PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Hosszú, majdnem egy évtized telt el a legutóbbi verseskötete óta. Persze írt esszét és prózát, utazott, leginkább egy szűk kis körben, amibe olykor azért New York is belefér. Új kötete (itt olvashat róla kritikát) az önmegértés, a perifériák és az idegen helyszínekben való megmerítkezés könyve. Győrffy Ákossal beszélgettünk sikerről, a titokzatos T. J. hagyatékáról, és a hajléktalanszállók világáról.
– Balázs Imre József a kötet kapcsán valahová Oravecz Imre és Borbély Szilárd közé helyezte el a költészeted. Fontos szerzők számodra? Egyáltalán: szoktad magad mérni bárkihez is?
– Mérni nem, dehogy! Nem is tudom, mi jelenthet ez valójában. Érdemes megfogadni József Attila radikális javaslatát, amit persze nem ő talált ki, hogy ha már méricskélés, akkor legfeljebb a mindenséghez érdemes méricskélni magunkat. Érdemes, bár reménytelen vállalkozás, azt hiszem. Tehát méricskélés nincs, tisztelet és figyelem annál inkább, már ami a kérdésedben emlegetett szerzőket illeti. Borbély Szilárd költészete mélyen megérintett annak idején, amikor találkoztam a verseivel. Az Ami helyet című kötete lehetett az első, amit olvastam. Tragikus, megrendítő költészet az övé, a legnagyobbak között a helye. Oraveczet szintén nagyra tartom, ezen nincs is mit ragozni.
– Elég sok idő telt el az utolsó versesköteted óta, inkább prózát írtál. Mi terelt vissza újra a versek felé?
– Az elmúlt évtizedben tényleg alig írtam verset. Az az érzésem, hogy azok az energiák, amelyek a versírást táplálják, inkább a zenélésbe csatornázódtak ebben az időben. A távolodásban című kötet születése is rendhagyó, mert a versek nagy része eredetileg nem versnek született, hanem prózának. Vagy esszének, vagy esszéprózának, nem is tudom, mik ezek valójában. Ezeket a szövegeket bontottam le és húztam meg addig, amíg meg nem találtam bennük ezeket a verseket.
– Sok volt a felesleg?
– Volt, hogy három-négy oldalas szövegből két sor maradt. Tehát egyfajta „redukciós gyakorlat” ez a könyv, a feleslegektől való megszabadulás története. Ezeknek a prózáknak mindig volt/van egy magjuk, amelyre ráépülnek mindenféle rétegek. Itt most az történt, hogy ezeket a rétegeket kidobtam. Nem akartam ugyanazt sokadszorra eljátszani. Az előző két könyvem – Haza, A hegyi füzet – ilyen prózákból áll, és hát annyi rutinom már van, hogy még sok ilyen és hasonló szöveget tudnék „gyártani”. De az efféle rutinmunkák nem vezetnek sehová. Nem akartam ismételni magam.
– Az önmegértés az új kötet egyik alapfogalma. Az olvasás vagy az írás segít inkább közelebb jutni önmagadhoz?
– Egyik sem. Vagy mindkettő. Önmagamhoz csak önmagammal tudok közelebb jutni, ha egyáltalán. A megértés vágya ugyanabból az anyagból van, mint a megértés tárgya. Ebben áll a dolog szépsége, vagy inkább tragédiája. És nem is biztos, hogy önmagamhoz szeretnék közelebb jutni. Ez az „önmagam” nem olyan érdekes, hogy érdemes lenne a közelébe férkőzni. Sokkal jobban érdekel az, ami nem önmagam. De persze az is homályos, hogy mi az önmagam, és mi az, ami nem. Az ember sokáig önmagát akarja tetten érni, kíváncsi arra a titokzatos valamire, amit énnek neveznek. Aztán ez jó esetben elmúlik, vagy legalábbis mérséklődik az igyekezet.
