PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Soha nem számított sem elég magyarnak, sem elég románnak. Igazi erdélyi, vagy inkább kolozsvári, bárhol is éljen. És író, műfordító, a marosvásárhelyi Látó szerkesztője – legújabb könyvében (erről bővebben itt) egy kulturális értelmiségi pályáját írta meg. A sajátját. Az internetes közlés előnyeiről, a román–magyar viszonyról és a növekvő magyarországi hisztériáról beszélgettünk.
– Régen arra volt büszke az író, ha egy-egy fontos lapban (Látó, ÉS, Jelenkor, Holmi) közölhetett. Most viszont mintha fontosabb lenne az interneten, közösségi oldalakon való jól felépített jelenlét. A két korábbi könyved anyaga is a Facebookon „jelent meg” posztok formájában. Mit gondolsz erről a váltásról?
– Esetemben a hiúság gyorsabb kielégítéséről van, illetve talán főleg volt szó a Facebook kapcsán. Nagyon feltörekvő voltam. Újabban „letörekvő” író próbálok lenni. Nem akarok annyira tetszeni már, igyekszem lefogni a szörnyet. Az oldalamon azt teszek, amit akarok, azt közlök, ami nekem tetszik. Persze örülök, ha más is örül, de már megintem magam, ha sandítok. És a kolozsvári Ábel kiadó révén azt is megélhetem, hogy a köteteim szép kiadásban jelenjenek meg, a feleségem, Eperjesi Noémi képzőművész révén pedig azt, hogy a boldogság pislogjon belőlük. Visszatérve az új médiumhoz: amikor a Kriterion kiadótól szeretett egykori Krónikánkhoz kerültem (erdélyi magyar napilap – a szerk.), rájöttem, tudok napilapos lenni, fel tudom venni a futószalag ritmusát. A Facebook ilyen szempontból csak egy újabb kihívás volt, nem egy lehetetlenség. A Korona-változatok a járvány kihívására is válaszolni próbált a covidos szókincsű irodalmi paródiákkal.
– Milyen hátulütői vannak a közösségi oldalakhoz idomított közléseknek? A tömörség követelményét például mindig figyelembe kell venni.
– Sokaknak már nincs türelmük ahhoz, hogy kivárják, amíg egy mű kibontakozik. Pedig nemcsak „gyors” művek vannak, hanem lassúak is, a mondat intenzitása sokat megbír, ha fenntartjuk a figyelmünket. Divatba jött viszont az instant irodalom, és most már kizárólagosságra törekszik. Remélem, hogy a krimikhez, amelyeken most dolgozom, mindenkinek lesz türelme. Azokat egyébként nem is közlöm a Facebookon. Számomra egyébként a Villámvignetták is kísérlet volt: a regényemben, a Visszaforgatásban elmondtam egy szenvedélyes, „szimfonikus” önéletrajzot – itt inkább az Egy kiállítás képeit. De nem felejtettem el a szimfónia műfaját.
– Márai és Grecsó óta tudjuk, hogy nem szül mindig jó vért, ha néhányan felismerik magukat a könyvekben: botrány, per stb. A te rokonaid, barátaid miként viselik, hogy majdhogynem állandó szereplőkké váltak a műveidben?
– Egyszer már megsértődtek sokan, de amikor a Villámvignetták darabjai megjelentek, többen üdvözölték. Bizonyára érezték, hogy megbocsátóbbá vált a hang, már nem keresem a bűnbakokat, már nem akarok megítélni senkit.
– Fontosnak tartod, hogy románul román lapokba is írj. Hogyan fogadta ezt a környezeted? És hogyan a románok?
– A tágasabb környezetem szerintem nem is érti. Legfeljebb olyan értelemben, hogy „figyelni kell”, mármint az „ellenség” mozgását. Nagyon kevesen reagálnak úgy érdemben, ahogy én szeretném. Sajnos, a románok között is ez az uralkodó: amíg voltam olyan ökör, hogy elolvastam a hozzászólásokat a cikkeim alatt, mindig abba ütköztem, hogy én csak hallgassak, hiszen tulajdonképpen magyar ügynök vagyok.
Ma már írok, fordítok, szervezek, van egy házam a román kultúrában is, és kész.
– Mi kellene ahhoz, hogy ez a zsigeri szembenállás feloldódjon románok és magyarok között?
– Sok minden kellene, kettőt mondanék. Egyfelől nem kellene párhuzamosan élni. Azokban a romániai városokban, ahol magyarok élnek, a mai napig el lehet lenni egynyelvűen, és bár a szórványban ez nehezebb, mint Marosvásárhelyen vagy pláne Székelyudvarhelyen, tulajdonképpen Kolozsváron sem kell máshol használni a románt, mint a boltokban és a hivatalokban. Sokan jól beleereszkednek ebbe, és 1989 óta ez még könnyebb, hiszen már szinkronizált filmeket nézhetünk, és a magyarországi hírcsatornákból tájékozódhatunk. A szórványban persze elfogadják a románság szükségességét, de többnyire csak úgy, mint a puma az emberét: attól, hogy megérti, és muszáj elfogadnia, még nem szereti jobban.
