Trencsényi Zoltán: Mikrofonbálványok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Harminchat interjú a Dumaszínház társulatának és a Showder Klub állandó tagjaival, a legnépszerűbb mai humoristákkal. Vér, nevetés, könnyek. Még ha nem is ebben a sorrendben.
Ha maradt is bennünk szilánknyi abból a meggyőződésből, hogy a humoristák a nap huszonnégy órájában ontják magukból a poént, s közülük is élen járnak a stand-uposok, akkor ez Trencsényi Zoltán interjúkötete (a szerzővel itt olvashatunk interjút) után teljesen elpárolog. És ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a Dumaszínház 36 fellépőjével és állandó tagjával készített beszélgetések mellőznék a tréfát. Szó sincs róla! Ugyanakkor arról is hitelesen mesélnek, hogy milyen kacskaringós utak vezettek a színpadig, mert bizony nem könnyű eljutni odáig, hogy valaki látszólag könnyű kézzel szórja a poénokat. Nem véletlen, hogy az újabb tagokat akár pszichológus is segítheti a színpadi stressz leküzdésében, vagy abban, hogy miként birkózzanak meg olyan helyzetekkel, amikor a céges bulin egyszerre konferálják fel őket a svédasztallal.
A Mikrofonbálványok legnagyobb érdeme, hogy nem kimerítően hosszú életútinterjúkkal operál. Egy-egy beszélgetést simán el lehet olvasni két vagy három megálló között a körúton, de az olvasónak azzal is számolnia kell, hogy esetleg nem száll le időben, ha nagyon beletemetkezik a könyvbe. Az interjúk rövidségük ugyanis csalóka. Mivel Trencsényi profi kérdező és szerkesztő is egyben, igen jól sűrít bele pár oldalba akár egy egész karriert, hullámvölgyeket és -hegyeket, így csak nagyon ritkán marad hiányérzetünk. Talán csak Kovács Kristófot, a Showder Klub producerét – ő az egyetlen „civil” az illusztris társaságban –, és Laár Andrást faggattuk volna még tovább, ha mi állunk az állvány túloldalán. És azt is a könyv javára írjuk, hogy azok a fellépők, akik a tévéképernyőn és élőben még nem gyakoroltak ránk nagyobb hatást, olvasva jóval érdekesebbé váltak. Különösen a vagyonőrként és taxisként is dolgozó Lakatos László, aki a cigányságát is a műsora szerves részévé tette, illetve a zimbabwei gyökerű Musimbe Dávid Dennis, aki igazából gazdag, fehér nő szeretett volna lenni.
Azért is emeljük ki őket, mert nem biztos, hogy a legnépszerűbbekkel érdemes kezdeni (Bödőcs, Kőhalmi, Hadházi, Janklovics vagy Kovács András Péter) a könyv elolvasását, ahogy azt az elemi kíváncsiság diktálná. Bár kétségtelen ők tűnnek a legprofibbaknak és emiatt szinte minden válaszuk hordoz valami többletet, a derékhadat adó társulattagok sorsa, kudarcai és újbóli nekilendülései, ironikus önszemléletük is nagyon sok tanulságot hordoz. És ezerszer is eszünkbe juttatják Karinthy híres szólását: a humorban nem ismerek tréfát. Arról pedig, hogy mit is jelent a humor, szinte az összes alany megadja a maga különutas definícióját.
A kezdeti kapkodás után végül jómagam is a könyv ábécérendjét kezdtem követni, és így nem csupán a 17 éves Dumaszínház és elképesztő népszerűségének története rajzolódott ki, hanem a stand-up műfaj megannyi sajátossága is, apró kulisszatitkai és bizony a nevettetés terhei is. Még akkor is, ha elvileg olyan életet élünk, amely egyre másra kínálja fel magát a poénkodásra, kifigurázásra.
Arról is sokat megtudhatunk, hogy milyen könnyű lebukni a netről lopkodott viccekkel, és mennyire fontos, hogy – akárcsak a politikában – magunk mellé állítsuk a bizonytalankodókat.
A nevetés ugyanis ragadós. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a szellemesség időnként bizony nem nélkülözheti a szellemet, vagyis műveltség nélkül a humor könnyen fullad öncélú puffogtatásba, trágárkodásba.
Az olvasás gördülékenységét nagyban segíti, hogy Trencsényi végig egyenragú partner marad, s néha bizony neki sem kell a szomszédba mennie egy-egy poénért. Könnyedén bújik be a stand-upos köpenyeg alá, s hoz elő onnan olykor súlyosan koppanó, őszinte mondatokat. Ezen nem is nagyon kell csodálkozni. A Népszabadság kulturális rovatának volt hosszú-hosszú évekig alapembere (már akkor írt a stand-uposokról, amikor még csak a Godot kávézó falatnyi színpadán léptek fel – a cikk címe lett végül a Dumaszínház névadója), majd annak megszűnése, pontosabban megszüntetése után a Corvin sétány 1.-ben, a társulatnál dolgozott három évig sajtósként. Így volt alkalma kívül-belül megismerni ezt a furcsa, csillogó világot.
Az így megszerzett tudás pedig a könyv minden lapján felfénylik, a beszélgetések egymást erősítve kalauzolják végig az olvasót a humor olykor háborgó, olykor napfénytől csillogó tengerén. S hol nevetve, hol elkomolyodva kötünk ki a végső tanulságnál: bár szép és irigylésre méltó szakma, semmi pénzért nem csinálnánk utánuk. Még akkor se, ha két pszichológust állítanának mellénk támogatás gyanánt a színpadra.