Engem már nem különösebben érdekel ez az én, igyekszem nem a nyomában loholni. Tehát az önmegértés itt talán azt jelenti, hogy távolodás. Távolodni addig a pontig, ami mindentől ugyanannyira van.
– A kötetben visszatértél A hegyi füzetben már szereplő T. J.-hez, aki leginkább Csontváry Marokkói tanítójához hasonlít. Most a „hagyatékából” olvashattunk pár darabot. Miért ilyen fontos ez a szerep neked?
– Ez nem szerep, vagy ha mégis, hát csak úgy, mint Hamvasnál a „tízezerbőrű tűzgyermek”, ami a lélek. T. J. egy bőr a tízezerből. De nem egészen az én bőröm. T.J. „valóságos” személy volt, egy létező hajléktalan, akit volt szerencsém ismerni egy budapesti hajléktalanszállóról. Nagyon mélyen érintett mindaz, amit látni engedett magából. Az úgynevezett őrülete. A minden rendszert nélkülöző szövegei. Ezek nagyon radikális és szabad szövegek, egy olyan ember szövegei, aki megengedhette magának, hogy ne törődjön semmiféle szemponttal. Mondta, ami jött belőle. És ami jött belőle, az egyenesen, minden kitérő nélkül a tudattalanjából jött. A tudattalan pedig költői módszerekkel dolgozik. A költőien lakozó tudattalan.
– Mi nyűgözött le ezekben a szövegekben?
– Ez a T. J.-féle áradás megbabonázott, többek között azért, mert megmutatott valamit a költészet valódi, eredeti természetéből. Mi, úgynevezett költők és művészek leginkább már csak halovány kópiái vagyunk valaminek. Sápadt visszfényei valami eredendően ragyogónak és elementárisnak. Ez a világ nem is tud már mit kezdeni az efféle alakokkal, mint amilyen T. J. volt. Persze, régebben sem tudott volna mit kezdeni vele, legfeljebb egyfajta numinózus leplet terített rá, a numen, az isteni erő egyfajta attribútumaként kezelte. Ma már csak szimpla bolond, ketyós. Olyasvalaki, akire azt mondják a kocsmában: baj van a toronyban. A versek egyfajta síremlékek az azóta elhunyt T. J.-nek. Azt szerettem volna, hogy maradjon írásos nyoma annak, hogy itt volt, hogy létezett.
– Szociális munkásként bepillantást nyerhettél egy hajléktalanszálló mindennapjaiba. Ez a tapasztalat a „talált versek” révén megjelenik a kötetben is. Fontos állomás volt ez a munkahely a költészeted szempontjából?
– A költészetem szempontjából nem. A személyiségem szempontjából talán egy kicsit. Korábban hosszú évekig dolgoztam egy mozgássérült gyerekeket nevelő intézményben, úgyhogy olyan nagyon nem kellett már engem érzékenyíteni. A szállón sok olyan figurát megismertem, akik a társadalom peremvidékein kóborolnak, az ilyesmi mindig értékes tapasztalat.
Amikor életemben először lementem a „nagypincébe”, ahol a lakók egy része aludt, kis híján elhánytam magam. Az emberi kipárolgásoknak ez az esszenciája szintén értékes tapasztalat. Ez (is) vagy te, nézd meg magad jól.
– Hogyan lehet elviselni azt a terhet, ami ezzel a munkával jár?
– Az emberi gyarlóságok kimeríthetetlen enciklopédiája egy efféle hely, hasonlóan persze más helyekhez, tanári szobáktól a minisztériumi tárgyalókig. Csak itt minden pőrébben, radikálisabban, rusztikusabban történik meg. Aki velük dolgozik, az esetek jó részében egy idő után óhatatlanul kiég, cinikussá és érzéketlenné válik. Vagy túlságosan közel merészkedik hozzájuk, és magával ragadja az örvény. Én az előbbi kategóriába estem, kiégtem, az évek alatt többször is. Eleinte vissza tudtam kecmeregni valahogy ezekből a kiégésekből, de a vége felé azt éreztem, hogy már nem fog menni. Amit az ott töltött bő egy évtized során tapasztaltam, arról minden túlzás nélkül állítható, hogy Dosztojevszkijnek is bőven elég lett volna. De az ilyesminek mindig ára van, amit a mai napig nyögök, és ez most már így is marad, amíg élek.