– Másfelől?
– Másfelől pedig jó lenne, ha végre megértenénk, hogy „igaz” történelmünk a másik ugyanannyira igaz, mert szintén meggyőződéses történelmével ütközik. Sorolhatjuk a „tényeket”, amíg fokhagymaszagúak nem leszünk, attól a jelen nem változik. Nem valami sosemvolt vitézi múltat kellene feltámasztanunk, hanem a jelent működtetnünk, és nem azzal a zártsággal, ahogy még a kultúrában munkálkodók nagy része is él, akik büszkék arra, hogy soha nem olvastak Blagát vagy Panait Istratit, és lenézik a román népzenét. Tuskónak lenni nem ok a büszkeségre.
– Lehet egyszer olyan ez a viszony, mint ami a németeket és a franciákat jellemzi?
– Mindez eléggé elválaszt a német–francia modelltől, nem szólva az egész szellemiségről, amely egyre inkább egy „fordított kommunizmust” vagy másféle cenzúrát vár el. Most a közízlés szerint magyarságdicsérő műveket kell írni, fenyőkön borongani, felhőtlen előadásokat játszani – bár ha Trianonon zokognak, akkor potyoghatnak a könnyek nyugodtan – és így tovább.
Egykor a munkásosztály harca nem engedte meg a dekadenciát, most a magyar emberek diadalmas kudarcai.
– Publicisztikáidban mindig szóvá teszed a szélsőségességeket, de mintha egyre kevesebb esélyei lennének a higgadtabb hangoknak. Amikor már Jókai kapcsán is szinte az egekig csap a hisztéria pusztán egy vélemény miatt. Lehet, hogy már nem is olvasókra, hanem elvakult rajongókra van szükség?
– Alig van szükség a higgadtságra. A „tartozásra” van szükség: hogy tudják, te kinek a véleményét mondod. Ha nem tudják, zavarba jönnek, és még idegesebbek lesznek, mint amilyenek voltak amúgy is. Jókai kapcsán én is kifejtettem a véleményemet, amely elüt a Tóth Krisztináétól, a mellette felszólalók többsége pedig olyan hangulatot teremtett, mintha most nekem is szégyellnem kellene magam, mint azoknak, akik kutyaszart tettek a postaládájába. Szóval igazad van: rajongókra, mi több, zelótákra van szükség.
– Demeter Szilárd szerint a magyar írók eltávolodtak a valóságtól. Mit szól a humorod egy ilyen velős kijelentéshez?
– Kedvem lenne nagyot prüsszenteni rá, mint ahogy a furfangos diák Garay Jánosnál. Amellett: ki távolodott el? Melyik valóságtól? Úgy vettem észre, hogy ha a művészek közelednek a valósághoz, éppen a Demeter képviselte hatalom fordítja el nemtelen arcát.
– Meddig lehet mindezt humorral semlegesíteni?
– Azt hiszem, már nem lehet: túlságosan összeállt a rossz jég, még számomra is, aki pedig nem is Magyarországon élek. Akarnokok kora van, tányérnyalóké és tényárnyalóké, ahogy Petri György mondja.
– Felmerült benned valaha is, hogy átköltözz Budapestre, és így közelebb kerülj a tűzhöz?
– Ó, kamaszkoromban csodálatos terveim voltak. Emlékszem, egyik évfolyamtársammal azon poénkodtunk Cioran kapcsán, hogy ha majd Alicantéban élek, akkor én leszek a spanyolországi magyar író. Annak idején valahogy Spanyolország vonzott nagyon.
Korábban édesanyámat is győzködtem, hogy telepedjünk át Magyarországra, hiszen édesapám már ott élt.
Később is terveztem, már krónikás koromban. Mindig is volt bennem azonban, ezt is be kell látnom, valami számomra is váratlan ellenszenv vagy inkább ellenérzés Magyarország irányában. Szilágyi István mondta, amikor elolvasta a Visszaforgatást, és panaszoltam neki, hogy a Magvető nem vállalta a kiadást, hogy „próbáltam az ő fejükkel is gondolkodni, és érződik a könyvben egyfajta tartózkodás a magyarországiakkal szemben.” Úgyhogy maradtam. Most már nem is bánom.
– Eltelt majdhogynem harminc év és még mindig nem természetes, hogy az Erdélyben kiadott magyar könyvek bekerüljenek az anyaországi boltokba, körforgásba. Szerinted miért nem légiesedett még mindig ez a határ az irodalomban, kultúrában?
– Egyfelől minden vállalkozássá változott, és a légiesedés nem hoz pénzt. Másfelől az egységes magyar kultúra jól hangzó szólam, de sokkal többet kellene tenni érte, és sokkal nagyvonalúbban. Túl sokszor dúl a gulyásérdektelenség. A sztárkultusz elvan azokkal, akiket „meg tud csinálni”, másokra már nem kíváncsi. Kívülről kell ezt nézni, ha sikerül. Nekem könnyű.
DEMÉNY PÉTER legutóbbi művei: Korona-változatok; Tamara és a vidámság mellénye; Vadkanragyogás
