KÖNYVTERASZ
A Dumaszínház társulatának népszerű humoristáit kérdezte végig új könyvében Trencsényi Zoltán újságíró. Ami azt jelenti, hogy 36+1 alkalommal kerülte el a betárazott válaszokat és a csapágyasra koptatott közhelyeket. Most mi faggattuk.
– Ha jól sejtem, az interjú az a műfaj, amit holtáig tanul az ember.
– Nem, az az éhezés. Az interjúkészítésnek pontos szabályai vannak, ezek közül mondok két nem túlságosan rafináltat: egyfelől nagyon alaposan fel kell készülni az interjúalanyból, másfelől nem árt, ha az ember kíváncsi rá. Sőt. Kimondottan javallott!
– Néha azért a rutinra is szükség van?
– Mindig szükség van rá. Mert nincs két egyforma beszélgetés. Mindegyik olyan, mint egy távoli bolygó meghódítása. Nekem különben van egy elméletem. Akkor készül jó interjú, ha a beszélgetés idejére barátoddá fogadod az interjúalanyt. Azaz örülsz a sikereinek, elfogadod a gyengeségeit, és segítesz neki, ha arra van szüksége.
– Mikor bosszantó egy interjúalany? És mikor csettintesz elégedetten?
– Nyilván valamennyi újságíró számára akkor bosszantó, ha dagályos, semmit sem mond, és a végén még át is írogatja azt a szöveget, amit nagy nehezen megszerkesztettél a parttalan szóáradatából. Elégedett pedig akkor vagyok, ha azt hallom, hogy saját gondolatai vannak, a közös munka iránt odaadó és az amúgy több óráig tartó beszélgetés során legalább két-három olyan mondat is elhangzik tőle, amit akár a szoba falára is fel lehetne írni egyfajta örök igazságként vagy valamiféle hitvallásként. Természetesen nem a falvédő bölcsességekre és a csapágyasra koptatott közhelyekre gondolok.
– Harminchét beszélgetést gyűjtöttél össze a könyvedben, a Dumaszínház szinte teljes társulatát bemutatod. Vagyis harminchét embert kellett meghódítani. Ez még akkor sem könnyű, ha elvileg a dumálás a munkájuk. Az újságíró ilyenkor pszichológus is?
– Azért ilyen pergőek a párbeszédek, hogy senkinek se legyen ideje betárazni a korábban ezerszer elmondott válaszait. Ugyanis az ismert és már sokat faggatott interjúalannyal nem könnyű beszélgetni. Óhatatlanul felteszel olyan újságírói kérdéseket is, amelyeket már többször megválaszolt, és nem olyan egyszerű megmagyarázni neki, hogy a tudomány mai állása szerint egy embernek egy élete van, amelynek korábban történt eseményei az idő múlásával sem változnak meg. Már persze, ha nem politikus az illető.
Másfelől én minden beszélgetésben igyekszem új folyosókat is nyitni. Azokon végigmenni nagy élmény, de ismeretlen, néha ingoványos terep.
Kell hozzá rutin, tapasztalat, sok-sok gyorsan előkapható közös ismeret és nyitottság. Szerencsére a Dumaszínház humoristáitól utóbbit is megkaptam.
– Melyik humoristával költöznél ki egy lakatlan szigetre, és kit nem kínálnál meg a szendvicseddel?
– Mással költöznék egy lakatlan szigetre, ha röhögve szeretnék elpusztulni, és mással a túlélés reményében. A szendvicsemmel meg bárkit megkínálnék. Főleg, ha hús van benne. Nem eszem ugyanis húst.
– Kire fájt legjobban a fogad, de soha nem tudtad mikrofonvégre kapni?
– A modell és színésznő, Emily Ratajkowski életére és munkásságára kíváncsi volnék. Lehet, hogy humora is van, ki tudja?
– Három évig dolgoztál a Dumaszínházban. Közelebb jutottál hozzá, hogy mi a sikerük titka?
– Okosak, olvasottak, és hihetetlenül jól működő receptoraik vannak ahhoz, hogy észrevegyék az élet abszurditásait. Te látsz egy cuki kisgyereket, ő meg elgondolkodik, hogy ez a gyerek a csók vagy a CSOK eredménye-e… A stand-up azért népszerű, mert ahogy azt Litkai Gergely a Dumaszínház vezetője megfogalmazta: pótolja a társadalomból egyre jobban hiányzó őszinteséget, függetlenséget és azon a problémán is segít, hogy a világban egyre nagyobb a hitelességdeficit. A társulat tagjai sokfélék, különböző látásmóddal, sokféle múlttal, viccforrással, és ha ezek együtt rezonálnak, akkor üzembiztosan kitör a humorvulkán.
– Te is a szerkesztőség tagja voltál, amikor megszüntették a Népszabadságot. Ki lehet ezt heverni?
– Én a népet és a szabadságot is megtaláltam a Dumaszínházban. Úgyhogy igen, ki lehet.