– A kötet kapcsán az az érzése alakulhatott ki az olvasónak, hogy nagy világutazó vagy, hiszen New Yorktól az Adriáig repkedsz a versek révén.
– Kialakulhat ilyen érzése az olvasónak, igen, de ez csak a látszat. Nagy világutazó soha nem voltam, nem is leszek. A könyvben felbukkanó helyszínek nagy részére nem valamiféle hedonista szenvedély vezérelt, nem a „bakancslistám” – micsoda egy gyűlöletes szó! – desztinációit akartam kipipálni, hanem – hogy is mondjam – ezek jobbára „munkahelyi” utak voltak. Meghívtak zenélni a Bajdázóval vagy a Horhossal, vagy meghívtak irodalmi estekre. Magamtól valószínűleg soha nem mentem volna New Yorkba például. Ezek a „repkedések” és vonatozások sok év alatt gyűltek össze, és ebben a vékonyka könyvben tényleg nagyobb súlyt kaptak, mint ami amúgy járna nekik.
– Nem szeretsz utazni amúgy?
– Utazni jó, leginkább magányosan. Jómagam legalábbis nagyon szeretem például a hosszú vonatutakat. A repülést kevésbé. A helyzet tényszerűen az, hogy leginkább a Börzsöny déli előhegyeinek közelében tartózkodom, félelmetesen kis sugarú körben. Az, hogy ez a kör olykor New Yorkig, Isztambulig vagy Rómáig tágul, sokat nem változtat a helyzeten. Mert a vége mindig az, hogy kimenekülök a tengerpartra vagy bemenekülök az erdőbe. Most, ahogy kinézek itthon az ablakon a jól ismert hegyoldalra, úgy érzem, hogy egész életemben itt voltam és ki sem léptem a kertkapun. Lehet, hogy így is van.
– Mikor érzed sikeresnek egy-egy könyvedet?
– Siker? Talán Esterházy emlegeti valahol, hogy a siker, édes fiam, az, amikor előadás után a művészbejárónál várakozó hintódat nem a lovak, hanem a rajongóid húzzák hazáig. Ennyit a sikerről. Az ilyesmiről nem könnyű beszélni.
– Ennyire megfoghatatlan lenne?
– Ha valaki huszonöt éve azt mondja, hogy ennyi meg ennyi könyvem jelenik majd meg ennél és ennél a kiadónál, amelyekre ennyi és ennyi díjat fogok kapni, biztosan kikacagtam volna. Aztán lett, ami lett. Panaszkodni biztosan nem fogok, nem is volna illendő.
A sikert mindig is az jelentette, ha valaki jelezte, hogy érti, miről beszélek és jól is esett neki ez az értés. Mindig vannak ilyen olvasók, és ez már nekem elég.
Egyébként pedig naponta emlékeztetem magam arra, hogy a Voyager-1 űrszonda, ami a közelmúltban hagyta el a Naprendszert, jelenleg 61200 kilométer per órás sebességgel száguld a mélyűrben, és ezzel az irgalmatlan sebességgel haladva nagyjából harmincnyolcezer év múlva ér a legközelebbi csillag, a Gliese 445 közelébe. Jó erre naponta emlékeztetni magunkat. Ebben a koordináta-rendszerben léteznek a sikereink.
GYŐRFFY ÁKOS legutóbbi művei: A hegyi füzet; Haza; Havazás Amiens-ben.
