Csodabogárként tekintettek rájuk – Beszélgetés Kopócsy Annával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Bár festményeik kiállták az idő próbáját, de ezeket és alkotóikat, a Piktorina-társaságnak nevezett, nőkből álló képzőművészeket többszörös felejtés sújtotta. Kopócsy Anna új könyvében (kritikát itt olvashat róla) egyrészt rehabilitálja őket és felhívja a figyelmet az életművek fontosságára, másrészt bemutatja azt is, milyen nehézségekkel szembesültek a női festők a Horthy-korban és a fejlett szocializmusban. Vele beszélgettünk.

– Miért ez a festőcsoport keltette fel a figyelmét?
– Ez egy régi történet. A szakdolgozatom témája a Képzőművészek Új Társaságának (KUT) története volt, és néhányukkal mint kiállítókkal találkoztam a kutatásaim során. Ehhez nagy segítségemre volt a Művészettörténeti Kutatóintézet Lexikongyűjteménye, ahol utána tudtam nézni e soha nem hallott neveknek. Itt derült ki például számomra, hogy egyikük, méghozzá Kiss Vilma, Franciaországban az animáció történetének egyik fontos alakja lett. De itt találkoztam először Járitz Józsa nevével is, akiről azt állították, hogy Piet Mondriant tanította táncolni Párizsban.

– Ezek remek sztorik, nem csodálom, hogy felkeltette az érdeklődését.
– A KUT kiállításain a művésznőim egy része már külön csoportban szerepelt, illetve a talált művek alapján kiderült, hogy hasonló stílusban festettek, komoly szellemi közösséget alkottak. Tehát már a kezdetektől, 1925-től együttesen léptek fel. Én ezt nagyon izgalmasnak találtam. Később Gálig Zoltán művészettörténésszel, aki szintén elfelejtett művészek életműveit tárta fel, találkoztak az útjaink, és a kilencvenes évek végén összeraktuk az első kiállítást ezeknek a művészeknek a munkáiból. Először Szombathelyen, majd Budapesten.

– Abban a korban azzal a művészfelfogással eleve kudarcra voltak ítélve?
– Az ő női csoportosulásuk, amely a Képzőművésznők Egyesülete keretein belül jött létre, akiket egyébként ők eléggé megvetettek, bizonyosan kényszerpálya volt. Szívük szerint nem frakcióztak volna, próbálkoztak különböző, alapvetően férfiakból álló művészcsoportoknál, de a többségüket visszautasították. Rájöttek, hogy csoportosan többre mennek, mint egyedül.

– Miért feledtük el őket?
– A felejtés többszörös volt. Egyrészt sosem kerültek be a mainstreambe. Amikor a legfontosabb kiállításukat hozták össze a Nemzeti Szalonban 1931-ben, ugyan nagy volt az érdeklődés, de alapvetően csodabogárként tekintettek rájuk, és a dillettantizmus vádja állandóan ott lebegett körülöttük. Aztán jött a háború, majd a szocializmus időszaka sem kedvezett nekik, mivel aki itthon maradt és nem halt meg előbb, az osztályidegen lett, kiállítási lehetőséget legfeljebb a kerületi Művelődési Ház kollektív tárlatai jelentettek.

– És mi lett azokkal, akik nem maradtak itthon?
– A társaság másik része valóban külföldre ment, tehát kikerült az itthoniak látóköréből. De még az életükben náluk jóval ismertebb női alkotók is alulmaradtak, hiszen a hatvanas, hetvenes években készült művészettörténeti összefoglalókban alig találkozunk női nevekkel. Ez persze külföldön is így volt, ebben a változást ott a hetvenes-nyolcvanas évek feminista művészeti mozgalmai hozták el, de nálunk ilyen nem nagyon volt. Persze ma már más a helyzet.

A női művészekkel való foglalkozás divattá vált, egyre több publikáció, kiállítás foglalkozik a női alkotókkal, úgyhogy van remény.

– Mennyire voltak ők összhangban a kor modern képzőművészeti törekvéseivel?
– Összhangban voltak. Elsősorban a korszak újfiguratív művészeti mozgalmaihoz kapcsolódtak. Például art deco, vagy a Neue Sachlichkeit (új tárgyilagosság). Magukat kifejezetten a modernek térfelére helyezték.

– Mi fogta meg leginkább a történetük kapcsán?
– Az, hogy a felejtés, a sok eltűnt mű dacára, milyen izgalmas részét jelentették a korszak művészetének. Ugyan a főiskolai tanulmányaik nagy részét még a férfiaktól szeparáltan végezték el, de a Lyka-reformnak köszönhetően, amikor is a koedukáció rendszerét bevezették a főiskolán, ők is járhattak a modern mesterekhez. A professzionalizáció lehetősége hirtelen számukra is adottá vált, még ha az évszázadok berögződéseit, miszerint a nők intellektuális képességeik szerint alkotóművészetre nem nagyon alkalmasak, sokáig kísérte őket. És még sok egyéb hátrány. Ennek ellenére hősiesen helytálltak, többségük saját művészi karriert hozott létre.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy egy mai kiállítás ismét bemutatná a műveiket? Vagy ma megint olyan csoportok uralják a Műcsarnokot és a fontosabb kiállítótereket, hogy erre nincs lehetőség?
– A mai képzőművészeti élet ilyen szempontból szerencsére sokkal differenciáltabb mint korábban. Ha nincs meg állami részről az érdeklődés, bár még az is elképzelhető, akkor ott vannak a magángalériák és egyéb alternatív helyek. Például a Kieselbach Galéria sok képet adott a könyvemhez, de kiállítást is szívesen rendezne az anyagból.

Ne feledjük, ezeknek a művészeknek a munkái többségükben nem múzeumokban találhatók. Amikor mégis, akkor sem mindig szerencsés tényező.

– Miért?
– Loránt Erzsébet hagyatéka például a Móra Ferenc múzeumban található, ahol sajnos igen mostoha körülmények között tárolják a műveket. Tehát sok kép magánkézben van, és a művészettörténeti kanonizálás együtt jár a képek értékének növekedésével. Tehát van potenciál ebben az anyagban.

– Említette, hogy állami részről is indokolt lehetne az érdeklődés.
– Mert nemzetközileg is igen kurrens témáról van szó. Nem minden nemzet tud felmutatni a művészettörténetéből olyan koherens női művészcsoportot, amelynek tagjai dekraláltan vállalták a modern művészetet a két háború közti periódusban. Alapvetően nem voltak feministák, kivéve Járitzot, de festészetükben markánsan megjelenítik mégis a női nézőpontot anélkül, hogy ennek valamilyen propaganda íze lenne, vagy valamilyen társadalmi hatást kívántak volna elérni vele.

– Hogyan látja a mai képzőművészeti élet kinőtte mindazokat a problémákat – lekicsinylés, elutasítás, megkülönböztetés –, amelyekkel a Piktorinia-társaság pár évtizede szembesült?
– Szerintem eléggé. A magyar művészetben is végbement a kilencvenes években egy újabb feminista hullám, amikor a női alkotók azon a jogon, hogy ők nők látványosan részesedést kértek a kortárs képzőművészeti életből.

A mai képzőművésznőknek hasonlóan nehéz érvényesülési problémáik vannak, mint férfi kollégáiknak.

Persze biztos, hogy lehetne javítani még a helyzetükön. A legtöbbjüknek azonban nincs szüksége arra, hogy megkülönböztesse magát. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, elengedhetetlen volt ennek az öntudatos művészgenerációnak az évtizedekre láthatatlanná vált tevékenysége is. Remélem, a könyvemmel sikerült rehabilitálnom a művészetüket.