KÖNYVTERASZ
Aki nem lát be a kulisszák mögé, nem is tudja, milyen reménytelen helyzetben veszik fel a harcot a szakemberek a szenvedélybetegségekkel. L. Murányi László újságíróként bejárta a hazai ellátórendszer megannyi bugyrát, beszélt függőkkel, addiktológusokkal, celebbel és tinivel egyaránt. A tapasztalatairól, a legmegrázóbb történetekről és az új, fenyegető szenvedélyekről kérdeztük.
– Van olyan szenvedélyed, amelytől nehezen szabadultál?
– Nincs függőséget okozó káros szenvedélyem, de voltak az életemben olyan időszakok, amikor kis híján belecsúsztam egyikbe-másikba. Harmincegynéhány évesen elindultam az alkohol útján, és elkezdtem társasági ivóból, szakkifejezéssel élve, problémás ivóvá válni. Néhány évvel korábban viszont a nálunk akkor még újdonságnak számító számítógépes játékok vonzottak magukhoz erősen. Mindkét esetben el kellett beszélgetnem magammal, hogy ez nem mehet így tovább, és végül vissza tudtam fordulni, mielőtt még nagyobb baj lehetett volna belőle. Szakemberek szerint éppen ez jelzi, hogy nem vagyok függő személyiség. A visszafordulás képessége és lehetősége különböztet meg bennünket a függőktől.
– Hogyan jutottál el a szenvedélybetegekhez? Mi adta meg az első impulzust a könyv (erről bővebben itt) megírásához?
– Az út az előző riportkönyvemtől vezetett át, amely a depresszióról szólt. Annak anyaggyűjtésekor és megírásakor láttam, hogy mekkora az átfedés a két betegség között. Hogyan válnak a depressziósok nagy számban öngyógyító szerhasználóvá, illetve hogyan lesznek a függők hasonló számban, saját lelkiismeretfurdalásuk miatt, depresszióssá. Megtapasztaltam, hogy mindkét jelenséggel kapcsolatban hatalmas az ismerethiány a laikus közvéleményben, és mennyi tévhit kering ezekkel kapcsolatban. Vagyis mindezek okán mekkora társadalmi előítéletességgel kell megküzdeniük az életükben a depressziósoknak és a függőknek is. Kezdve azzal, hogy ma még mindig elterjedt az a nézet, hogy ezek tulajdonképpen nem is betegségek, és csupán akaraterő kérdése lenne a belőlük való kilábalás.
– Melyik volt számodra a legemlékezetesebb történet?
– Sok drámai életutat ismerhettem meg az anyaggyűjtés során, az érintett függők bizalmának köszönhetően. Nehéz egyet kiemelni. Nagy hatással voltak rám például azok a történetek, amelyek a lehető legmélyebbről elinduló, józanodó emberekről szóltak, akik aztán a sorstársaik hiteles segítőivé váltak. De ugyanígy megrázóak voltak azok a napjaim is, amelyeket a ráckeresztúri tinirehabon a fiatal, illetve kiskorú drogosok között töltöttem, hiszen még alig elkezdett életekbe, az útjuk legelején álló fiatalok életébe tekinthettem bele. Kifejezetten megdöbbentett ezzel kapcsolatban, hogy esetükben a szülők mennyire nem voltak, illetve nincsenek tisztában a saját felelősségükkel kapcsolatban.
Pedig a szakemberek ma már egyöntetűen állítják: a függőség tulajdonképpen csak egy tünet. A rossz, diszfunkcionális család egyik nagyon nyilvánvaló jele.
Ez pedig egyértelműen a felnőttek sara, nem a gyerekeké. Ők ebben az egészben nem okok, okozók, hanem áldozatok.
– Ha rajtad állna, mit változtatnál meg a rendszerben, hogy hatékonyabban tudjon működni?
– Több szakember is nagyon nyilvánvalóan beszél a könyvben a hazai addiktológiai ellátórendszer alapvető hiányosságairól. A legfőbb közülük az, hogy ez a rendszer egyszerűen nem épült ki. Nincs, nem működik. Vannak persze elszórt, elkötelezett klinikai szakemberek által működtetett kórházi osztályok, civil szervezeti és egyházi fenntartású közösségi ellátóhelyek, amelyek egyre reménytelenebbül vívják szélmalomharcukat a hosszú évek óta csúcsra járó szenvedélybetegségekkel. Ez a harc így, ilyen feltételek mellett, alulfinanszírozottan, egyre reménytelenebb.
– És milyen ez a felemás rendszer?
