa nélkül maradni. Tamás tizennégy évvel volt idősebb nálam, mindig tudta a számomra helyes választ a kérdéseimre. Pont annak a nemzedéknek volt az ikonja, amelyikre kamaszként felnéztem, s az ilyen férfiak az apapótlékot jelentették a generációm számára. Ettől olyan nehéz és pótolhatatlan. Kénytelenek voltunk felnőni.

FODOR SÁNDOR legutóbbi művei: Stég; Tengerre néző halál; Piros és fekete.