– Ez a foghíjas, elégtelen hazai ellátórendszer is kénytelen fordítva ülni a lovon. Az állami egészségpolitika kényszeríti erre őket. Szerte a „modern” világban úgynevezett szolgáltatási piramisról beszélnek az addiktológiai szakmában. Ennek legalsó, egyben a legszélesebb elemét, az egész rendszer alapját, az úgynevezett alacsonyküszöbű szolgáltatások jelentik. Erre épülnek aztán rá a különböző, egyre szűkülő ellátási formák, és az egésznek a csúcsán a bentlakásos terápiák vannak. Ez érinti viszonylag a legkevesebb embert, viszont ezeken a helyeken már valóban a józanodás a cél. Magyarországon mindez másként van.
– Mi mindent jobban tudunk?
– A kormányzati politika folyamatosan szivattyúzza ki a pénzt az alacsonyküszöbű szolgáltatásokból, amelyek pedig arra lennének hivatva, hogy a lehető legtöbb függőt elérjenek, segítsenek rajtuk, és a látókörükbe vonjanak.
A politika jelenleg inkább a magasküszöbű szolgáltatásokat helyezné előtérbe, de ehhez sincsenek meg a rendszerszerű feltételek.
Különösen megrázó volt számomra megtapasztalni, hogy milyen kevés gyermekaddiktológust találni manapság Magyarországon, különösen vidéken. A gyermekpszichiátriák próbálják, nagyon tiszteletre méltó módon, befoltozgatni a lyukakat, de hát az a rendszer is teljesen kezdetleges állapotban van.
– Mi volt az, ami sokáig kísértett? Amit legszívesebben azonnal elfelejtettél volna?
– Nagyon megrázott annak a huszonkét éves kábítószeres fiatalembernek a sorsa, akivel a Leo Amici Alapítvány komlói drogterápiás intézetében találkoztam. Laci tizennégy éves korától éli a drogosok dicstelen életét, amíg végre eljutott a terápiáig. Talán azért is hatott rám különös erővel az ő története, mert életkoránál fogva, akár az unokám is lehetne. Akkorra már elpusztított maga körül minden szeretetet, jószándékot, segíteni akarást. Saját kifejezésével élve lopott, rabolt, hazudott, és a végén már a neki menedéket adó nagymamáját is megütötte, mert az nem adott neki pénzt a mindennapi drogadagra. Valóban megrázó őszinteséggel beszélt nekem ez a fiú ott a komlói rehab udvarán, és az a beszélgetés valóban megviselt. Különösen az apjával való viszonya. Laci végül idő előtt elhagyta a terápiát, visszatért abba a családba, amelyben függővé vált, és amelyet aztán ő függőként teljesen letarolt.
– Követted az interjúalanyaid életét a könyv leadása után is?
– Mindegyiküknek adtam névjegykártyát, hogy ha befejezik, vagy abbahagyják a terápiát, akkor keressenek meg. Végül ezt ketten tették meg, néhány interjúalanyom további útjáról pedig én magam szereztem tudomást más forrásból. Vegyes a kép.
Vannak közöttük, akik keményen vívják a harcukat önmagukkal és a függőségükkel, és járják tovább a józanodás útját, de vannak olyanok is, akik visszaesnek.
A harmincéves Anna, aki felhívott, nos, az ő története a sikeresebb. Ő két év után is józan, dolgozik, párkapcsolatban él, befejezte az alkohol és a drog miatt tizenkét esztendeje félbemaradt középiskoláját. Idén érettségizik, tervezi a további életét, és közben vívja nagyon tiszteletreméltó napi harcát a józansága megőrzéséért. A másik, a már nyugdíjas, egyedül élő Anikó időnként vissza-visszacsúszik, de harcol ő is keményen. Érintettek és szakemberek ugyanis egyértelműen azt mondják: aki egyszer függővé vált, annak egész élete során dolgoznia kell a józansága megőrzésén.
– Tapasztalataid szerint mennyire súlyos ma a magyarországi összkép a szenvedélybetegségek terén?
– A statisztikák egyértelműen azt mutatják, hogy drámai a helyzet. És nemcsak a hagyományos szer-, illetve viselkedési függőségek miatt. Társadalmi szinten a legnagyobb veszélyt kétségtelenül az online világ térhódítása jelenti ránk nézve. Az a virtuális világ, amelybe elbújhatunk a napi gondok elől, és számos függőséggel fenyeget bennünket, főként a felnövekvő, új generációkat. Gondoljunk csak az online játék-, és képernyőfüggőségre, de ide tartozik a közösségi online felületek vonzása is. Ijesztő belegondolni, hogy egész korosztályok nőnek fel úgy, hogy nem az ismeretszerzés vágya, vagy egy kontrollált szórakozás igénye adja a kezükbe az okoseszközöket, hanem a szenvedélyük. Ennek a folyamatnak ma még szinte beláthatatlanok a szociális és a társadalmi következményei.
L. MURÁNYI LÁSZLÓ legutóbbi művei: Az első magyar szamuráj; A depresszió béklyójában.
